Lábujjközös papucsban – zöldgalléros pipázó (Guadeloupe)

A vulkántúra kiindulópontja Saint-Claude település felső vége, ahova Basse-Terre buszpályaudvaráról kisbusszal érkeztünk. A járaton – többek között – egy francia házaspár két érett korú gyermekével is utazott. Velük társulva keltünk útra az aszfalton. Az utat eleinte egy és kétszintes házak határolták, majd néhány bádogkunyhó következett, azokat az őserdő váltotta. Kiérve a természetbe egyértelművé vált, hogy az autóút egyben turistaút is. Az áthatolhatatlan növénytengerben értelmetlen lenne turistacsapást vágni, mert napok alatt benőné a flóra. Olyan mesevilág ez, amelyet otthon csak a fantázia képes megalkotni. Az út második fele átment szerpentinbe. Innentől kezdve erősen emelkedett, egészen a Savana o Mulets parkolóig: útközben elhaladtunk egy 750 méter tengerszint feletti magasságot jelző tábla mellett is. A parkolóban és az út szélében is, számtalan gépkocsi. Egy tábla szerint a csúcsra való feljutás ideje 01:45, amelyhez nyugodtan hozzáadhatjuk a kisbusztól idáig tartó gyalogolás idejét (4 km).

A ma is aktív La Grande Soufriére-vulkánra, a parkolótól indulva, egymástól eltérő, négy szakaszra bontható gyalogút vezet fel. A fejünk fölött összezáró lombkorona alatt, rögtön egy meseszép környezetben kialakított, dupla átfolyós meleg vizes medencével kezdődik. Mélysége méternél valamennyivel több. Jól jöhet a túra végén vagy egy sima lubickolós programnak is. A kiépített köveken felvezető csapáson nem árt a lábunk elé nézni, mert gyakori vízátfolyásokon, tócsákon, le és fel irányú lépcsőkön vezet a kanyargós nyomvonal. A kövek gyakran teknősbéka hátúak vagy éppen gurulósok, és ha ilyenre sikerül rálépni, bizony könnyen baj lehet belőle. Lábunkon túrabakancs. Rajtunk kívül csak franciákkal találkoztunk. Jelentős számban lábujjközös papucsban túráztak, a többiek sportcipőben, túrabot nélkül. Mindkettőnk kezében felmosófanyél töltötte be a túrabot szerepét. Minden lépés helyét pontosan be kellett mondania Katinak. Fárasztó szellemi munka. Elveszi a túrázás élményét. A környezet befogadásának lehetőségétől is megfosztja. Az ilyen fokozott figyelmet igénylő terepet én sem díjazom, mert bár fizikailag nem jelent kihívást számomra, de a folyamatos lépésről lépésre való koncentrálás terhe lenullázza a túrázás élményét. A kövek közé néha beszorult a bakancsom, de sebaj, lesz ez még rosszabb is. Elhagyva a bokatörő szakaszt, minő meglepetés, betonozott gyalogút került a talpunk alá. Ez elvezetett a vulkánra felvezető csapás kiindulópontja mellett is, mely nem volt jelezve. Itt már véget ért a zöld lombtenger. A fölötte magasodó vulkanikus hegy növényvilága apró méretűre váltott.

A felhők magasában hívogatóan várt ránk a túrára inspiráló orom a kráterrel. Combosabbra váltott a hegyoldal. Elkezdődött a harmadik szakasz. Meredekké vált a terep. Felfelé tartva magas köveket kellett venni. Aki ilyen helyre igyekszik, felejtse el az otthon megszokott turistautakat, és viszonyokat. Ez egy teljesen más világ, főleg a burjánzó növényhatár felett. Mindemellett kisgyerekekkel igyekeztek le és fel a franciák. Apuka hátán hordozóban féléves csemetéje. Papucsban járta a terepet. A felfelé és lefelé tartó emberek itt-ott félreálltak, hogy a másik továbbmehessen. Haladtunk-haladtunk mi is, de éreztem, sok lehet hátra még, és vissza is kell jönni majd. Egy korláttal védett kilátópontnál megálltunk szusszanni. Tudni kell lemondani a magasztos célról, ha annak rá eső része terhessé válik az őt segítőnek. Fejemben rögzítettem a pontos időt, jól fog jönni a csúcsig tartó táv megsaccolásához.

Elbúcsúztunk egymástól, én pedig a korlátnak támaszkodva ráérősen bámészkodtam. Udvarias népség a francia, mert mindenki mindenkinek köszön. Ezt nem csak azalatt a bő másfél óra alatt tapasztalhattam meg, amíg visszaérkezett Kati, hanem Basse-Terre utcáin járva-kelve is: bonjour-bonjour. Várakozás közben többször is eleredt az eső: pelerin fel és le. Ruházatomnak lényegében teljesen mindegy volt, hogy rajtam van-e az esővédő vagy nincs (de ezt tudjuk már). Fölfelé menet az egyik férfi a hogylétem felől érdeklődött, de amikor biztosítottam a minden rendben, köszönve továbbment: hogy lefelé jövet szintén ő szólított-e meg, arra nem esküdnék meg, mert nem emlékeztem a hangjára. Megérkezett a feleségem, és csak mesélt. Ő is kedveli a kihívást jelentő hegyeket, de az összes közül ezt nevezte a legnehezebbnek. Sorra előzte az előtte haladókat. Élvezte a kihívást, amelyet visszaigazolt ziháló lihegése. Ámult a gyerekekkel felfelé tartó felnőtteken, és nem egészen értette őket. Egy idő után többen is visszafordultak, mert elegük lett az egészből. Időnként orrába csapott egyegy fuvallatnyi kéngőzös illat, de ezen a téren semmi több. Kőről kőre mászva nyomult fölfelé. Meglepetésemre, ezt a terepet nehezebbnek tartotta, mint Madeirán a hármas csúcstúrát. Az a végére teljesen kiszívta az erejét: a túrát egy harmincas madeirai terepfutónő vezette (a terepfutás távja 115 km, szint 7200 m). A csúcs előtt kissé elbizonytalanodott Kati: mély vájatban kellett haladnia, magas és az esőtől csúszós ingatag köveket kellett vennie – gondolva a visszaút nehézségére is. A legvége – negyedik szakasz – jelentette az igazi kihívást, mert a magas és meredek sziklán nem volt támaszkodási pont a lábnak, és nem volt miben megkapaszkodnia a kéznek. Amikor ezt mesélte, a Magas-Tátrában a Vöröstorony-hágó túra egyik pontja jutott eszembe, amikor a láncos szakasz helyet toronyiránt nekiment a csupasz sziklafalnak – ennél azt könnyebbnek tartotta. A kőfalhoz tapadva valahogyan mégis csak feltolta magát az 1467 méter magasan lévő csúcsra. A fél focipálya nagyságúra saccolt kráter nyílása annál lejjebb helyezkedett el, körbe volt szalagozva. A lezárt területre csak vezetővel lehetett belépni. A jelen lévő emberek gázálarcot viseltek. Az aktív tűzhányóra enyhe kéngőzillat és néhány pöfögve felszálló fehér pamacs utalt (utoljára 1976-ban tört ki). Gyorsan kattant a fényképező Kati kezében, és máris felhő ereszkedett az oromra. A lefelé tartó út veszélye abban rejlett, hogy a magas kövekről le kellett ugrania az alatta lévőkre – lábát mindig félti a köves lejtmenettől –, amelyek síkosak voltak, gyakran fél gömbölyű felületűek vagy csak simán mozogtak. A lényeg, hogy épségben és egészségben, no meg a megelégedettség örömével a hangjában és a lelkében tért vissza. Míg ereszkedtünk a betonozott gyalogút felé, aközben egy francia nő előbb rám nézett, majd gratulált.

Mivel Basse-Terre városból másodszor is felmentünk a második, tehát a lebetonozott szakaszhoz, hogy arrafelé is szétnézzünk, a lefelé vezető útról ennek a kirándulásnak az ismertetése végén teszek említést. A szilárd burkolatú útról több jelölt turistaút is elágazik. Egyiküket a Carbet folyó hármas vízesése irányába gondoltuk. Reménykedve elindultunk a kőzúzalékos, és ezért csúszós csapáson. Óvatosan szedtük a lábunkat mindaddig, amíg az utat az egyre sűrűbben benövő vegetáció el nem torlaszolta. Visszafordultunk. Egy kilátópontnál rá lehetett látni a most kék arcát mutató tengerre. Utána egy kerekded alakú, barnás vizű tavacskát azonosítottunk be ciszternának. A vulkáni hegy oldalában három fiatalember ereszkedett lefelé – nyaktörő útnak mondta a feleségem. Közben megszólítottunk egy idősebb francia hölgyet. Turistacélpontok iránt érdeklődtünk tőle, aminek az lett a vége, hogy a nála lévő kétoldalas turistatérképet odaajándékozta nekünk: Grande-Terre, Basse-Terre. Már láttuk, hogy hol található a Carbet folyó hármas vízesése.

Visszafelé ballagva feltűnt Katinak, hogy az egyik szikla aljából fehér színű füstpamacs szállt fel. Az oda vezető meredély erősen kőzúzalékos volt. Kezemből kivette a jelképes túrabotot, és kettővel indult meg felfelé: a talpa alól csak úgy görögtek ki a kövek. Célt érve a szikla felé nyúlt. Amikor attól tíz centiméterre volt a keze, a szikla aljában lévő lyukakból – amelyek szélei a rárakódott kéntől sárgálltak – forró fehér gőzpamacs tört elő, ami megégette a kezét. Fájdalmában vészjóslóan felkiáltott – a sziklafal egész külseje ontotta a hőt magából. Kicsiben itt is és ott is pöfékelt a vulkán. Lefelé menet második alkalommal megmártóztam a meleg vizes medencében. Nem tehetek róla, de bőrszínemmel kiviláglottam a többiek közül. Feltűnt, hogy milyen szeretettel fordulnak csemetéik felé az apukák.