Légkondi

Életem kenyerét megettem már. Tizennyolchoz közelítve öreg falusi csontnak számítok. Megszoktak. Kegyelemkenyéren tartanak. Nem lehet sok hátra. A „sosem késő” alapon belekezdtem emlékirataim körmölésébe. Hazudnék, ha enciklopédia terjedelmű irományról adhatnék számot, de egy alsó tagozatos, kockás iskolafüzetre való simán összejön belőle. Ebből fogok most egy emlékezetes részt kiemelni.

Kölyökként kerültem a parasztházhoz. A hátsó portán kialakított baromfiudvar őrzése lett a feladatom. Nem rögzítették a napi munkaidőt, a szabadnapokról nem is beszélve. Mindebből arra a következtetésre jutottam ifjonti hevülettel, hogy szabad mancsot kaptam az önálló munkavégzésre. Hiába köszöntött be a nyár, hogyan is gondolhattam volna vakációra? Helyettem megtette a falusi nyaralásra érkező kisfiú. Gyorsan összehaverkodtunk. Ez persze nem jelentette azt, hogy néhanapján ne alakult volna ki közöttünk jelentős nézeteltérés.

A kutyaólban hasalva gyakran elámultam udvarfelforgató heppjein. Lett is faluvégéig elhangzó, hangzavarba torkolló haddelhadd az állatok körében! Kegyeltjei lettek a kis hápogósak: az árokparton laput tépett nekik, az istállóban kukoricát darált, táppal és vízzel összekeverte, majd a zöldet felaprítva a többi közé szórta. Az udvarban tálba kitett csemegét vigyázta, hogy a kiskacsákon kívül más tollas nehogy hozzáférhessen. Velem is kicseszett néha, de a javára írom: a kutyaól alá téglát tett önszántából, hogy a nyirkos talajtól ne rothadjon az alja. A lényeg azonban most következik.

Cingár, vagy ahogy népiesen mondani szokták mifelénk, egyszálbélű kölyökkel vágtam neki a világnak. Igen, a világnak, mert a háztól olyan messzire addig még sosem csalinkáztam el. A vályogháztól pár méterre, esős időben kacsaúsztatónak is kiváló vizesárok húzódott. Ezt követően egy kátyúktól hemzsegő, kánikulában süppedős bitumenút keresztezte utunkat. Azon túljutva egy konyhai hulladék és lom kidobására használt, sekély árok következett, aminek alig mélyéből, egy földhalom megmászása után várt ránk a határtalan szabadság.

A falu mezei virágoktól tarkálló legelőjén indultunk el. Orrommal minden négyzetcentiméternyi területet rögzítettem. Az utamba kerülő összes pocokszagú üregbe körmömmel elszántan belekapartam, és lyuktágítás céljából számmal vadul téptem a földet. Ekkor ismertem fel, milyen is az igazi kutyaélet. Ősi ösztönömnek élhettem, nem az irántam táplált elvárásoknak. Szinte eszemet vesztettem boldogságomban. A továbbiakban feltűnt a kisfiú körültekintő óvatossága: az acsarkodó terelőkutyák miatt messzire elkerültük a falu legelésző marháit. Túljártunk a csordakút vonalán is. Felmásztunk a patak magas gátjára, majd lefutottunk a lekaszált ártérbe.

A sekély és keskeny folyam vize nesztelenül áramlott a szőke folyó felé. Ekkor kisgazdámba váratlanul, páros lábbal beleugrott a patás ördög. Jobb lába mellé csalt, és egy hirtelen mozdulattal megpróbált beletaszítani a vízbe. Résen voltam. Kiábrándító volt az ilyen szeleburdisága: vagy barátok vagyunk, vagy nem. A direkt fürdőzést nem komálom, de magamtól szívesen gázolok az árba. Egy kisebb nádas közelében meg is tettem, ahonnan hangos hápogással vadkacsa röppent fel. Mivel a kisfiú nem szerette volna, hogy a magas szálak rejtekében esetleg megbúvó fészekaljban kárt tegyek, magához parancsolt. Mivel napi feladatom a háziállatok felügyelete volt, eszembe sem jutott volna kacsalakmározásba fogni.

Elindultunk a gát magasabb része felé. Félúton járhattunk, amikor a töltés tetejéről egy érces férfihang ránk dörrent:

– Azonnal gyere fel a kutyáddal onnan, öcsi!

Nem értettem a hangoskodó kurafi logikáját, mert magunktól is arrafelé tartottunk – akkor meg mire fel ez a szájtépés? Kisgazdám velem együtt megszeppenve állt meg a vállán puskát hordó mezőőr előtt.

– Szóval vadat hajtasz fel a kutyával!

Bár nem volt beszédhibás kölyök, most csak hebegve-habogva volt képes megfelelni az amúgy szónoki kérdésre. Védelmére szerettem volna kelni, de lepisszentett. A mezőőr színpadias lassúsággal vette le válláról a flintát, és a puskacsövet rám irányította.

– Most pedig lelövöm a kutyádat! – mondta halálos komolysággal.

– Na ne már! – ugattam felháborodva a képébe.

A puskacső és közém ugrott a kisfiú – méltányolandó, bátor cselekedet volt tőle. Mindenre elszánt, gyermeki farkasszemet nézett a halált osztó acélcsövekkel és a több mint szívtelen gazemberrel. Gyors egymásutánban többször is megbizonyosodott róla, hogy csont és bőr testével takar-e engem, majd hirtelen rám kiáltott:

– Gyere! – és a gátról a falu felé eső oldalon lévő legelőre lóhalálában levágtázott.

Ezalatt tőle jobbra, fülemet-farkamat behúzva iszkoltam. Vágta közben hátranézett – követtem a példáját. A töltés tetején a mezőőr puskájával lövésre készen állt. Észbe kapott az öcskös, és már úgy szedte a lábát, hogy ismét a puskacső és köztem legyen – helyén volt a gógyija. Csak futni, futni, minél távolabbra futni! Ez zakatolhatott benne, meg bennem is. Már majdnem kiköpte a tüdejét, amikor ismét hátratekintett. Ugyanott állt a puskás ember, de a flintája már a vállán nyugodott. Megálltunk. A kimerítő rohanástól szinte megpusztult a kisfiú. A hasító fájdalom majdnem kiszúrta az oldalát – nekem persze meg sem kottyant a kocogás. Hiába, a négy láb az négy láb, nem kettő. Rám nézett, a mindig mosolygó szemű keverékre, és odahívott magához:

– De jó, hogy élsz! – és megsimogatta a buksimat. Így esett meg, hogy a duplacsövűtől nem lett légkondis a bundám.

A parasztház elé érve, még a bennünk lévő feszkótól hajtva, egy hatalmas dobbantással vetődtünk át a zárt kiskapu felett. Egyenesen az udvarba érkeztünk, a sámlin ülve krumplit hámozó gazdasszony mellé. Csak lesett ránk. A késpenge megállt a sárgás gumón. Látva a kisfiú hófehér arcát és az én zilált, földes pofámat, azonnal rákérdezett a szokatlan gimnasztikai gyakorlat okára. Én egy panaszos, vonyító vakkantással, a kölyök pedig még mindig remegő hangon, de tűpontosan adta vissza a velünk megesett galádságot.

– Hű, az áldóját, a világ mindenségét! – csattant fel a gazdasszony, és a kés pengéje úgy pendült meg a zománcozott vájdling szélén, hogy a baromfiudvarban óvatosságból még a tyúkok is elhallgattak.

Látszott rajta, hogy elöntötte a lila pulykaméreg. Otthonkája zsebébe süllyesztette a kést, egyetlen hanyag mozdulattal lesöpörte kötényéről a krumplihéjat, és a vizes tálat a kerti asztalon felejtve beviharzott a konyhába. Amilyen gyorsan eltűnt ott, olyan sebesen fordult is ki: kezében már ott világlott a sodrófa.

– Átmegyek a szomszédba megkérdezni, hol húzza meg magát az a bitang! – vetette oda, és olyan elszántsággal rontott ki, hogy a kiskaput életében először nyitva felejtette. Mikor visszalépett, a szemei még mindig szikráztak, de az arcára már kiült a falu igazságosztójának elszántsága.

Rákacsintottam a kisfiúra – jelezve, hogy a hadművelet elkezdődött –, majd a gazdasszony után eredtem. Nem kellett a szimatomra hagyatkoznom: a száraz gyalogút felett ott lebegett a porfelhő sietős léptei után. Megszaporáztam a tempót, eliszkoltam mellette, hogy még idejében elfoglalhassam figyelőpontomat a mezőőr házánál. Behúzódtam a hézagos léckerítés akácbokrosának hűvös árnyékába, és hegyezni kezdtem a fülemet.

A gazdasszonynak nem kellett kopogtatnia: valóságos anyatigrisként rontott be a nyitott kiskapun. Villogó tekintettel mérte fel a terepet. Mivel az elülső, tiszta udvaron senkit sem látott, indulatosan elkiáltotta magát:

– Hol vagy, Jóska? Az Isten mindenségét! Bújj elő a lyukadból!

A konyhaajtó óvatosan, résnyire nyílt. A mezőőr nyakát behúzva, bizonytalan léptekkel merészkedett ki a tornácra. Próbálta menteni a menthetőt, arcára kényszerített, mézesmázos mosolyt erőltetett:

– De régen láttalak, te szép mezei virágszál! – ám a hízelgés csak olaj volt a tűzre.

– Ma délelőtt te voltál szolgálatban a gáton, Jóska?! – kérdezte a gazdasszony, miközben a sodrófát a háta mögött rejtegette.

A puskás ember ekkor már sejtette, hogy ég a ház.

– Gyere ide a hűvösbe, pirosló rózsaszál, biztosan megszomjaztál a nagy melegben. Mindjárt freccsentek a pohárba egy kis hideg szódát...

– Szóval mégiscsak te voltál az, Jóska! – vágott közbe a gazdaasszony.

A falut betöltő, dörgedelmes „Jóska!” kiáltásra nemcsak a szomszédok, de még a falu végéről is szállingózni kezdtek az emberek a kerítés mellé, mintha csak pont arra lett volna dolguk. Kíváncsi fejek bukkantak fel a sövény mögül, és a tömegben ott suttogott a mezőőr karikagyűrűs ujjú jegyese is. Ami ezután következett, az a perpatvarra mindig éhes falusiak emlékezetében örök élménnyé raktározódott el.

– Ide figyelj, te világfájdalma, Isten állatkertjének legostobább barma! – lépett közelebb Jóskához a gazdasszony, és a litániája már a tiszteletes úr vasárnapi prédikációjával vetekedett. – Hogyan lehettél akkora ökör, hogy egy kisfiúra meg a kutyájára puskát emelj? Ráadásul a gyerekre is ráfogtad, te tuskó! Lövöldözni akartál? Valóban ilyen bátor legény vagy? Na gyere, mindjárt kipróbálom rajtad!

Ezzel a lendülettel kapta elő a háta mögül a súlyos sodrófát, és megindult. Jóska szemei elkerekedtek, sarka megperdült, és peckes mezőőri méltóságát hátrahagyva már rohant is a kiskert végében lévő kukoricás felé. A kerítésnél álló népek tiszta szívből, hangos morajlással szurkoltak a gazdasszonynak, hogy az igazságosztó tésztalapító utolérje a menekülőt.

– Laposra igazítom a málé pofádat, te szerencsétlen, utána kiszaggatlak a varjaknak lakomára! – kiáltotta utána, és a köténye zsebéből még a bádog tésztaszakítót is megvillantotta a napfényben.

A falu népe ekkor már kórusban hahotázott, a kerítés is szinte dőlt a nevetéstől. Közülük többen rám mutattak, és elismerően bólogattak a gáton tanúsított helytállásunkért. Ekkor lépett oda hozzám a mezőőr eljegyzett mátkája. Leguggolt mellém, jól megvakarta a fülem tövét, miközben a szemei a dühétől szikráztak.

A kert végéből nevetgélve visszaforduló gazdasszony még utoljára megállt a tornác előtt, színpadiasan megigazította a kendőjét, és mérgességet erőltetve magára visszakiáltott a kukoricás felé:

– Ide figyelj, te mezőőrök szégyene! Ha a szamárfüledet még egyszer meglátom a határban a gyerek vagy a kutya közelében, meggyúrlak füles tésztának, és magaddal etetem meg!

Ezután büszkén, győztes hadvezérként fordult ki az utcára. Maga mögött lendületből bevágta a deszkakaput – mire a nagykapu két korhadó szárnya lassan, megadón dőlt be az udvarba. A romokon átlépve termett a portán Jóska jegyese. Megvetően nézett a kukoricás felé, majd egy látványos mozdulattal lehúzta ujjáról a karikagyűrűt, és behajította a tengeri közé.