Légy jó mindhalálig

A nappali süket csendjét hörgésszilánkok metszik szét,

a martalék utolsó szava mint varasodó seb a falra ég.

Fojtott sikoly lüktet, a mésznek feszül,

tágas odura nehéz, ólmos árny-massza borul,

s a sarkokban rőt, néma téboly-organizmus mozdul.

Lesütött szempillák mögött hallucináció-örvény:

vörös és fekete, izzó, dühödt vízió-törvény.

Megvastagszik a lég, a torkot marja már

a kiömlő, meleg, fémes, fanyar higany-ár,

melyhez a bútorból bomlás bűze kél,

édeskés, sűrű szag-entitás, mit felkap a szél.

Láthatatlan ujjbegy, jéghideg, zéró tapintás,

nyakon lecsorgó, ragadós, nyers megnyílás,

de ha odakap a kéz: száraz, idegen marad a bőr.

A parketta reccsen – a holt lépte gyötör,

nehéz, csoszogó zaj-örvény, mi a csendbe tör.

Kifolyt a higany, s a kárpit mögül arcom visszanéz,

elmosódott sziluett, rothadó hús-ködöt

vág az üvegen át – a vértanú maga,

kit a szobában már betölt az abszurdum illata.

Az ódon üveglap nem tükröz valót:

túlvilági bosszúnak nyit kaput s dimenziót.

Menekülne, de a láb ólomsúlyú nehézkedés,

a levegő sűrű, sárszerű mocsárrá fajul, tiszta tévedés.

A bűntudat nem gondolat már, hanem fizikai métely,

jéghideg, nyers hús a nyelven, fullasztó téboly-étel.

Gőgös talpára égett a múlt merev betonja,

a teljes elmebomlásba vezet végzetesen.

A tükörből hirtelen jéghideg huzat csap,

rothadásszagú széllel tépi ízekre a napot a vak sötét.

A dőjf térdre rogy a kemény parkettán,

vizes földízű rettegés ül az elkorcsosult elméjén.

A falak préselődnek, a sötét, nehéz massza

vállára nehezedik, s az utolsó perc hozza

a végső megértést: a megtévesztett ítélet fehér csonttá szárad a szélben,

miközben a gerincoszlopából lassan kinő a saját zárkája.

A fejében a valóság fekete lánggal ég el,

s a sötétben az áldozat elégedetten kél fel.

Suttogása halkan a semmibe vész,

időtlen, torz, végső konklúzióként:

„A higany-óra fordítva ketyeg a megnyúzott csendben.

A zéró-pont felzabálja a megmaradt holnapot.”