Lekiáltott hozzám – Juanita (Peru)

Cuzco felé tartva két helyre fogunk betérni.

Moray. Mai szóhasználattal élve, Inka Agrárkutató Intézet. Különböző vetőmagok kikísérletezésének helye. Terepe kör alakú teraszos ültetvények. Ma már csak turistacélpont. Világviszonylatban is kiemelkedő látványosság a salinasi sólepárló. Az egész rendszer kútfője egy sóban gazdag vízforrás. Nyáron fél éven át működik a telep. Négyezer sólepárlókád a termelőüzem. Egy-egy kádból egy hónap alatt párolog el a víz. A visszamaradó só négy rétegben képződik: legfelül a kicsapódó gourmann (sóvirág), étkezési (felső réteg), nyaló (középső), gyógyszeripar (legalsó). Az ország teljes sóigényét kielégíti, és bőven jut exportra is. Szövetkezeti formában üzemelteti a település. Ötszáz családnak nyújt biztos megélhetést. Valóban érdekes hely.

Chincheros. Betértünk egy kézművesműhelybe. Az őseiktől tanult technológiával készítik alpaka- és lámaszőrből a szőtteseket a kecsua asszonyok. Naponta hat óra a penzum. Ennyi idő elteltével elfárad a szem. Bár a programleírásban „szegény” családok meglátogatása szerepelt, ennek nem láttuk még a nyomát sem. Az udvar távoli végében újszerű autó parkolt. Viszont pozitívumként fogadtam, hogy a négy-éves kislányát segítőnek mellém terelte a helyi anyuka. Igaz, vele kézen fogva már sokkal nehezebben ment a közlekedés. A kézi szövés bemutatásakor már a tizenkét éves nagylány került a közelembe. Helyet foglaltam a padon, magam mellé kerítettem a kisasszonyt. Folyt a bemutató. Szóba került a bébiláma szőr. Padtársam felé fordultam, ujjal magamra mutattam, és mosolyogva mondtam, bébiláma. Jóízűen felnevetett. Gondoltam egyet. Ujjal rámutattam, és rákérdeztem: bébiláma? Határozottan válaszolta angolul, hogy: nem!

Cuzcoban vagyunk. A mai nap fénypontja a Napisten ünnepe. A Naptemplomtól a főtérre táncosok és autentikus zenekarok kíséretében felvonul a kijelölt inka. Az Inti Raymi, az Inka Birodalom hagyományos vallási szertartása. Az Inti isten, a Föld Teremtője (Viracocha) után a második legfontosabb Istent, a Napistent ünnepli. A Napisten (Inti) azért a második legmeghatározóbb, mert a nap fényével megtermékenyíti az Anyaföldet (Pacha Mama). Megteremtve minden élőlény létezését. Mivel a nap segíti elő a jó vagy rossz terméshozamot is, ezért az isteni rangsorban előkelő hely jut számára. A következő évi jó terméshozamért rendszeresen fohászkodtak hozzá az inkák.

1945-től datálódik az újkori Napisten ünnep. Azóta a város fölött magasodó egykori erőd területén fejeződik be. A látványos és színpompás felvonulás az egyszerű, de találó koreográfiával kombinálva tökéletes hatású. Hangulatos, ráutaló és kifejező zenei aláfestés fokozza az emeltség fokát. A főtér szélében lévő vendéglő emeleti részéből követhettük nyomon az eseményeket. Az egész ünnepséget közvetítette a televízió, így nem csak a vendéglő teraszáról kísérhettük figyelemmel az ünnepséget. A monitort, valamint a főtér élő képeit egyaránt lehetett fotózni, hangfelvételt készíteni. Ez nagyon jól lett kitalálva, megszervezve. Miután lezajlott a központi ceremónia, előbb az inka hercegnő, majd az inka is hordszéken elvonultak a vendéglő terasza alatt. Az utastársak hölgytagjainak egybecsengő véleménye alapján szép arcú egyetemista indiánlány volt az inka hercegnő. A Napistenkultuszhoz a gyakorlatban – szerintem – célt tévesztve igazodtak az inkák. Miért? A Napisten lábának érintésével (napsugarak) termővé tette a földet, az inka uralkodók lába viszont elméletileg nem taposhatta az anyaföldet. Ez a fennkölt nagysághit a későbbiekben végzetesen megbosszulta magát.

A nagy birodalmat kiépítő inka két fiúgyermeket nemzett. Az ágyasától származó rátermettebb fiára ruházta a hatalmat. Az inka halálát követően a féltestvérek között végzetesnek bizonyuló háború tört ki, amelyet a megnevezett örökös nyert meg. Az ellene fegyvert fogó féltestvérét – a vér szerinti utód – börtönbe vetette. Teljesen kivérzett az ország. Ekkortájt jelent meg kétszázad magával, valamint huszonhét lóval és puskákkal Pizarro. A hódító szándékkal érkező kalandort a győztes inka barátilag meghívta magához Cuzcóba. Ám a kapcsolatfelvételkor óriási baklövést követett el. Néhányadmagával gyanútlanul odament a spanyolokhoz, akik gyorsan körbevették, és túszul ejtették. Sokkal többen voltak az indián harcosok, de nem mertek nyilazni, nehogy valamelyikük eltalálja az uralkodót. Az inka szabadon bocsájtásának fejében, egy ház belső falán megjelölt magasságig aranyat követelt Pizarro. Eközben kapcsolattartójával az uralkodó alattvalóinak megparancsolta, hogy a börtönben lévő féltestvérét végezzék ki. A szoba a megjelölt magasságig megtelt aranytárgyakkal, amelyet a mai Kubában tömbökbe olvasztottak. Ilyenformán került a spanyol uralkodó tulajdonába. Az inkát Pizarro szemrebbenés nélkül kivégeztette. Ezzel beindult a kegyetlen gőzhenger. Megkezdődött a szakrális inkamúmiák céltudatos megsemmisítése. Vele egy időben elkezdődött az egy istenhitre történő erőszakos térítés. A beinduló vérfürdő megtizedelte az őslakosok számát. Inka és bálványok nélkül maradtak az indiánok. Leigázott alattvalókká váltak. Amennyiben nem napimádók lettek volna, nem lett volna szükségük az aranyra, mint hitük ráutaló jelére. A felhalmozott aranynak számukra semmilyen más jelentősége, értéke nem volt. Rossz istent választottak maguknak.

Az esti zenei kavalkádra készültünk Katival. Nem várt, 21 óráig tartó eredménye lett, amikor az emberekkel dugig tömött főtérről keserű szájízzel visszaindultunk a szállodába. Pedig az egész belváros felbolydult hangyabolyra emlékeztetett. Csupán egy vonuló fúvósbandát és egy fiatalokból verbuválódott, kórusban éneklő kompániát kaphattam mikrofonvégre. Csalódottak voltunk. A hotel felé tartva a főútvonalon kárpótlásnak belebotlottunk egy harmonikázó utcazenészbe.

Az inkák eredetvilágának egyik fontos szimbóluma a szivárvány volt, amelyet színes ruhák viselésével a mai napig megőriztek a kecsua nők. Azóta alaposan megváltozott a világ, például egyre magasabbra tolódik a hóhatár. 2013-ban egy német hegymászó az Andokot járta. Elhagyta az utolsó lakott települést, és elérte az egykori hóhatárt. A fehér lepelnek hűlt helye. Valamicskével ötezer méter felett szedte a lábát, amikor olyan látvány tárult a szeme elé, amelyet addig el nem képzelhetett halandó ember arrafelé: a szivárvány színeiben pompáztak a hegyek. A magaslatok szivárványszínét a bennük nyomás alatt rétegződött, különböző fémek adják ki. Az interneten látható fotóknál lényegesen haloványabbak. Évről évre veszítenek élénkségükből: ezt az útra kelők érdekében írom le.

Még az elutazás előtt elhatároztuk Katival, hogy a magunk erejéből felmegyünk a Vinicunca-hegylánchoz tartozó Szivárvány-hegyre. Kiszálltunk a kisbuszból. 4800 méteren volt a starthely. Alacsony termetű lovakat lehet bérelni az őslakosoktól. Nyeregbe ülve 20 dollárért ötezer méter magasig lehet eljutni. Onnantól kezdve mindenkinek gyalogolnia kell. Mivel négyezer méter felett található a kecsuák települése, ezért nem meglepő, hogy a lovak kantárszárát fogva felfutottak a lovasvégpontig. A sietség oka a minél több fuvar elérése. Információm szerint a starthelytől a lankásabb rész végéig három kilométer a távolság. Bíztunk magunkban. A nyomvonal jól járható. Mélyeket lélegezve egyenletesen lépkedtünk. A táv feléig minden simán ment. Először a szám száradt ki, később a nyelvem is. Ettől kezdve folyamatosan kortyolgattunk a vízből. Nálunk idősebb házaspárból csak eggyel találkoztunk. A többiek ötvenesek, de inkább negyven alatti túrázók. Meredekebbé és kövesebbé vált a hegyoldal. A csapás szélén kulturált mosdót lehetett fizetség ellenében igénybe venni – ez a legújabb szolgáltatás. A szájkiszáradás intenzitása fokozódott. Lépteink lassúbbodtak. Egyre gyakrabban megálltunk erőt gyűjteni. Állva nem, de sétálva éreztük a szervezetünkben fellépő oxigénhiányt. Megérkeztünk a lovak fordulópontjához. Nagyon fáradtak voltunk. De még csak ezután következett a feketeleves. A meredély kemény kaptatóra váltott. A talaj egyenetlenné vált: kövek, kiszámíthatatlan természet alkotta lépcsőfokok. Mentünk, mert menni kellett. Nem a fizikai erő tolt előre minket, hanem a tudati. Kati a lábát bírta nehezen emelni, nekem az oxigénhiánnyal gyűlt meg a bajom. Döntés előtt álltunk. Egyedül indult tovább a feleségem. Fél percbe sem telt bele, amikor fáradtan, de örömtől lelkesen lekiáltott hozzám: fenn vagyok a kilátópontnál! Akkor már felfigyelt a mellettem kezdődő fakorlátra, amelybe belekapaszkodva hamarosan ott állhattam mellette. Nehezen, nagyon nehezen, de sikerült a csúcsra feljutni. Bő három kilométer, másfél óra. A kilátópont magassága 5036 méter.

Az inkák nyomában járva, a perui tartózkodásunk ideje alatt hét ágra sütött a nap.