Libikóka

Amióta a két testvér a színre lépett, egyfolytában libikókáznak. Nem unják? Hogyan is tehetnék? A legelején beültették őket a hintába. Nekik ez nem szórakozás, hanem kirótt feladat. Annyira megszokták, mintha ez lenne a legtermészetesebb létformájuk. Ám előbb-utóbb mindenki elkezdi kutatni a múltját, majd számot vetve vele, megpróbálja összerakni az önazonosságát.

– Szerinted vannak szüleink? – vetette fel az Ördög.

– Egypetéjű tejtestvérek vagyunk – válaszolta az Isten.

– Vajúdás után vagy anélkül?

– Mi másként is lehetett volna? Mindkettőnket néven neveztek az emberek. Szó által teremtődtünk.

– Nem is olyan ostobák ezek a földlakók. Csakis a maguk hasznára kellettünk nekik – majd rövid szünet után folytatta: – Téged pedig egyenesen imádnak, hogy vigyen el az ördög.

– Az nem lenne jó, ha elvinnél.

– Miért?

– Akkor csak te maradnál.

– És fordítva?

– Az meg rossz lenne.

– Akkor minden marad a teremtés szerint – összegzett az Ördög.

– Lehet, de semmi sem biztos.

– Szerinted te jó vagy? – feszegette az Ördög.

– Se jó, se rossz nem vagyok. És te? – kérdezett vissza az Isten.

– Vagyok, és kész.

– Osztod-e, hogy a jó könnyen rosszba fordulhat, és fordítva? – tudakolta az Isten.

– Szent igaz.

– Osztod-e azt az elterjedt földi vélekedést, hogy a saját képedre teremtetted Jézust?

– Ennek híre régóta eljutott hozzám.

Csend telepedett közéjük, csak a libikóka nyikorgása hallatszott.

– Felvetődik a kérdés: kitől származhatnak az emberek? – nyitott új témát az Ördög.

– Ez az ő rágógumijuk.

– Pedig téged képzelnek mögé.

– Úgy gondolkoznak felőlem az emberek, ahogy akarnak. Szabad akaratuk van.

– Csak ennyi lenne?

Egyet legyintett az Isten.

– Hallottál már az evolúcióról? – kérdezte az Ördög.

– Ezt a felfogást sokáig istenkáromlásnak tartották a folyamatosan rám hivatkozó, nagy tudású személyek.

– Igazuk volt?

– Ez nem az én problémám.

– Tehát az emberek minket szóval teremtettek maguknak, őket pedig nagy nehezen kivajúdta az evolúció?

– Te mondtad.

Csend telepedett közéjük hosszasan, csak a libikóka nyikorgása szórakoztatta őket. Lábukkal automatikusan mozgásban tartották a hintát.

– Tudod-e, hogy a legszentebb könyvben negatívan is megemlékeznek rólad? – lepte meg az Istent az Ördög.

– Na, erre már én is kíváncsi vagyok!

Belekezdett az Ördög:

– „A Szent Biblia írott szövegéből kiszámolva legalább 2,2 millió ember haláláért felelős Isten, míg a Sátán – az Istennel kötött fogadás következtében,

Isten jóváhagyásával – tíz hithű személyt pusztított el, Jób hét fiát és három lányát.”

– Micsoda?! Még hogy én emberek halálát akartam volna? Hogyan magyarázzák ezt?

– Azt állítják az Írásban, hogy az ellenség lemészárlására te adtad ki az égi parancsot.

– Ez szemenszedett hazugság. Te emlékszel ilyesmire? – kérdezte az Ördögtől.

– Szent igaz, nem.

– A nem létező fogadásunk szerint és az így nem is létezhető jóváhagyásom nélkül te valóban megölted a hithű Jób tíz ártatlan gyerekét?

– Hogyan is gondolhatsz ilyet rólam? Mi mindent tudunk egymásról, mert egymás nélkül nem létezhetünk.

A hallottak felizgatták az Istent, de ezt nem mutatta. A libikóka pedig süllyedt és emelkedett.

– Nem szeretnélek megbántani – és az Isten mélyen belenézett az Ördög szemébe –, de én is találtam rád vonatkozó terhelő dokumentumot.

– Elő vele! Alig várom.

Amikor az Isten ülőkéje a legmélyebb pontjához ért, egy bekeretezett festményt kapott elő. A vele szemben ülő Ördög felé tartotta, aki így – hol felülnézetből, hol meg alulnézetből – a következőt láthatta:

A zárt, sötét helyiségbe felülről lépcső vezetett le. Alul, a lobogó tűz felett óriási kondérok álltak, amelyekben emberek tucatjai főttek. A magasból a lépcsőn megláncolt embereket kísértek le a pokol katonái. Középen ott állt dölyfösen az Ördög: fején koronával, kezében vasvillával, patás lábbal, hosszú, bojtos végű farokkal, a teste pedig teljesen szőrösnek ábrázolva.

A képet eleinte bamba arccal bámulta az Ördög, majd váratlanul elnevette magát, és közben könnyesre sírta a szemét.

Elképedve nézett rá az Isten:

– Én meg azt hittem, hogy a festmény láttán méregbe fogsz gurulni.

– A fenét! Ilyen önellentmondást nem láttam még. A kép azt akarja sugallni, hogy a Földön élő rossz embereket az én nem létező katonáim levezetik a pokolba, ahol az üstben való rotyogtatásukra automatikusan kiadom a parancsot. Ha engem alapból rossznak tartanak, akkor hogyan is várhatnák el tőlem, hogy a hozzám hasonlóan pokolfajzatnak tartott társaikat megbüntessem? Ám mégsem ez a legfelháborítóbb benne, hanem az, hogy galádul rám tolják a saját sarukat.

Nem szólt egy szót sem az Isten. Az Ördög ábrázatáról pedig végleg eltűnt a derű utolsó foszlánya is.

Nyik-nyak, nyik-nyak – hallatszott, miközben a nagy semmit nézték.

– Feltűnt-e már neked, hogy a valóságban nincs is testünk? – szólalt meg az Ördög.

– Nekem is éppen ez ugrott be.

– Akkor végül is mik lennénk?

– Helyi érték.

Nyik-nyak, nyik-nyak, nyik-nyak.

– Elég volt – mondta hirtelen az Isten, és a hangjából kiveszett minden korábbi türelem. – Belénk vetítik a gyűlöletüket, a mészárlásaikat, a bűntudatukat. Aztán imádkoznak hozzám, és rád fognak mindent. Ez a kétszínűség gyomorforgató.

– Szent igaz – bólintott az Ördög, és most először nem mosolygott. – Unom, hogy mi tartsuk egyensúlyban az ő belső káoszukat. Ha ennyire tudják a szabályokat, játsszanak magukban.

Egyszerre szólaltak meg, egy és ugyanazt mondva:

– Most mindketten tegyük egyszerre azt, amit helyesnek tartunk!

Letették a lábukat, a hinta megmerevedett középen, tökéletes, mozdulatlan egyensúlyban. Leszálltak, és hátat fordítva a játéknak, beléptek a semmibe. A többi már az emberek dolga.