Másnap

Honfalva lakóinak mindennapjai a se széle, se hossza puszta közepén teltek, míg Csendeslaka népéé az attól sétatávolságra lévő dombocskán. A síkságon fekvő, az idők távolában vályogból életre keltett településről évente néhányan, egy szál útiruhában, átköltöztek a másik helyre. Nemcsak hajlott korúak, hanem fiatalok és gyerekek is. Megbonthatatlan családi és rokoni szálak fűzték egymáshoz a két közösség tagjait. Ennek ellenére Csendeslakát többnyire Honfalva mangalicái keresték fel, kiváltképp makkhullás idején. A nadrágszíjparcellákon makkot ropogtató jószágok nem zavartak senkit. Még a figyelmes varjak sem károgták meg a tilosban járókat.

Csendeslaka népe egyre nőtt. Annyian népesítették be már, hogy közülük a legeszesebb sem lett volna képes sorra venni őket. Erre nem is volt szükség. Létszámuktól függetlenül kényelmesen elfértek egymás mellett. Többnyire népes családok alkottak lakóközösséget, de a pár fős kolóniák is oszthatatlan részei voltak az egésznek. Röghöz kötött, egyszerű lelkek lakták be a dombocskát. Legerősebb támaszuk a kollektív emlékezet összegereblyézésében rejlett. Ez a felbecsülhetetlen érték nem kerülhetett napvilágra: a mélybe temetkezve rejtőzött.

Csendeslaka történetébe jeles napként vonult be az a dátum, amikor Honfalvából megérkezett a legújabb megtérő. Vele meglett a legrégebb óta gyökeret eresztett családban a sorban tizedik szépszülőpár. Eddig ilyen még nem fordult elő. Megilletődve vették tudomásul a tényt. Hallgattak róla, mint a sír. Éppen emiatt érte váratlanul a lelkeket a tizedik szépszülők megszólalása:

– Látogassuk meg közösen Honfalva lakóit!

Az időtlen nyugalom mind a négy sarkából kifordult. Nem mintha kapával és kaszával egymásnak estek volna a békés lelkek, de a megszokás nagy úr. Többféle vélemény kapott szárnyra.

– Kivetkőzne magából az ősrend, és odalenne az emberek hitehagyott bizonyossága is – érveltek ellene egyesek.

Mások pedig ekként vélekedtek:

– Aki őseinek tiszteletét nem őrzi szívében, az nem való közénk.

Mindkét gondolatmenetben meglapult némi igazságmorzsa, de egyről a kettőre jutni sehol sem egyszerű feladat. Végül is abban maradtak egymással, hogy mindannyian elfogadják a legújabb megtérő javaslatát. Ő pedig egy esztendőnyi haladékot kért tőlük, hogy azalatt megismerhesse Honfalva egykori lakóit, és rajtuk keresztül a település igaz történetét.

Mivel a kiválasztott legenda- és meseszerető volt, az elbeszéléseket úgy nyelte magába, mint kacsa a nokedlit. A tatároktól kezdve a törökökön át egészen a Habsburgokig terjedő időszak számtalan érdekességéről kapott hírt. Mégis valami más ragadt meg benne: az, hogy a mesék igazságos királya, Mátyás a valóságban népnyúzó, zsarnok uralkodó volt. Eleinte kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen – a mesekönyvekre hivatkozva –, de a kort saját bőrükön megtapasztalt eleinek mégiscsak hitelt kellett adnia. A kért idő elegendőnek bizonyult döntése meghozatalára:

– Támogatom a tizedik szépszülők javaslatát – mondta, mire mindenki egyként rábólintott.

A látogatás megszervezésével is őt bízták meg. Egy héttel a tervezett indulás napja előtt, az éjszaka leple alatt a hóna alá kapott egy betűkkel telerótt fatáblát, és azt egy karóra erősítve Honfalva főterének közepén leszúrta.

Kukorékolás jelezte a pirkadat közeledtét. Honfalva tiszteletben álló lelkésze kipihenten kelt fel az ágyából. Ilyenkor titokban testedzést végzett: „Nemcsak a lelket eddzük, hanem a fizikumot is!” Mire végzett a kar- és derékhajlításokkal, no meg a guggoláspenzummal, az ablakon bekukucskált az első napsugár.

Magára öltötte a rend ruháját, és az ajtón kilépve tüdejét teleszívta friss levegővel. Mindennapos falu körüli sétájára indult. Meglepve állt meg a főtéren a tábla előtt, és olvasni kezdte a sorokat:

„Szeretett honfalvai testvéreink! Egy hét múlva, egy napra tiszteletünket tesszük nálatok. Csupán egyvalamit kérünk tőletek: tiszta szívvel fogadjatok minket! Csendeslaka lelkei.”

Ha Csendeslakán fenekestől felfordult a közélet, akkor Honfalván a félelem és a kétségbeesés lett úrrá. Kételyeivel mindenki az egyházfit ostromolta. Az előállt helyzetnek ő sem volt ura, de ezt nem vállalhatta fel nyíltan.

– Jézus is feltámadt, majd visszatért a Földre, hogy övéit meglátogassa és hitükben megerősítse. Akkor mitől tartotok ti? – kérdezte, és ebben maradtak.

Ettől függetlenül mindenkiben folyamatosan ott ármánykodott a kisördög, akit ezernyi imával sem bírtak kikergetni magukból.

A kitüntetett nap hajnalán Csendeslaka lelkei visszatértek elhagyott testeikbe, majd magukra öltötték útiruháikat, hogy visszafelé is megtegyék az utat. Honfalva népe egész éjszaka rettegve virrasztott napkeltéig. Gondterhelten ébredt az egyházfi. Megfeledkezve a reggeli gimnasztikáról, kérdő tekintettel nézte a falon függő feszületet.

Csendeslaka népe rokonság szerint sorakozott fel – ez aligha történhetett hibátlanul. A menet élén az alapötlettel előálló tizedik szépszülőpár állt, őket a javaslatot jóváhagyó, meséket és legendákat kedvelő középkorú férfi követte, majd utánuk mintegy kétezren. Csoszogó lépteiknek mindenki megörült, mert az őket követő emberek szíve majdnem kiugrott a helyéből az izgatottságtól. Többen is a tölgyfák törzse mögé guggoltak, mások verejtékező homlokukat törölgették a kézfejükkel.

Amióta világ a világ, azóta a domb a kocsányos tölgyesével együtt mindig a mostani helyén állt, és nagyjából ugyanúgy nézett ki. Ám a falu látképe a túlnyomó többség számára az újdonság erejével hatott. Ez alól a templom jelenthetett volna kivételt. De akadt közöttük nem is egy, aki még az istenházára sem ismert rá, mert az ő idejében egy annál kisebb plébánia állt a helyén. A nagy tömeget észlelve a közelben szolgálatot teljesítő terelőkutya otthagyta a nyájat, és beállt hajtónak a kétezres tömeg hátába.

A dombról méltósággal alácsorgó végtelen embertömeg láttán aléltság környékezte Honfalva lakóit: rogyadoztak a lábak, remegtek a kezek, kiszáradtak a torkok. Még a vasmarkú kovács is belecsimpaszkodott a mellette sipítozó csontsovány vászoncselédbe. Egyedül a szertelen gyerekek lába nem remegett meg. Közülük az elszántabbak az érkezők elébe szaladtak, és hívták őket szép szóval. Ennek hatására a látogatóba tartók között is oldódni kezdett a feszültség. Soraikból kiváltak a gyerekek, és már régi jó pajtásként tekintettek egymásra. Ezt érzékelve a falubeliek gondterhelt arca is kezdett kisimulni. Látván a hatalmas áradatot, a fogadófalu részéről a kapcsolatfelvétellel megbízott lelkész elindult a patak felett átívelő hidacska felé, gondolván, nem fogja elbírni a terhelést.

Csendeslaka népe is megérkezett a vízfolyáshoz. Miközben a pallón egymaga kelt át az egyházfi, a döntéshozó férfi a szépszüle-pár elé lépett.

— Tiszta szívvel vár benneteket Honfalva népe! — szólt a fogadtatás.

— Én pedig bemutatnám neked a Csendeslakán sorban a tizedik szépszüle-párt, akik nélkül ez a nap nem jöhetett volna így létre.

Miután barátilag keblükre ölelték egymást, a lelkész javaslattal állt elő:

— Ez az évszázadok múlására emlékeztető hidacska hadd maradhasson meg a mai nap emlékére, egyben kifejezve az összetartozásunkat. Mivel mi mindannyian a természet népe vagyunk Isten áldásával, bátran gázoljatok át a mindnyájunknak oly kedves patakon, és ki-ki kedve szerint gombolyítsa fel a családi szálakat!

Mivel a gyorsan egymásra találó gyerekek már vegyes csapatokat alkotva vívták vízi csatájukat, a felnőttek dolgát jelentősen megkönnyítették. Összesodródtak a családok. Évszázadok emlékei váltak közös tudássá. A rokoni kapcsolatok híján magukra maradt látogatók többsége a templom előtt megnyugvással szemlélődő egyházfi köré csoportosult, így felbecsülhetetlen értékű helytörténeti és történelmi adalékokkal gazdagodhattak, valamint hitében is megerősödhetett mindegyikük.

Véget ért a vízi csata. Kisebb-nagyobb rajokba csoportosultak a lurkók, majd beindult a fejtágítás:

– Mikor rugád a port, Joska?

– Huh, ríg vót az mán. A kutyafejű tatárnípsíg akkorra már beforgatá maga alá a kerek hont.

– Mit kapisgálsz rúla?

– Dídapó kanyarintá beszídet nekije. Amint mondá, nyakincán markolászá egy pöcepofázmányú kutyafejűt, s nyakáról fejít kaszával lecsippenti. Mivel bílkordulásuk miatt a tatár nípsíg az összes bundást befalá, egy nem maradt belőle. Pótlandó az üressíg, dídapa a tatárember magányos fejit beteszé a kutyavacakba, vályogvigyázónak.

Volt, aki nevetett az egészen, mások komoly arccal hallgatták.

– Te viccölsz velünk?

– Nem á, ez bíz úgy igazszó, mint ahogy te el nem tudd gondolni.

– Hááát az meg micsudi? – kérdezte egy látogatóban lévő ifjú.

– Nyöles pofatükröző. Ha elé álldigálsz és egenyesen belekukkolsz, mögismerheted tenmagad fizimiskáját.

Amit hallott, tette is.

– Ez istenileg tényleg ííín lennék? – majd grimaszokat vágott, és szemének gödröcskéje csordultig telt a vidámság könnyeivel.

A továbbiakban megidézték az ősidők játékait és mondókáit, majd bemutatták a jelen másait. A múlt és a jelen elemeit összefésülték, kitágítva a teret.

Az emlékek nyomán bejárták nemcsak a falut, hanem a tágas határt is.

– Hun lennö a nyáladzó tocska?

– Ihol ni, de csak keskenyke vízfolyás sodródik – szólt a helyreigazítás.

– Akkor szemezőnk egy kiszikkadt tekenyőfílít az ugaron.

– Ahun van egy olyasmi – és a mutatott irányba meglódult a gyereksereglet.

Már majdnem odaértek, amikor a tó viszontlátásában reménykedő kölyök valamiben felbukott, és hason fekve találta magát:

– Hogy a minykű hasíjjon belíje, a botlasztóba! – harsogta.

Egyikőjük észrevette a földből kikandikáló fémtárgy végét – és rövid marokásást követően egy rozsdás szuronyt emelt ki a földből.

– Nízd csak, ebbe köllene a mínykűnek böleforogni.

A pórul járt fiú megbabonázva nézte a fegyvert. Csak hosszú idő után nyílt szóra a szája:

– Nízd csak meg a nyelínek a vígít, van-e a legvígíben karistolás?

– Erre gondolád, itt ni? – és a kérdező kezébe nyomta az ereklyét.

– Ezt a kaszabot ín rejtím az anyaföldecske szoknyácskája alá. A török vísz idejín törtínt. Jó apuska evvel igencsak hasba lökí az egyik nagykípű janicsárit, aki anyacska felí tekerődzött vóna. A lílektelen embör nyomát a tóba loccsantottuk, a gyilokot pedig beásám az anyácska földbe. Tehátvalahol itt vala a kípmutató tó is.

Ez volt ám az igazi játék! Váltak belőlük tatárnyúzó- és török szeletelő vitézek. Csontos mellük csak úgy dagadt a büszkeségtől. Szempillantás alatt váltak vértestvérekké, és örök, megbonthatatlan barátság körvonalazódott közöttük.

De a nap szép lassan megindult a róna síkja felé, és visszavonhatatlanul megnyúltak az árnyak. Vészjelként megkondult a templom harangja – ez figyelmeztető jel volt a csendeslakaiak számára. Még egy fertályórányi idő, és nincs mese, indulni kell.

– Mi lönne, ha nem mönnétek vissza? – dobta be az ötletet a köztudatba az egyik honfalvai lány.

Nagy csend kerekedett mögéje.

– Hááát az nöm lehetsíííges – így az egyik.

– Hát mán miért ne lönne? – szólalt meg a testvére.

Nehezen ment a búcsúzás a felnőttek között is: mindenki a könnybe lábadt szemét törölgette. Életük legszebb, legboldogabb napját élhette át közösen a falu teljes népe. A távozók lépten-nyomon hátrafordultak, és visszaintegettek a honfalvaiaknak. Leszállt az éjszaka, síri csend ülte meg a tájat.

Nem jött álom a lelkész szemére. Hangokat vélt hallani a magasból. Ágyán ülve fülelt: mintha angyalok csengő hangocskáját hallotta volna. Felállt, imát rebegett magában, majd reszketeg lábakkal elindult a templomtorony felé. A feljáró ajtaja, annak rendje és módja szerint, gatyamadzaggal masnira volt zárva.

Macskaléptekkel osont fel a lépcsőn. Fülét az ajtóra tapasztotta, és hallotta:

– Fíííl egy utánira gördüle az idő abroncsa vala. Bekallantyúzott a deszkaajtók sora. Barátim, mi már örökre itt ragadánk. Vígkép feltámaszódánk, lívín másnap.