Meccslabda
– Gyere, meghozták az ebédet, Mátyás.
– Mi a kaja?
– Krumplifőzelék.
– Erről az ételről nem hallottam még.
– Ne marháskodj velem.
– Inkább te gyere ide.
– Miért?
– Mutatok valamit.
– Hadd lássam.
– Ez meg micsoda?
– A sevillai katedrálisban a sírod.
– Te tényleg meghülyültél – mondta
Kristóf, de az étkezőasztalhoz lépve rájött: valójában ő sem ismeri a
krumplifőzeléket.
Volt egy álmom: döntőben szerepelni. Jó magasra feldobtak,
és megütöttek. Szárnyalt a testem, szárnyalt a lelkem. Igaz, csak lakótelepi
házak tövében, egy grund sportpályáján brillírozhattam. A baj akkor állt elő,
amikor önhibámon kívül a magas kerítésen túlra repültem, és egy bokor mélyén
fogtam talajt.
Elcsesződött az életem. Az éjszaka
hűvöse ott talált rám, nem a szertár polcán, a többiek között. Magányomban még
a didergéstől is elment a kedvem. Másnap rám talált valaki. Zsebre vágott, és
hazavitt. Bárcsak ne tette volna.
– Mit keresel, János?
– A fejemet.
– Elvesztetted?
– Ellopták.
– Honnan?
– A temetőben lévő síromból. A koporsóból. A nyakamról.
– Nem tiltakoztál ellene?
– Észre sem vettem.
– Mi van a nyakadon?
– Kölcsönkaptam egyet, amíg nem találom meg az eredetit.
– Ha találnál egy koronát, gondolj rám – mondta Mátyás.
Csak akkor éreztem rá sorsom visszafordíthatatlan romlására,
amikor nagy boldogan rám talált az a szőrös dög. Eleinte magához képest még
kulturáltan viseltetett irántam. Hason feküdt, felpattant, szájába kapott
finoman, futni kezdett velem, majd fejét hátracsapva felrepített a magasba.
Amikor visszaestem a földre, mellső mancsával belém passzolt – mintha csak egy
rongylabda lennék. Nehéz volt elviselni, mert amikor a pofájába vett, jól megnyámnyogott – majdnem belefulladtam a nyálába –, de ez
még a szebbik időszakunk volt. Hagyján lett volna az is, amikor egy társam
bevonásával kísérleti nyúlként tekintettek rám. A szőnyegen hasalt az undok
állat, és a gazdája a markából eléje pottyantott. Felpattant a szörnyeteg,
utánam eredt, és alaposan megrágta a derekamat – csak úgy horpadtam. Belesajgott
testem, lelkem.
A fifika a következő labdaejtésben rejlett. A kísérletező
ember a társammal együtt vett kézbe úgy, hogy a négylábú förmedvény ne vegye
észre a csalafintaságot. Amikor a földre pottyantunk, egymásnak koccantunk, és
ellentétes irányba szétgurultunk. Persze a magát nagyokosnak gondoló eb bamba
pofával nézett hol a társam, hol énutánam. Az volt a szerencsém, hogy a végén a
barátomat kapta szájba.
– Mit búslakodsz, Kristóf?
– Állítólag meghaltam.
– Mi a bajod vele?
– Az, hogy élek.
– Mi ebben a kivetnivaló?
– Nem érzed a helyzet abszurditását?
– Nem.
– Akkor te is hülye vagy – mondta
Jánosnak.
A végromlás elkerülhetetlenné vált. A réten már
játékszerként dobáltak a négylábúnak. Boldogan inalt utánam, elégedetten
harapott rám. Még mórikázott is a káromra: elvárta volna, hogy előbb kergesse
meg az engem elhajító személy, úgy szerezzen vissza magának. Addigra már az
idegösszeomlás határára kerültem. A következő dobásnál végelkeseredésemben a
teniszpályán kiismert technikát követtem: megidéztem a teret lezáró ruganyos
térerő visszarepítő hatását. A levegőben gellert kapva, repülési síkot
váltottam, és egy sűrű bokor mélyében landoltam. Fellélegeztem. „Itt biztosan
nem talál rám” – bizakodtam. Jó volt, nagyon jó volt a rontásomra törő
fenevadat távol tudni. Kezdtem megbarátkozni az új létformával. Hamar rá
kellett ébrednem azonban, hogy nem is olyan együgyű, mint amilyennek gondoltam.
Irányszavakkal a bokorhoz navigálta a kétlábú, majd vele szembe helyezte.
Hallottam a lihegését – szinte eszemet vesztettem tőle.
– Előre! – hangzott a távolból.
A kutya kétharmad részig eltűnt a bokorban. Egy hatalmasra
tátott száj jelent meg előttem, az éles fogak összezáródtak – én pedig menten
elájultam.
– Találtam egy fejedre illő koronát, Mátyás – lepte meg
János a királyt.
– A keresgélés közben kitaláltam a reinkarnációt, Kristóf –
fordult a másikhoz is János.
– Hát te meg kicsoda vagy? – kérdezte János a sarokban
kucorgó, ismeretlen alaktól.
– Én a wimbledoni meccslabda vagyok – mondta a jövevény.
Jánosnak ekkor ment el végképp az esze.