Meccslabda

– Gyere, meghozták az ebédet, Mátyás.

– Mi a kaja?

– Krumplifőzelék.

– Erről az ételről nem hallottam még.

– Ne marháskodj velem.

– Inkább te gyere ide.

– Miért?

– Mutatok valamit.

– Hadd lássam.

– Ez meg micsoda?

– A sevillai katedrálisban a sírod.

– Te tényleg meghülyültél – mondta Kristóf, de az étkezőasztalhoz lépve rájött: valójában ő sem ismeri a krumplifőzeléket.

Volt egy álmom: döntőben szerepelni. Jó magasra feldobtak, és megütöttek. Szárnyalt a testem, szárnyalt a lelkem. Igaz, csak lakótelepi házak tövében, egy grund sportpályáján brillírozhattam. A baj akkor állt elő, amikor önhibámon kívül a magas kerítésen túlra repültem, és egy bokor mélyén fogtam talajt.

Elcsesződött az életem. Az éjszaka hűvöse ott talált rám, nem a szertár polcán, a többiek között. Magányomban még a didergéstől is elment a kedvem. Másnap rám talált valaki. Zsebre vágott, és hazavitt. Bárcsak ne tette volna.

– Mit keresel, János?

– A fejemet.

– Elvesztetted?

– Ellopták.

– Honnan?

– A temetőben lévő síromból. A koporsóból. A nyakamról.

– Nem tiltakoztál ellene?

– Észre sem vettem.

– Mi van a nyakadon?

– Kölcsönkaptam egyet, amíg nem találom meg az eredetit.

– Ha találnál egy koronát, gondolj rám – mondta Mátyás.

Csak akkor éreztem rá sorsom visszafordíthatatlan romlására, amikor nagy boldogan rám talált az a szőrös dög. Eleinte magához képest még kulturáltan viseltetett irántam. Hason feküdt, felpattant, szájába kapott finoman, futni kezdett velem, majd fejét hátracsapva felrepített a magasba. Amikor visszaestem a földre, mellső mancsával belém passzolt – mintha csak egy rongylabda lennék. Nehéz volt elviselni, mert amikor a pofájába vett, jól megnyámnyogott – majdnem belefulladtam a nyálába –, de ez még a szebbik időszakunk volt. Hagyján lett volna az is, amikor egy társam bevonásával kísérleti nyúlként tekintettek rám. A szőnyegen hasalt az undok állat, és a gazdája a markából eléje pottyantott. Felpattant a szörnyeteg, utánam eredt, és alaposan megrágta a derekamat – csak úgy horpadtam. Belesajgott testem, lelkem.

A fifika a következő labdaejtésben rejlett. A kísérletező ember a társammal együtt vett kézbe úgy, hogy a négylábú förmedvény ne vegye észre a csalafintaságot. Amikor a földre pottyantunk, egymásnak koccantunk, és ellentétes irányba szétgurultunk. Persze a magát nagyokosnak gondoló eb bamba pofával nézett hol a társam, hol énutánam. Az volt a szerencsém, hogy a végén a barátomat kapta szájba.

– Mit búslakodsz, Kristóf?

– Állítólag meghaltam.

– Mi a bajod vele?

– Az, hogy élek.

– Mi ebben a kivetnivaló?

– Nem érzed a helyzet abszurditását?

– Nem.

– Akkor te is hülye vagy – mondta Jánosnak.

A végromlás elkerülhetetlenné vált. A réten már játékszerként dobáltak a négylábúnak. Boldogan inalt utánam, elégedetten harapott rám. Még mórikázott is a káromra: elvárta volna, hogy előbb kergesse meg az engem elhajító személy, úgy szerezzen vissza magának. Addigra már az idegösszeomlás határára kerültem. A következő dobásnál végelkeseredésemben a teniszpályán kiismert technikát követtem: megidéztem a teret lezáró ruganyos térerő visszarepítő hatását. A levegőben gellert kapva, repülési síkot váltottam, és egy sűrű bokor mélyében landoltam. Fellélegeztem. „Itt biztosan nem talál rám” – bizakodtam. Jó volt, nagyon jó volt a rontásomra törő fenevadat távol tudni. Kezdtem megbarátkozni az új létformával. Hamar rá kellett ébrednem azonban, hogy nem is olyan együgyű, mint amilyennek gondoltam. Irányszavakkal a bokorhoz navigálta a kétlábú, majd vele szembe helyezte. Hallottam a lihegését – szinte eszemet vesztettem tőle.

– Előre! – hangzott a távolból.

A kutya kétharmad részig eltűnt a bokorban. Egy hatalmasra tátott száj jelent meg előttem, az éles fogak összezáródtak – én pedig menten elájultam.

– Találtam egy fejedre illő koronát, Mátyás – lepte meg János a királyt.

– A keresgélés közben kitaláltam a reinkarnációt, Kristóf – fordult a másikhoz is János.

– Hát te meg kicsoda vagy? – kérdezte János a sarokban kucorgó, ismeretlen alaktól.

– Én a wimbledoni meccslabda vagyok – mondta a jövevény. Jánosnak ekkor ment el végképp az esze.