Megrajzolt pillanat

Örök emlék marad számomra, amint egy fénykorában pompás buenos aires-i sétálóutcában kószáltunk a feleségemmel. Szellem járta lakóházak, lelakatolt szolgáltatóházak, függönytelen hotelek vették körbe a teret; a kisebb üzletek már csak úgy-ahogy tartották magukat. A pusztulófélben lévő környezetet pénzváltók hangos kiáltozása élénkítette. Múlt és jelen, dicsőség és hullócsillag találkozása volt ez. De nem emiatt fogok keserű szájízzel visszaemlékezni a helyre. Vannak pillanatok, amelyek talán többször is visszatérnek az életben, de a legelső, felismert helyzet megragadása az egyetlen, megismételhetetlen lehetőség – a többi már súlytalan.

Ugyanitt találkoztunk azokkal az élet árnyékos oldalára került emberekkel is, akiknek a sorsa valamiért kisiklott. A magas házak közötti parkban, az utcára tett bútoraik társaságában egy apa várta a csodát az óvodáskorú lányával és kiskamasz fiával. A kislány békésen aludt a matracon, bátyja az utcakövön ülve rajzolt. Megéreztem a vissza nem térő alkalmat: menj oda a kisfiúhoz, és vedd meg a rajzot! Valamiért mégsem tettem. Pedig a készülő alkotás a felismerés pillanatának hajszálpontos képi leképezése volt. Pár nap múlva, a szomszédos országban ért a megvilágosodás.

Egész napos buszos városnézésre indult a csoportunk. Az ablak mögül csalódottan vettük tudomásul, hogy a 710 méter magas hegy derékig felhőben áll. Járművet váltottunk: a fogaskerekű egyre sűrűbb ködben tört felfelé. Fent az ember alakú jelkép kőből emelt, ezertonnás alakja nyolc méter magas talapzaton nyugodott. Statikailag is precíz, lenyűgöző alkotás. Az Atlanti-óceán felől érkező viharoknak kitett helyen áll – szélesre tárt karokkal fogadja azokat. Velünk is így tett. Égbetörő alakját a váltakozó sűrűségű pára hol sejtelmessé tette, hol teljesen elnyelte a tisztánlátásra váró szemek elől. A tömeg csak gyűlt és gyűlt. Amint oszlott a felhő, a várakozással teli emberek fellelkesedtek, ám ahogy a köd újra sejtetően ráúszott a szoborra, a reményvesztettség lett úrrá rajtuk. Fél óra alatt ez a hullámzás többször is megismétlődött. Végül buszba szálltunk, és továbbindultunk. Ekkor, mintha csak játszadozna velünk a természet, a pára felszívódott, és a távolban fénypontként megcsillant a jelkép.

Délután folytatódott a történetfüzér. A négyszáz méterrel alattunk elterülő öbölben lakatlan szigetek csúcsosodtak a magasba. A vízen kisebb hajók, jachtok ringatóztak. A házak tetőrengetege, a magaslatok építményei, az öblöt átszelő híd karcsúsága mind a földi paradicsom ígéretét tükrözték vissza: mintha azt üzennék, csak rajtunk, embereken múlik, miként éljük a közös életünket.

Másnap kora hajnalban ébredtem. Ekkor tisztult le bennem végleg a Megváltó Krisztus-szobor és a Cukorsüveg-hegy közös üzenete. A földön ülve rajzoló, családjával együtt utcára tett kisfiú keze nyoma éppen az én pillanatomat rögzítette – azt a percet, amikor felismertem, hogy mecénásként meg kellene vásárolnom tőle a vázlatot. De mivel nem léptem oda hozzá, elszalasztottam. Sima rajz maradt. Örökre elveszett. Bár felismertem az alkalmat, a megragadásához emberileg kevésnek bizonyultam. Erős keserűség fogott el.

Hogy miért nem lehetek ezek után kakaós csiga? Ez a történet húsz évvel korábbról való.

A tavaszi napsütés langymelege átmelegítette a szobát. Gondoltam egyet, és a kutyasétáltatás szempontjából szokatlan, kora délutáni időpont ellenére vakvezető kutyámmal körbesétáltuk a lakótelepet. A visszaúton hozzánk csatlakozott az iskolából hazafelé tartó, kerülőt tevő kislány. Ismert minket, mert abban a tanévben a kutyával a suli összes osztályát felkerestük. Lecövekeltünk a hátsó kapu előtt, és beszélgettünk. Eközben a járdán sorakozó kukáknál megállt valaki; hallottam, amint az egyik tárolóedény tetejét felnyitják. Szemben álltam az illetővel, de látás híján a fejleményeket csak a hallásomra hagyatkozva követhettem.

A kislány háttal állt a kukázónak. Egyszer csak hangtalanul megfordult, majd tisztelettudóan elnézést kért tőlem, hogy pár pillanatra magamra hagy. Lehajolt a földön lévő iskolatáskájához, egy zörgő zacskóból előhalászott valamit, majd odasietett a turkáló asszonyhoz.

– Tessék elfogadni! – mondta meleg, tiszta hangon.

– Köszönöm, de nem – suttogta a nő maga elé.

Néma csend következett. Óráknak tűnt, pedig csak másodpercek voltak.

– Köszönöm szépen – szólalt meg végül halkan a nő.

Visszatért hozzám a kislány, és mintha mi sem történt volna, folytatta a félbeszakadt párbeszédet. Közben halkan csukódott a szemetes fedele. A járdán felénk közeledve a női ajak még egyszer, halkan újabb köszönetet rebegett el.

Hitetlenkedve álltam a jelenet előtt: a kislány játszi könnyedséggel alkotott tökéleteset. Kis barátnőmtől később megtudtam, hogy a szülei elváltak, szobakonyhás lakásban lakik sokadmagával, és a pénz nem veti fel őket. Pékségben dolgozó apukája révén jutnak friss péksüteményhez, évek óta ilyesmit visz uzsonnára. Mindez tette őt végtelenül érzékennyé az elesett emberek iránt: éber volt a füle, egyetlen pillanat alatt átlátta a helyzetet, a következő másodpercben pedig lélekből indíttatva meghozta a döntést. Rögtön cselekedett, és nem várt érte hálát. Apróság, de rengeteg dologra rávilágít: évek óta ugyanazt ette, de a suli végére megmaradt elemózsiát eszébe sem jutott kidobni, inkább hazavitte. Azóta vált a mondásommá: aki szereti a kakaós csigát, rossz ember nem lehet!

Elgondolkodva a fenti sorokon úgy éreztem, a betűk segítségével most én rajzolom meg az argentin kisfiú pillanatát:

Mint minden áldott nap, ezúttal is teljesen belefeledkezett a grafittal teremtett, sajátos gyermeki világába. Abban a környezetben minden egyszerű, szép és mélyen emberi volt. Ilyen fényben szeretett volna élete végéig fürdőzni. Olyan mélyről fakadtak belőle a vonalak, a satírozások, hogy a radírnak semmi szerep nem juthatott. Lassacskán elkészült az újabb mű, már csak néhány apróság hiányzott róla. Ekkor önkéntelenül az utca felé fordította a tekintetét. Egy, a szüleinél idősebb házaspár közeledett. Meglepve vette észre a bácsi kezében lévő fehér botot. Egy pillanatig nézte őket, majd újra a rajz fölé hajolt. Arca széles mosolyra húzódott. Ez nem lehet igaz – gondolta. A rajzlapon lévő alak mintha a bácsi hasonmása lett volna. Keze gyorsan, magabiztosan mozdult:

a férfi egyik kezébe egy szépen faragott sétabotot kanyarított, a másikba pedig egy illatos kakaós csigát – és megnyalta a szája szélét.