Megzsarolt szeretet

Megszólalt a kaputelefon. Az idős hölgy várakozással teli, mégis feszült hangon szólt a kagylóba:

– Ki az?

– Jó napot kívánok, Miu vagyok! Pár nappal ezelőtt én jelentkeztem be önhöz.

Nemcsak a kapu zümmögött fel, de a lakásajtó is azonnal feltárult. A lépcsőházban visszhangzó léptek jelezték az érkezőt. Hamarosan szemtől szemben álltak: a nyolcvanon túli asszony és a fiatal lány. Miu kissé feszengve, újra bemutatkozott.

– Én pedig a jó barát vagyok – mondta lazán az idős hölgy, majd kedélyesen intett: – Bújj be!

Miu mögött halk kattanással zárult be az ajtó. A fogadtatás melegségéből bátorságot merítve azonnal megkérdezte:

– Tegeződhetünk?

– Másként szóba sem állnék veled.

Nem mindennapi izgalom vibrált a levegőben; lényegében most találkoztak először, és a köztük lévő hatvan évnyi korkülönbség nehéz kérdőjelként lebegett a fejük felett.

– Bárhová leülhetsz – igazította útba vendégét a háziasszony.

Miu a legközelebbi fotelben helyezkedett el. Óvatosan körülnézett: a szobát letisztult praktikusság jellemezte. Ezalatt az idős nő a konyhából tért vissza, kezében üdítővel, poharakkal és rágcsálnivalóval.

– Felvállalhatnám előtted a pincér szerepét, de nekem egyszerűbb, ha magadnak töltesz – közölte.

Miu ekkor hosszasan belefeledkezett a belső nyugalmat árasztó arcba. Meglepődött a hirtelen felismeréstől, de nem tette szóvá. Helyette elmosolyodott:

– Átvehetem a jelképes háziasszony szerepkörét?

Értették egymást. A poharak csurig teltek, a harapnivaló is a helyére került az asztalon.

– Kezdhetjük? – indított Miu.

– Uccu neki!

– Ugye te vagy a nagypapám felesége?

– Igen, a második. Családilag nem vagyunk senkik egymásnak, de emberileg még lehetünk barátok.

– Köszönöm – suttogta a lány.

– Hogyan találtál rám? – kérdezte az idős asszony.

– Nem volt könnyű, nagyon sokáig tartott – érkezett a kurta válasz, majd Miu gyorsan témát váltott:

– Mennyire ismered a családi történetünket?

– Elég jól. De előre jelzem, csak a magam nevében beszélek. Nem ítélkezem, csak hangosan gondolkodom.

– Te meg én találkoztunk már azelőtt? – kérdezte a lány, a hangjában reménnyel.

– Igen, többször is. Én voltam a negyedik, aki a születésed után a kezébe vehetett.

A szobában megállt a levegő. Az idős nő hangja ellágyult:

– Az első évfordulódat ebben a lakásban ünnepeltük meg. Lobogó gyertyával megtűzött, hatlapos krémest kaptál. Eleinte csak bámultad, aztán csuklóig belemarkoltál. Később az egyik kedvenc gyermekkori játékommal, a búgócsigával játszottunk. Amikor már négykézláb fedezted fel a világot, bosszantásul hátulról megfogtam az egyik lábadat. Erőteljesen magad után akartad húzni, de mivel nem sikerült, felvisítottál. A fürge közlekedésed miatt „úttörővasútnak” neveztünk el, és komolyan felvetődött bennünk a gyermekvasutasság jövőképe is… De talán ennyi elég is lenne.

– Légy szíves, folytasd! – kérte Miu, előredőlve a fotelben. – Mert ezekről az évekről semmilyen emlékem, semmilyen információm nincs.

– De ebben a történetben nem én vagyok a fontos számodra… – Az idős nő elhallgatott.

Miu nem szólt, csak várakozón nézett rá, így a háziasszony folytatta:

– A nagypapád többször is megjegyezte, hogy őt senki nem szerette annyira, mint te.

Miu hangtalanul nyelt egyet, és gyors mozdulattal törölte ki a szeme sarkában megjelenő könnycseppet.

– Nem egészen kétéves korodig ismerhettünk téged – folytatta halkabban az asszony, és ráérezve a lány elérzékenyülésére, hagyott egy kis szünetet.

– – Szerintem téged szeretett a legjobban. Teljes nyitottsággal voltatok egymás iránt. Ha a közeledben tudhatott, mosoly terült szét az arcán, te pedig azonnal pörögni kezdtél. Egyszer, amikor érkezett hozzátok, nyitott ajtóval vártátok. A résben ácsorogtál totyogva, és amikor megláttad, elkezdtél páros lábbal ugrálni. Örömittasan halandzsáztad: papainnyo-papainnyo! Ez a megdicsőülést jelentő visszaigazolás egyszer s mindenkorra, kitörölhetetlenül beleégett a lelkébe. Mindegy volt, hogy a lakásban vagy a játszótéren vagytok. Lekötött, játszott veled, mindenfélére tanított, miközben hagyott időt a mikrovilág felfedezésére is.

Az idős asszony szemei előtt újra életre keltek a képek:

– A játszótér közelében nap mint nap megjelent egy lakótelep-szerte közkedvelt kutya. Mindegyik kölyök meg akarta dögönyözni. A langaléta lókötők mögé, a sorba utolsónak állított be téged, mint egy tökmagot. Te pedig türelmesen kivárva az idődet, eljutottál a blökihez. A fürdőszobában a szájába vett vizet játékból az arcodba fújta. Meglepetésedben azt sem tudtad, mit kezdj a helyzettel, de mivel ő elnevette magát, vele nevettél te is. Ekkor valaki érdeklődve kinyitotta az ajtót, de ti, mint egy igazi örömbanda, összetartottatok, és nem árultátok el a vigasság okát. Rendszeresen otthon főzött étellel állított be hozzátok. Addig kanalaztad az eléd tett, illatozó burkolnivalót, amíg a gyomrocskád képes volt tágulni. Imádtad a pulykanyakból készült húslevest és a tojásos kenyeret. Amikor pedig észrevetted a netről lehalászott, szuper egészségesnek kikiáltott recept házi koszt változatát, kézzel-lábbal tiltakoztál ellene – eredményesen.

A házigazda elhallgatott. Eszébe jutott valami, és felcsillant a szeme:

– Szívesen odaajándékoznám neked a búgócsigát emlékbe.

– Megvan még?

– Meg hát. Nagyapádtól kaptam úgy hatvanéves koromban, emlékül a gyermekkoromra.

– Nem fog hiányozni neked?

– Barát a barátnak szívből ajándékoz.

– Nagyon szépen köszönöm.

Az asszony felállt, Miu háta mögé lépett, és a szekrény mélyéből előhalászta a játékot. Megállt a fotel mellett, és a padlón a nyomókar többszöri lenyomásával erőteljesen lendületbe hozta a pörgettyűt. Az hangosan felbúgva, ide-oda kacsázva, egyre halkulva muzsikált, majd egyensúlyát vesztve az oldalára billent.

– Tessék – adta Miu kezébe.

– Jé, nem is láttam még ilyet! – A lány felpattant, és ő is lendületbe hozta a csodamasinát.

– De jópofa! – nézte csillogó, gyermeki szemmel. Az ajándékozó

elégedetten ült vissza a helyére.

Ismét a csend vette át a főszerepet, de ez már nem a kezdeti, idegen csend volt. Mindketten magukba mélyedtek, miközben a lelkük egyre közelebb került egymáshoz.

– Milyen volt a gyermek- és a felnőttkora a nagypapámnak? – törte meg a csendet Miu.

– Kaotikus. De a maga tehetsége szerint mindig tett ellene annyit, amennyire képes volt. Az életben semmit nem kapott ingyen, mindenért keményen meg kellett dolgoznia. Imádta a nagymamáját, mert náluk békesség honolt. A nagypapájától egy falusi gyerek kezébe való karikás ostort kapott játéknak, amely idővel ereklyévé vált számára.

– Olyanná, mint neked a búgócsiga?

– Igen, de az övé legalább eredeti volt – mosolyodott el, majd komolyabban folytatta:

– Egyedül, saját keresetéből nevelte fel a lányát. Ha szükség volt rá, hétvégéken is dolgozott. Sportoltatta, kitaníttatta. Ő volt a mindene. A saját élettapasztalatából merítve száz szemmel figyelt rá, hogy a lánya élete könnyebb legyen, mint az övé. Ez persze magában hordozta a konfliktus lehetőségét is.

– Előfordult közöttük olyasmi?

– Nem is egyszer. De a nézeteltérés lerendezése során mindig a végeredmény a fontos.

– Hallgatlak.

– Emberismeretből is jelesre vizsgázott. Az előkerülő legújabb udvarlóban is meglátta a képességeket, és ezt kivetítette a távoli jövőbe – így próbált a lánya javára lenni. De mint ezt a két-három évtizednyi gyermeknevelési tapasztalattal rendelkező szülők már kívülről fújják: leginkább fából vaskarika az egész.

– Neked van gyereked?

– Nincs.

– Szerettél volna?

– Igen, de közbejött...

– Értem – vágott közbe Miu. – Hiányzik?

– Nem.

– Miért?

– Mert az életnek számtalan értelme lehet. Ebből a szempontból a gyermek sem garancia semmire.

– Mi a garancia?

– A felelet erősen függ a válaszadó életkorától. A legtöbben a szeretetet favorizálják, de az is kihunyhat. Az én koromban a megfejtés már a teljes körű bizalom. Megkérdőjelezhetetlen képlet azonban csak a számok világában létezik.

– Visszatérve a mi családunkra: mit látott a távoli jövőbe a nagypapám?

– Sok jót nem. Amit előre megérzett, bekövetkezett.

– Ezt a későbbiekben is így értékelték?

– Ki szereti bevallani a tévedését? Ha valaki rálép egy útra, előbb-utóbb elérkezik a pont, ahonnan már nincs visszaút, csak tovább. Inkább meghasonul a helyzettel, mintsem vesztesként tűnjön fel.

– Én mikor kerültem képbe?

– A virágszál természetétől fogva illatozik, hogy magához csalogassa a kiszemelt porzót. Ha nagyon meg akarja tartani, mindent megtesz, hogy a leggyönyörűbb rabláncra fűzhesse.

– De ez így a normális. Vagy nem?

– A másikat olyanra rávenni, amit kora felnőttkora óta kizárt az életéből?

Ekkor észbe kapott a háziasszony:

– Ezt nem lett volna szabad elmondanom. Sajnálom. Tudod, nincs ember hiba nélkül.

– Végül is nem baj, hogy kifutott a szádon – szólalt meg halkan Miu. – Legalább megkaptam a választ egy engem belülről régóta feszítő kérdésre.

– Milyen kép él benned a porzóról?

– Ő az élet nagy vesztese: magányos, sérülékeny, különc, pedig alapvetően jóindulatú. A családi fészek szeretethiánya volt a fertőzött csíra. És egyszer csak rádöbbenhetett élete tragikomédiájára: ismételni kezdte magát az átkos múlt. Nem más ő, mint egy igazi áldozat – ezt gondolom róla, a tévedés jogát fenntartva.

– Tehát megérkeztem a történetbe – mondta kissé elmerengve.

– Igen. A nagypapádnak te voltál a reménység.

– Ismerted a dédszüleimet?

– A dédit. Megadatott neki a teljesség. Te voltál a Prüntyije.

– Mitől robbant szét minden?

– Egyrészt a nagyapád jóslata beigazolódott. Másrészt édesanyád ezt otthoni, átlátszó családi színjátékokkal próbálta leplezni. A háttérben ott húzódhatott a féltékenysége is: látta, hogy a nagypapád mellett mindig vidám vagy, míg otthon, a szüleidnél ez nem volt elmondható. Az első igazi löketet édesanyád váratlan, rohamos fizikai leépülése adta. A nagypapád nem tudta hova tenni a dolgot; azt hitte, a lányára nehezedő túl sok teher az ok. Ez nála úgy csapódott le: ő bezzeg megmondta előre. De a feszültséget növelte az is, hogy a születésed előtt az érdekedben elvárta volna tőlük a házasságot, amiről a szüleid hallani sem akartak. Anyád fizikai állapotának romlása állandó vitatéma lett közöttük, ami őt kínosan érintette, ezért idővel közölte a nagyapáddal: ezután hetente csak egyszer jöhet. Olaj volt ez a tűzre. Eközben édesapád végig hallgatott – anyád ezt a szerepet osztotta rá. A végső csapást egy balul elsült anyagi manőver hozta el. Apád nagy kockázatot vállalt, és egy csapásra minden elúszott. A szüleid kritikusan megrendültek, elúszhatott az összes pénzük, talán még annál is több. Odalett a nagypapád ajándékpénze is, aki nem felejtette el, hogy a lakásotok enélkül nem jöhetett volna létre. A szemében apád lett a kizárólagos felelős.

– Lehetett volna másként?

– A bukás nélkül talán igen. De volt ott más is. A nagypapád teljesen beléd habarodott, te voltál a mindene. Édesanyád ezt felismerve megpróbálta a családi szálak mozgatását a saját kezébe venni. A boldogságtól megittasult nagypapád szemére pedig hályogként rátelepedett a vakság, eleinte nem vett észre semmit. Anyád túlbecsülte a befolyását, a nagyapád büszkeségét viszont jócskán alulértékelte. Téves helyzetértékelésből pedig csak hibás döntés születhet.

Egyre gondterheltebbé vált Miu arca. Az öröm és a keserv hullámai egymást váltva ostromolták a lelkét. Segélykérő tekintettel nézte az idős hölgyet.

– Hány éves vagy? – szólalt meg a háziasszony.

– Huszonöt.

– Mindezt nem szabad hagynod magadba beleégni. Az egészet tekintsd egy mozinak. Amire szükséged van belőle, tartsd meg, a többit dobd a kukába! Bőven pakol még terhet a válladra az élet, éppen elég lesz azt cipelni.

– Huh! – szakadt ki a lányból. – És most jön a legnehezebb?

– Beállt a teljes mosolyszünet apa és lánya között. A nagypapádat kirekesztették mellőled, édesanyád pedig a végső lépésen gondolkodott. Te lettél a tét.

– Én?

– Édesanyád telefonon közölte a nagypapáddal, hogy a későbbiekben havonta egyszer, mindössze két órára mehet fel hozzátok, hogy veled lehessen. Hogy mikor, azt majd ő megmondja. A nagypapád kétségbeesetten vágott közbe: „Beszélhetek Miuval?” Erre a válasz egy rideg, teátrális „nem” volt, majd hozzátette: „Majd ha én akarom.” Ez az utolsó képkocka.

Némán elsírta magát a lány. Percekkel később erőtlen, szipogó hangon megkérdezte:

– Ki volt a hibás?