Nagyon éhes voltam – Lagurka (Kaukázus)

A Felső és Alsó-Szvanétia központjának számító Mestiában vagyunk. A mindig mosolygós szállásadónk kétezer főre becsülte a település lélekszámát, amely hivatalos helyi adat szerint a tengerszint felett 1306 méter magasan éli mindennapjait. Kétszer Jorgiéknál húztuk meg magunkat, ezúttal Irinánál. A falu fölé tornyosuló apartman nagy kedvencünkké vált: panoráma a falura és a környék hegyeire, egész nap hűs és bútorozott terasz, tisztaság mindenhol, valamint meglepően alacsony bérleti díj (10 euró/nap). Tavaly óta megtriplázódott a marketek száma. Épülő szállások tucatja, de sok az üresen álló, és a félbehagyott ingatlan is. Itt nincs más lehetőség az anyagi kitörésre, mint az idegenforgalom. Idén is akadt boltos, aki az árengedményes terméket eredeti áron blokkolta volna.

A lehetőségekhez képest megújult a buszvégállomás is. Innen a következő nagyvárosokba lehet elutazni: Zugdidi, Kutaiszi (repülőtér/magyar fapados), Batumi (Feketetenger melletti üdülőváros, amely közkedvelt a magyar utazók körében is), Tbiliszi (főváros). Újdonság erejével hatott, hogy a Koruldi-tavakhoz is közlekedik menetrend szerinti járat (naponta egy). Az állami standdal szemben vert tanyát a maszek szállítási vállalkozás. Áraik csillagászatiak, például az innen 17 kilométerre, és 1200 méterrel magasabban lévő Koruldi-tavakhoz 95 euró az odavissza fuvar ára. Bár nem semmi az odáig kanyargó földút viszontagsága, de mégis. Aki taxit szeretne fogni, érdemes tudnia, minden utasnak ki kell fizetni a tarifát.

Mivel eddigi útjaink során a környék turistalátványosságait sorra kivégeztük, ezúttal egy igazi tervünk volt: a Koruldi-tavak felé igyekező dzsipek nyomvonalán haladva, a kilátópontnál lévő kereszthez, és az annál valamennyivel magasabban lévő büféhez felgyalogolni. Oka, hogy tavaly a piros jelzésű turistaúton keltünk útra odafelé (2,9 km, 600 m szint), de ezt csak egyszer, és soha többé. Onnan persze folytattuk egészen a Koruldi-tavakig (4,7 km, 600 m szint). Tehát az új útvonal megismerése inspirált bennünket, amely révén még részletesebb tereptérkép állhat össze a fejemben.

Mivel nap mint nap dög meleg telepedett a tájra, korán indultunk. 6 óra körül startoltunk, és irány a belföldi járatokat kiszolgáló repülőtér felé (3,5 km). Túlsó vége után 160 méterrel balra át a folyó feletti hídon, és az emelkedő után a földút bal felé visszafordul a falu irányába, majd folyamatosan emelkedik. A hátralévő út egynegyedénél az ég körbedörgött bennünket, villámok cikáztak körülöttünk, eső szakadt a nyakunkba. Visszafordultunk. Az útszéli esőházba nem tudtunk bemenekülni, mert az előtte lévő autónyi széles földúton egy bika ácsorgott: az esőház mögé kerültünk, de a domborzati viszonyok miatt nem lehetett megkerülni. Itt jegyezném meg, hogy a helybeli emberek szükség esetén kővel megdobással bírják rá a marhákat a távozásra. Kisebb imádkozást követően mégis csak sikerült lejutni a 180 fokos kanyarhoz. Ekkorra tovaúsztak a zord fellegek, és felragyogott a nap. Fordultunk volna vissza, de Kati kezében eltörött az alkalmi túrabot: felmosófanyél.

Másnapra pótoltuk a technikai hiányt, és végig verőfényes napsütésben gyalogolhattunk. Amennyit a falu központjától a repülőtér utánig megtettünk, annyit kellett kanyargós földúton a célig visszafelé gyalogolni a hegyen (8,5 km), ami pontosan a település központja felett 600 méterrel magasabban volt. A szarvasmarhák által okozott izgalmakon túl más nem forralta Kati vérét. Az erózió itt is végezte a munkáját: leszakadt útszélek, vízátfolyások, hepehupák, és néha meglóduló meredekségű méterek. Az út egyik oldalát eleinte végig szakadék követte, olykor még a bakancsos turistának is oda kellett figyelnie. Nekem régen esett olyan jól a hegynek felfelé menet, mint ekkor. Szinte légiesen haladtam előre. Hétszemélyes dzsipek búgtak el mellettünk, majd idővel jöttek szemből vissza: a sofőr mellett egy-két utas üldögélt (főleg japánok). A hátizsákomban lévő négy liter víz szépen apadt – víz mindig rátartással van nálunk.

Rátaláltunk a balról érkező piros turistaút becsatlakozási pontjára, ahol tavaly mi is rátértünk erre az útra, de akkor azt hittük, hogy addigra letértünk a helyes útról. Emiatt is hasznos volt az autós úton elstartolni. Arra is hamarosan rájöttünk, hogy miként kerülhettük el a büfét, amelynél jóval magasabbról rálátva tértünk vissza oda. Az ipszilon elágazásnál ezúttal balra, a meredekebb útvonalon indultunk tovább. Pár száz méter, és levegőt alig kapva megérkeztünk a kilátóhoz, a kereszthez. Nem megállva nekiveselkedtünk a kőkemény meredeknek: a dzsipek egy része is erre tart, nem kis teljesítmény egy utasokkal tele járgánytól. Kifulladva cövekeltünk le az elfogadható árszínvonalú büfénél, és letelepedtünk az egyik asztal mellé. A 12 kilométert és 600 méter szintet három óra alatt tettük meg napfürdőzve.

Élményturistává váltunk: négy óra hosszat nézelődtünk, beszélgettünk vagy csak úgy elvolt ki-ki magában. A havas hegyek itt már jóval közelebb voltak hozzánk, mint lent a faluban. A három újonnan felhúzott faház rontotta az érintetlen természet érzetét (a büfé most nem számít annak). Lassanként megérkeztek az első hátizsákosok is, többségük harminc alatti. A zöme betért egy italra, de többen is megállás nélkül vágtak neki a további 4,7 kilométernek. Aki idáig a piros turistajelzésen érkezett, annak a további szakasz könnyebb volt, aki mint mi, az autós úton, annak jóval nehezebb. Idővel az asztalunk fölé napvédőt húztak ki a vendéglősök, így a combom már nem pirult tovább. Látván a száznál is több turista igyekezetét, megelégedve gondoltunk vissza a tavalyi évre, amikor végig a piros jelzésű turistaúton mentünk fel a Koruldi-tavakhoz (7,6 km, 1200 m szint), és az autós úton tértünk vissza (17 km) Mestiába.

A lefelé vezető út kapcsán kissé másról. Külföldi turisták személygépkocsival is próbálkoztak felfelé. Centizgetve araszolgattak. Egyikük járgányának alja minduntalan súrolta a földutat. Mivel mi tisztában voltunk az előttük álló terepviszonnyal, jeleztem, kár a gőzért. Továbbhaladva lefelé dzsip állt meg mellettünk. Ingyen fuvart ajánlottak, elfogadtuk. Orosz család utazott benne, két georgiai lány volt a segítségükre. Nemcsak velük próbálkoztunk beszélgetni oroszul és angolul, hanem azzal az ukrán családdal is, akik Vichnashitól Mestiáig fuvaroztak bennünket. Utóbbi családdal mélyebb témákat is érintettünk. Aznap este Mestia központjában összetalálkoztunk velük. Jól érzékelhetően megörültek nekünk. Vacsorára bevásárolva igyekeztek szállásukra.

Kissé más. A rendőrség előtt lévő padon hűsöltünk, amikor egy korosabb férfi odalépett hozzánk. Frissen elkészült húsos kubdarit kaptunk tőle ajándékba. Mivel csípős volt, felajánlottuk a szállásadó Irinának, aki köszönettel elfogadta. Később behűtött görögdinnye szeletekkel hálálta meg. Itt emlékezem meg róla, hogy a szálláson krumplit főzött Kati. Ekkor rajtunk kívül egy horvát férfi és egy pisai illetőségű hölgy volt jelen. A főtt krumpliból egy hámozatlan darabbal megkínáltuk az olasz nőt, aki héjastól befalta. Hazatérve a szállás oldalán kommentben megjegyezte: „A szálláson volt egy kedves magyar házaspár, akik főtt krumplival kínáltak, ami jól esett, mert nagyon éhes voltam.”

Utolsó előtti napon betértünk a helyi moziba, ahol megnéztük a 2017-ben forgatott Dede (Dina választása) című, minimális mértékben színes filmet. A történet 1992-ben játszódik, erre a feketefehér televízió, a kurblival beindítható autó, és a hókotró kinézete utalt – istenháta mögötti hely. Dióhéjban: egy fiatal nő dacolása a hagyományokkal. Főszereplők: Dina, a nő; Gegi, a szerelme; David, akihez a szülők hozzáadták volna a lányukat; Girshel, akihez végül kényszerből hozzáment a nő. Ők mindannyian hivatásos színészek voltak Tbilisziből. A mellékszereplők pedig Usguli lakói. A történet kivonatosan. Dina nem mehetett feleségül a szerelméhez, mert mást választottak ki a szülei. Gegi és a kijelölt férj közötti konfliktus végén – a film utalása szerint – David öngyilkos lett. Gegi Dinával mintha valahol máshol éltek volna boldogan, kisfiukkal. Autót vezet Gegi, és egyszer csak mint halott megjelenik a faluban, Usguliban. Kényszerből férjhez ment Dina, de három évig nem engedte magához közel a férjét. Télen nagy havazás közepette megbetegedett Dina Gegitől fogant gyermeke. A faluból hókotró indult gyógyszerért, de a magas hóban elakadt. Élete kockáztatásával Dina férje vállalkozott az útra, és erejének utolsó leheletével visszatért a patikaszerrel, majd a végkimerüléstől elájult. Így maradhatott életben a kisfiú. Ezért Girshelt Dina elfogadta férfiként, és családdá váltak. A zárójelenet: a havas tájban elől a férj, nyakában ül a gyerek, Mózes. Mögöttük egy lovat kantárszáron vezet Dina, az állat oldalára szánkót kötöttek.