Nem került sínre – az élet peremén (2011)

Négy évvel volt idősebb nálam a fiú. Sovány test, csontos arc és kevésbé megnyerő fizimiska jellemezte. Egy lépcsőházban laktunk, de a jelentős korkülönbség miatt a kölcsönös köszönésen túl nem rögzült bennünk más közös emlék.

A negyediken laktak, az ablakuk a főútvonalra nyílt. A fiú anyja – vagy nevelőanyja – villamoskalauzként dolgozott, így munka közben újra meg újra rálátott a lakóházra. Egyszer a kissé együgyű fiú olyan veszélyes testhelyzetben tartózkodott az ablakban, hogy az anyja leszállt a villamosról, és felrohant a lakásba rendet tenni. Utána visszasétált az ellenkező irányú villamosmegállóba, bevárta a rá bízott szerelvényt, és folytatta a munkáját.

Sok sikere a lányoknál sem lehetett a srácnak. A lakótelepen állítólag akadtak olyan kacér lányok, akik a nyári szünetben egy üveg asztali borért megmutatták a mellüket. Melyik kamasz fiút ne érdekelné a hamvas cici nyálcsorgató látványa? Ezzel ő sem volt másként. Utánaérdeklődött a dolognak, de kikosarazták. Viszonya végképp megromlott az édesapjával, mert a nagykorúsága elérése után egyedül szeretett volna maradni a lakásban.

Felnőttként mintha vezetett volna néhány alacsonyabb osztályú kézilabda-mérkőzést (vagy csak kijárt nézőként). Később a sporttelepen a női zuhanyzó ablakán át leskelődött, kevésbé sportszerűen. Ezután hosszú időre kiesett a látókörömből.

Az újabb információk már arról szóltak, hogy hajléktalanként, alkalmi munkákból tengeti az életét. Nem látva gyakran elmehettem mellette úgy, mintha ott sem lett volna, bár felnőttként is a lakótelep környékén csövezett. Apja halála után haloványan felcsillant benne a

remény, de addigra annyira megromlott az egészségi állapota, hogy a gégerák miatt a napjai már meg voltak számlálva. A lakást végül az egyik, őt folyamatosan segítő hajléktalantársára íratta. Csupán pár hónapig élvezhette az örökséget.