Nem telefonált hanem – nem adhat ki (Skócia)

 

Skócia romantikus, különleges országrészként él bennem. Vérzivataros történelme, középkori legendás várkastélyai, változatos természeti környezete, valamint a skót dudát fújó skót szoknyás férfiak, a whisky, a kitalált Loch Ness-i szörny, és a skótok létező vagy nem létező fukarsága, mindegyike ráerősített erre. Nem állítom, hogy mindezeknek szép sorjában utánajártunk volna a feleségemmel, de Skócia épített és természeti örökségét érdeklődési körünknek megfelelően megpróbáltuk magunkba szívni.

Hogy miért nem a skót fővárosban, Edinburghban szálltunk meg, hanem a legnépesebb városban, Glasgowban, annak oka: most odarepül a magyar fapados. Mivel a nyugati és keleti parton fekvő két nagyváros közúton 75 kilométerre fekszik egymástól, és a távolsági buszok negyedóránként követik egymást, remek lehetőség egynapos kirándulásra. Persze, hacsak nem szól közbe a kiszámíthatatlan időjárás: mindkét oldalát megismerhettük.

Egy újabb városba történő megérkezés első két kihívása, a légikikötő kiismerése, és onnan a szállás megtalálása. A glasgow-i repülőtér kis forgalmú, könnyen áttekinthető. A különböző irányokba tartó buszok a légikikötő előtt várakoznak. A 6os állásról induló 77-es, „városnéző” járattal, a belvárosi központi buszterminálig utaztunk: onnan például Edinburgh és Oban felé is el lehet jutni. A perselybe a menetjegy árát penny pontossággal érmében kell bedobni – pénzt visszaadni nem tud a sofőr – vagy kártyával lehet fizetni, de ebben az esetben a jegy árán felül további 5 fontot automatikusan levon a rendszer, és ezzel egész napos korlátlan számú utazásra jogosít fel. A megállóba beálló vagy a közlekedési lámpánál várakozó busz motorja mintha automatikusan leállna. Az egyik megállóban az utasváró fordítva, a járda felé volt nyitott, valószínűleg a szél és az eső szokásos irányát figyelembe véve helyezték el így. Félútnál hosszasan megeredtek az égi csapok. Időzésre kényszerültünk a végállomáson. A buszterminál egyik vendéglátó egységében komoly mennyiségű kávé plusz zsemlében sült angolszalonna ára 2,65 font – kígyózó sor állt érte. Tőlem balra egy megnyerő orgánumú férfi ült a padon, mellette a kávéja. Jó volt hallgatni beszédét. Stílusos volt, ám miután elment, kiderült, nem telefonált, hanem magában beszélt – ezt a pozitív élményt a nem látás számlájára írom.

Tökéletesen sikerült kombinálni a városi múzeum felkeresését a szakadó esővel. Miután elkezdtük a tematikus termek végigjárását, és amíg közel öt órával később vissza nem indultunk a szállásra, egyfolytában ömlött. Odabent nem csak a gazdag és változatos tárgyi emlékekkel ismerkedhettünk meg, hanem a jelen kor emberének értékorientáltságával és életfelfogásával is. Több példa is adódott rá, vegyük sorjában. A bölcsődések csoportjában akadt babakocsiban ülő, négykézláb kavaró, terpeszállásban billegő és két lábon tipegő poronty is: mindegyikükre jutott egyegy kísérő. Az egyik közlekedésben haladó fokon üzemelő kölyök mutatóujjával kitartóan rámutatott az előtte türelmesen álldogáló kitömött tigrisre, így hívta fel a többiek figyelmét rá. A termekben tehetségük szerint nézelődő kicsik kedvükre tehettek. Más színfoltot jelentettek a felnőttkor határán lévő Down-szindrómás csoport tagjai, akikre szintén jutott egy-egy segítő. A civil közeg is színt vallott. Lábon járó palántáját pórázon koordináló anyuka, akinek így maradt ideje a tárlók részletesebb áttekintésére: az utcán többször is szembesülhettünk ezzel a biztonságos módszerrel.

De térjünk vissza a Kevingrove múzeum falai közé. Tematikus és vegyes termek sorozata két szinten: várostörténet, festmények, egyiptológia, bútorok, üvegtermékek, kitömött földi és vízi állatok, közlekedés. Utóbbi esetében egy fotón az 1930-ban a briteknek az apartheid rezsim részére készített monumentális gőzmozdonya. Korabeli filmfelvételről nyomon lehetett követni a gőzös útját a kohótól a hajóra be és kirakodáson át a sínre helyezésig, egészen a forgalomba állításig: húsz személyvagont két gőzmozdony közlekedtetett. Délidőben telt házas orgonakoncert vonzott be bennünket a nagyterembe.

Skóciai tartózkodásunk nagyobb felében, a nappali 10 Celsius fok mellett élénk nyugati szél kavart be a hőháztartásunkba: több rétegbe burkolózva sem volt melegünk. Nem így a helyiek, akiknek ruhaviselete egyenesen fogvacogtató látvány volt számunkra. A nők és a kislányok is legtöbbször térdig érő lenge szoknyában, de gyakran miniszoknyában, harisnya nélkül. Legtöbbször könnyed cipőben vagy szandálban mezítlábasan kerültek elénk. Felső ruházatuk ennek megfelelően alakult. A csúcsmodell az a glasgow-i hölgy volt, aki délután kivágott ujjú estélyi ruhában mezítláb igyekezett a sétálóutcában. Összehajtott kabátja a karján nyugodott. Tökös legények voltak a fiúk: térd körül ért a nadrágszáruk, lábuk cipőben vagy szandálban mezítláb. Felül rövid ujjú póló, legfeljebb rajta flancnak pulóver.

Edinburghba a retúrjegy ára 10 font. Eleinte kies táj, félúttól zöldebbre vált a vidék. A főváros előhírnöke a városi légi kikötő – 1-es villamossal elérhető –, amit az állatkert követ. Még a buszvégállomás előtt rálátni a várra, ezért leszállás után oda eltalálni nem nagy kunszt.

London után Edinburgh a leglátogatottabb város az Egye-sült Királyságban: a három millióból egy millió a külföldi.

Elsőnek a katedrálisba tértünk be. Mivel VIII. Henrik első feleségétől való elválásához nem adta beleegyezését a szent-szék, a brit fejedelem elhagyta a római katolikus egyházat, és megalapította az Anglikán Egyházat. A válás kimondása után feleségül vette Boleyn Annát, akit hűtlensége miatt később lefejeztetett. A vallási épületet sárga homokkőből emelték, azóta külső falait az idő foga feketére rágta. Mivel az angol uralkodó egyben az egyház feje is, ezért II. Erzsébet királynőt a londoni ravatalát követően az edinburghi székesegyházban is felravatalozták. Innen a fővárosba a temetés helyére visszaszállították és elköszöntek tőle. Falai között bolyongva úgy éreztem, hogy nem az ember van a templomért, hanem fordítva. A színes ablaküvegeken gyakran hétköznapi jelenetek elevenedtek meg. Szószéknek hűlt helye, helyén 30 centiméter magas, és hozzá igazodó méretű pódium áll a ceremóniamester rendelkezésére. Padok helyett normál székeken foglalhatnak helyet a hívek.

A várba felvezető sétány szélében, az egymást félóránként váltó skót dudások aligha dideregtek a tüdőerősítő, számomra kevésbé dallamgazdag hangszer megszólaltatása közben. A várba időre előre megváltott jeggyel mehettünk volna be, ennek hiányában viszont csak másfél óra várakozást követően – a zord időjárás miatt gondolkodás nélkül letettünk róla. Találomra útnak indultunk az egyik főútvonalon. Elsőre egy múzeumba tértünk be. Emeleti része szolgált kiállítótérként. Végtelennek tűnő szűk folyosók sora, amelyek itt-ott kiszélesedve lehetőséget adtak tárgyak bemutatására. Nekem a fülkés hordszék jött be. Könnyű fából lett megépítve. Útközben előre és oldalirányokba is méltóságteljesen kitekinthetett a kegyelt személy.

Az utcára kilépve friss levegő tódult a tüdőnkbe. A következő látnivaló a Skót Parlament épülete volt: Kati szerint kívülről nagy vonalakban emlékeztetett a sevillai vasúti pályaudvar épületére. Különlegessége az építőanyagok összeboronálásában rejlik: nyers beton, fa, üveg. Ezeket az egyéb-ként egymással alapvetően diszharmóniában lévő építőköveket sikerült kívül és belül egymás mellé rendezni úgy, hogy a kritikus szemű látogató idővel mégis csak rábólint az egészre.

A következő célpont a szomszédban lévő Kings’ Gallery lehetett volna. A hatalmas területen szétszórtan elhelyezkedő több épületből álló komplexum átfésülésére egy nap is kevés. Érdekelt volna például II. Erzsébet királynő egykori személyi használatú hajója, amely a megkoronázását követően a városi kikötőben horgonyoz, de emellett több más látnivaló is horogra akadhatott volna, ha nem kezdett volna el zuhogni. Bemenekültünk egy bevásárlóközpont alsó szintjén illatozó, és oldalról teljesen nyitott étkezőrészébe. Rövid számvetést követően a távolsági buszvégállomáson kötöttünk ki.

A visszaút egyhangúságát a felnőttkor határához közelítő két helyi lány vihogásokkal tarkított bohémsága dobta fel. De ahol előfordul ilyesmi, ott megjelenik az antiklérus is: az előttük lévő sorban ülő idős hölgy útközben előbb rájuk röffent – két perc csend lett a következménye –, majd leszálláskor még egyszer rájuk dörrent epésen. A megszeppent lányok felé fordulva a károgást „no problema” megjegyzéssel megpróbáltam hatástalanítani.

Glasgow belvárosában két 1 fontos boltra is találtunk: élelmiszerek, élvezeti cikkek, szépítkezési termékek, egészségügyi alaptermékek, irodaszerek, edények és konyhafelszerelési cikkek. Jól öltözött vásárlók keringtek a polcsorok között. Kimondottan finom karamellízű filteres kávét vásároltam dobozszámra. Szociális jellegű népszerű bolthálózat részei lehettek. Benne megtalálni véltem a logikát, viszont a szálláson a kézmosó két szélére felszerelt hideg és meleg víz csapokban, nem. Akkor lett volna értelme ennek az elrendezésnek, ha a meleg víz kéz meleg lett volna, de tűzforró volt.