Netán szerelemből – ahol nincs semmi sem (Ciprus)

Pozitív meglepetés is ért minket. A Hala Sultan Tekkesitől indultunk visszafelé. Próbaszerencse alapon, a hosszú gyalogolás lerövidítése érdekében megpróbáltunk helyi járatot stoppolni, eredménytelenül. Pár perccel később, a mellettünk fékező autóból ránk dudáltak. Angolul szólt az invitálás. Két évtizede Cipruson dolgozó magyar anyuka, és itt időző nagy kamasz lánya foglaltak helyet a járgányban. Mint elmondták, látták a hiábavaló stoppolási szándékot, és az első adandó alkalommal visszafordultak értünk. Le a kalappal előttük. Tőlük tudtuk meg, hogy a házak tetején lévő fehérre festett műanyag hordók a meleg vízszolgáltatás helyi alapjai. Cipruson nem csak a villanyáram méregdrága, hanem a meleg víz is. A konyhában azért van két csapja a hideg víznek, mert egyikkel a hordót lehet feltölteni. Másról is szó esett útközben. A munkahelyen a főnök kezében nincs vízilókorbács a beosztottak ösztökélésére. Ha nem ma, majd holnap. Az idei tél kimutatta jégfogát, mert a tengerszinten mínuszokat is mértek. Kényszerűségből beszerzett télikabát ára lett a pluszköltség. A nyár is kitesz magáért az akár 45 Celsius fok agylágyító hőségével. A július és augusztus hónapok kegyetlenek, de a szeptember és még az október eleje is tökéletes strandolásra.

A lárnakai kikötőből induló hajókra az utazás időtartamától és a szolgáltatás színvonalától függően, 12-120 euróért válthattunk volna jegyet. Érdekesség, hogy a tengerparti Finikoudes buszmegállóban az ellenkező irányból érkező járatok is egyazon megállóba állnak be. A távolsági járatokon minden üléshez tartozik leszállást jelző nyomógomb. Csak ülve szabad utazni rajta. Megállás után lehet felállni. Kitekintve a busz ablakán, hosszú szárú nadrágot és hosszú ujjú felsőruházatot viseltek a helyiek. Ezt érdemes szem előtt tartani a turistának.

A VII. században vált az ország fővárosává az ősi város, Nicosia. A buszpályaudvartól kilométer távolságban található a Ciprus és Észak-Ciprus között húzódó demarkációs vonal gyalogos határátkelővel. A határsávban ENSZ békefenntartók állomásoznak. A rutinellenőrzést követően átsétáltunk Észak-Ciprusba, közérthetőbben, Törökországba. Elsőre három céltalanul lézengő rendőr, és szótlan zsibárusok vásárlóktól mentes piaca. Bárhol tartózkodtunk Lefkosiában, üresen kongó, viszonylag ép, málladozó vagy már leomlott falú lakóházak. Tízből nyolc épület lakatlan. Közel fél évszázada nincs, aki beköltözzön. Gondolom, jelképes összegért megtehetné bárki. Az emeletes ház kapubejáróján levert lakat. Szabad a bejárás. A főútvonalakon sem más a helyzet. A boltok többsége kiüresítve. Az emeleti lakásokban az élet nyomát ritkán lehet felfedezni, például ablakban cserepes virág, netán függöny. Utcán ember elvétve. Gyermekkel egyáltalán nem találkoztunk. A mellékutcában lévő üres üzlethelyiségbe két harmincas fekete költözött be. Ingyen lakás, kiselejtezett bútorokkal. Talán innen járnak át Nicosiába dolgozni. Optimista lennék? Favázas széket készítő kisiparos műhelye. Előtte néhány idősebb férfi álldogál. Kezükben kávésbögre – a tengernyi időt szócsépléssel ütik agyon. Tetszetős kinézetű nagyobb csarnok. Benne vegyes kínálatú piac. Még azt sem mondhatnám, hogy áruhiány lett volna, de vevőre nagyítóval sem találni. Lám-lám. Pénz, paripa, fegyver és öt évtized elteltével virágzó édenkert helyett szellemváros.

Visszafelé ballagtunk. A bíróság épülete felújítva. Az utca túloldalán lévő kávézóban kvaterkáztak a paragrafus felkent katonái. Bizalmat merítve belőlük, optimistán mi is betértünk Katival, ahol jégkockával felturbózott, löttyszámba menő török kávé került elénk két euróért. Nekünk az ilyesmi soha nem szokott bejönni. Sudár müezzin mellett sétáltunk el. Délben felhangzó imára hívó éneke Nicosiában ért utol minket.

A fővárosi sétálóutca vendéglőinek terasza csurig vendéggel. Nemcsak hangos zsibongást hallani errefelé, hanem visítozó gyermekekét is. Szembetűnő, hogy ezen az oldalon húsosak a macskák, nem úgy, mint odaát. Széles felüljáró. Aljában vízesésekkel, csobogókkal és a járda mindkét szélében futó vízerekkel kialakított, zöld park csábít belépésre. A felüljáró alatti sáv üdítő hely a nyáron kegyetlenül pörkölő nap kivédésére. Zajlik az élet. A gravitáció ellen tipegve dacolnak az emberpalánták. Bravúrosan gördeszkáznak a nagyobbak. Nyugalomra találó idősek. Elektromos rollerral közlekedő, elsősegélyládával felszerelt szakemberek járőröznek. Az óváros szűk utcái felé kanyarodtunk. Szenthely kertjében muzulmán hitű férfiak gyülekeznek imára. Aki nem fér be, a kihangosított parkolóban teríti le az imaszőnyeget. Több százan vannak. Feketék és indiaiak uralják az utcaképet. Arab és kínai nemzetiségű elvétve.

Utunkba került a városi ószeres standja. A kínálat skálája és mértéke elvitathatatlan. Az iránta való érdeklődést mi jelenítettük meg. Közelében két harangtornyú templom. Különleges, vagy inkább szokatlan. Attól jóval távolabb valaki imádkozott az orra alatt. Történt, hogy az alig egyszemélyes szélességű járdán az üzlet előtt önmagába mélyedve, pocakos férfi eregette a füstkarikákat. Terjedelmes lénye komoly útakadályt jelentett számunkra. Lábfejére nem véletlenül nehezedett női cipősarok. Errefelé is előfordultak bezárt üzlethelyiségek, leomlott falú házak. Elvetődtünk a Motorbicikli múzeum kerítéséig, de a kaput zárva találtuk. Pech.

A feketék által lakott városrészben működő market áraival alkalmazkodik a vevőkör anyagi lehetőségéhez. Érdekes volt a távolsági buszjegy árkalkulációja. Míg idefelé hét eurót fizettünk darabjáért, addig visszafelé négyet. A városi és a távolsági járatokra egyaránt igaz, hogy feketék és külföldiek veszik igénybe.

A 425-ös lárnakai busz egyik végállomása a reptér, a másik Dekelia. Városátszelő járat két euróért. Dekelia nem más, mint szöges betonkerítésekkel határolt, hatalmas kiterjedésű angol katonai körzet. Tábla tiltja a fényképezést. A végállomástól Lárnaka felé a főút szélében négy kilométert kellett gyalogolni, hogy utána balra lekanyarodhassunk a tenger felé. Elképedésünkre a dűnék között hatalmas alapterületű, vegyes kínálatú üzlet. Lakóépület sehol. Vajon honnan a forgalom? Közelében festővászonra kívánkozó partszakasz. Az indigókék öböl mindkét végében markáns fehér szikla. Félkaréjalakú homokos partja fáktól zöldell. Lassan mélyülő meder.

Élelmiszert és főtt ételt elfogadható áron kínáló üzlet biztosítja a komfortos pihenést. A víz minősége kifogástalan, mind Lárnaka és vonzáskörzetének mintegy 25 kilométerén. Tisztaságát kék színű zászló jelzi. Itt még nem, de távolabb hét és fél euróért napernyőt béreltünk. A napágyakat ingyen lehetett használni. A lágyan hullámzó víz 17 fok. Lábszárig gázoltunk bele.

Két óra elteltével véget vetettünk az áprilisi hurrá nyaralásnak, és útra keltünk. Pálmaerdőben hűsölő apartmanházak, nívós szállodák és magánrezidenciák váltogatták egymást. Széles választékával kitelepült a vízi eszközöket kölcsönző szolgáltató. Meglepő módon kiírta az árakat. A kisebb kondiparkban a csípőkilazító mellett nem mentem el. A vízpart homokos és köves változatban variálódott. Néhányan a lágy hullámokat vető vízben sütkéreztek. Élményszámba ment a felfedező séta. Helyiek által közkedvelt lacikonyha hordóasztala mellé telepedtünk le. Sokan fogyasztottak. 630 milliliteres pilseni típusú sör mellett döntöttünk. Ketten ittuk meg.

Az itt töltött egy hét alatt ekkor volt a legmelegebb, 27 Celsius fok. A továbbiakban egyre körülményesebbé vált a nyomvonal. Nem véletlenül. A gáztelepek, az ipartelepek és legvégül a teherhajó kikötő partlezáró hatása miatt el kellett távolodni a tengertől. Egészen Lárnaka buszpályaudvaráig elfelejthettük a nagy kék vizet. Ennek a pár órás sétának az emléke kitörölhetetlenül beleégett Kati emlékezetébe. Mint mondotta és mondja mind a mai napig: külföldön legjobban ekkor éreztem magam.

A lárnakai promenád déli végében, a tengerparton terül el az aprócska vár. Az erődöt 1625-ben oszmán fennhatóság alatt kezdték építeni. Később, a XX. századig börtönnek és vesztőhelynek használták az angol gyarmatosítók. Jelenleg múzeum. Benne megtekinthetők a korabeli hadieszközök és a kivégzésre használt terem, illetve bejárhatók a tengerre nyíló falak is. Egy másik helyiségben cserép és fémedények tárlója, fegyverek mustrája, országszerte meglévő templomok fotóalapú bemutatása. Érdeklődésemet a tengerre néző teraszra való kijutás lehetséges módja keltette fel legjobban. Olyan kőfal akadályozta a kényelmes kijutást, melyeken s-alakú, vékony emberszélességű réseken át lehetett túljutni, mely csak egyenkénti közlekedést tesz lehetővé. Ennek két gyakorlati haszna lehetett. Az egyik a tűző nap elleni védelem az őr számára, a másik, hogy ellenséges támadás esetén egyszerre csak egy katona juthasson át rajta, az is csak körülményesen. Az erőd mögött mecset. Három idős férfi vigyázta a rendet. Belépés előtt köntöst kellett magunkra ölteni. A női hajat kámzsa alá kellett rejteni. A rebellis női hajtincset az egyik arab papa önhatalmúlag tette a helyére. A procedúra végén megszabadultunk a lábbelitől. Beléptünk az imaterembe. Az összes ablak tárva-nyitva. Meglepve tapasztaltam, hogy áhítat idején is látogatható. Kétoldalt polcok. Egyiken könyvek sorakoztak, a másikon gyógyszerek. A terem alját padlószőnyeg borította. Hiába fohászkodtam magamban a müezzin imára hívó énekéért, siket fülekre talált. Kifelé állt a rudunk. Nem is mertem volna gondolni, hogy a cipő lábra felhúzását követő, masni a cipőfűző végére gyors mozdulatsor milyen ámulatot fog kiváltani az arab őrszemekből. Arcukról erős hitetlenkedést olvasott le a feleségem.

Számunkra az ételfogyasztás nem a kuriózumok világa, és nem is témája a társasági beszélgetésnek. Alapvetően a szükséges mértékű kalóriabevitelről szól. Ezért csak nagy ritkán szoktam megemlékezni róla. A mecsetből az utcára kilépve, a túloldalon átellenben, negyedosztályú sarki vendéglő. Nyugdíjas korú ciprusi házaspár viszi a kócerájt. Odabent pár egyszerű asztal székekkel. Az utcafronton a fal mellett ugyanaz a helyzet. Itt minden az ellenkezője, mint ami korunk vendéglőseit jellemzi. Óriási adag, ízletesen elkészített harapnivaló. A gyros tál négy euró. Fél kilogramm sült hal ugyanannyi sült krumplival meg két pita és hatalmas tál görög saláta tíz euró. Vajon hogyan képesek ennyiből haszonnal asztalra felszolgálni? Sok munka, aprópénznyi haszon – netán szerelemből?