Nevetve hárította – zöldgalléros pipázó (Guadeloupe)

Nézzünk szét a fővárosban, Pointeá-Pitrében. A 105-ös távolsági busz végállomása a tengerpart mellett található. A part menti sétány mellett háromöt emelet magas lakóházak. A buszvégállomástól távolabb esők újabbak. A korosabbak jól láthatóan leromlott állapotúak. Az épületek között természetes növényszigetek próbálják feldobni a környezetet. Az utcák szemetesek, pedig lett volna hova tenni azokat. Néhány villanymeghajtású autó gurult el mellettünk. A lakótelepiek szükségleteit szolgáltatóházak elégítik ki. Földszintes épület előtt néhány szülő csemetéivel. Zárva lévő kiadóablak előtt várakoztak nagy vidáman. Ingyen konyha vagy valamilyen más szociális szolgáltató lehetett. A tengerparti sétánnyal párhuzamosan, de attól távol, a lakóházakkal szemben ipartelepek. Sétáltunk egy kört. Hátunkban a buszvégállomás, előttünk a többször is igénybe vett szupermarket: ráérősen dolgoznak a pénztárosok.

Gyalogosan indultunk a belváros felé. A séta hasznosságára egy totál kiégett városi busztorzó figyelmeztetett. Vegyes kínálatú piac követte: zöldség, ruha. Nézelődtünk-nézelődtünk, minden eredmény nélkül. A belváros kétarcú. Míg a főútvonal egyik oldalán modern színes lakóházak magasodnak, addig a túloldalon az óváros múlt század elejei, leromlott állapotú épületei. Ebben a ki tudja mit hoz környezetben szaglásztunk körbe. Az üzletekből visszafogott hangerővel kihallatszó latinos ritmus az egész utcát betöltötte, amely élővé és kimondottan hangulatossá tette. Lüktető mikrovilág, amelyben csak feketékkel találkoztunk. Az alkalmi árusok a földön ülve nejlonzacskóból kínálták portékáikat. Egy feltűnően terebélyes hátsójú hölgynek három piros tangát mutatott fel a kereskedő, aki nevetve hárította az ajánlatot. Összeomlás határán találtunk rá a Bazilikára.

Gyorsan továbbmentünk. Következett a Viktória tér, amely valamiért nevezetes lehet, de kialakításából nem jöttünk rá a miértre. A következő utcában nyálingerlő sült hús illata csapott az orrunkba. Elgondolkodtunk a légies ajánlaton. A piacon az asztalokról színes puncsokat, kockás anyagból ruhákat, valamint fűszereket árultak. Ki kell emelni, hogy mindezeket olyan kreatívan mutatták be a kereskedők, hogy azt akár művészinek is lehetne nevezni. A legemlékezetesebb pillanatkép mégsem ez lett számomra, hanem másik két, kortársba hajló: a penészes külsejű emeletes házat benőtte a vegetáció; az országút szélében lévő buszmegállótáblát szintén majdnem benőtte a növényzet. Nekem kimondottan bejött az óváros azon része, amelyet latinos zene hangulata töltött be, és utcákon át nyomuló helyiek népesítettek be.

Fontosnak tartom megemlíteni az állandóan magas páratartalom kivédhetetlen károsító hatását. A megye legnépesebb városa Les Abymes. Itt vált szembetűnővé, hogy a házak külső falai vastagon penészesek. Más hírforrásból tudom, hogy a műszaki eszközök is az átlagosnál jóval gyorsabban korrodálódnak, és pár évenként a lakások festésére is sort kell keríteni a nagyobb kár elkerülése érdekében.

A Chute du Carbet trió nem más, mint a sziget legvarázslatosabb szárazföldi természeti környezete. Alapvetően annak köszönhetjük a hely beazonosítását, hogy a második vulkántúrán az idős francia hölgy nekünk ajándékozta a térképét. Mivel a helyet autó nélkül körülményes megközelíteni és ráérősen bejárni, ezért egy-két jó tanács. A 105-ös expresszjárattal, Basse-Terre városból és Pointeá-Pitréből is elérhető, a Capesterre-Belle-Eau település főútvonaláról leágazó aszfaltozott mellékút, amelyet nem jelez tábla: érdemes a legkorábbi járatra felülni.

Mivel onnan a nemzeti parkig tartó út hosszával nem voltunk tisztában, lendületesen elindultunk hegynek fölfelé. Banánültetvények között izzadtunk vagy éppen áztunk a permetező esőtől. A magas fűben kipányvázott bivalyok legeltek egyhangúan. Egy földre pottyant kókuszdiót megpróbáltam kettétörni. Előtte megráztam, némi kókusztej lötyögött benne. Jó erősen az aszfaltnak csaptam, de meg sem nyikkant. Mivel gyakran haladt el mellettünk személygépkocsi, ezért az útelágazásokban tisztában voltunk a követendő iránnyal. Egy óra elteltével egy félig-meddig bedöglött településhez érkeztünk: bolt, étterem végleg bezárva, a házak ablakán rács. Itt tudtuk meg, hogy további hét kilo-méter van hátra. Ekkor nem lehettünk tisztában vele még, hogy a falu vége után válik igazán meredekké az aszfaltcsík. Számot vetettünk a további minimum két óra gyaloglással, és azt hozzáadva a pontos időhöz, a stoppolás mellett döntöttünk. Jól tettük. Francia anyuka kamaszlányával lettek a fuvarosaink. A mama nem azért taposott erőteljesen a gázpedálra, hogy száguldjon, hanem az út gyakori szuper meredeksége miatt. A napsütés, a telített páratartalom és a kaptató ezen a szakaszon teljesen kiszívta volna az erőnket. Aki gyalogosan tartana felfelé, az első 500 métert követően stoppoljon.

A nemzeti park belépőjegyének ára 5,45 euró. Ami alapvetően fontos az egész területre vonatkoztatva, hogy lépcső fel és le. Sík terület errefelé nem létezik. Belegondolva kiépítésébe, nem lehetett egyszerű feladat. A bejárathoz közel mosdó várja a látogatókat. Az egyik helyiség mozgáskorlátozottak részére van fenntartva. Még a legkisebb mértékű mozgáskorlátozottság mellett sem szabad nekiindulni a parknak. A mosdó közelében van egy kitüntetett hely, ahonnét a három vízesésből a két legmagasabb látható: a telített páratartalom, a belógó faágak és a legfelső vízesés messzesége, komoly akadályt jelent a jó minőségű fotó elkészítésére. Útnak eredtünk. Tökéletes rálátás nyílt a lejjebb lévő erdőrészletekre. Mélyen bent jártunk a területen. Testközelből figyelhettük meg a fákat, virágokat. Kiváló alkalom a fatörzsek, a levelek, a virágok tapintására, és megillatozására.

Az egyik fa törzséből több eltérő fajtájú parazitavirág nőtt ki. A szemkápráztató környezet ismét megbabonázta Katit. Ilyen gyönyörűséget nem láttam még – suttogta elhűlve. Éreztem, hogy telitalálat lett számára Guadeloupe, és élete végéig emlékezni fog rá. Tábla jelezte a közelben lévő második, 115 méter magas vízesés irányát, és a legmagasabban lévő, 120 méter magas harmadikét is, amelynek elérhetőségét 01:25-ben adta meg. A legalacsonyabban lévő első zuhatag magassága húsz méter, de egy földcsuszamlás miatt – tudomásom szerint – nem látogatható. Elindultunk a legközelebbi vízesés felé. Lépcső és lépcső ezúttal is. Megint kezdett fogyni a türelem. A zuhatag közelében kialakított fotópontnál jeleztem Katinak, hogy én itt maradok, ő pedig egyedül menjen le a vízesés lábához.

Amikor visszatért hozzám, rákérdeztem, hogy tízből hányast adna az egészre: tizenötöt adott rá. Mint kiemelte, nemcsak a magasból szinte függőlegesen aláömlő zuhatag viszi a pálmát, hanem a végtelenségig buja trópusi környezet leírhatatlan fensége az igazán elbűvölő. A folyam vize kövek között hömpölyögve tart a harmadik katarakta felé. Azt is megtudhattam tőle, hogy a szikla tetején, ahonnét alázúdul a Carbet folyó árja, nincsenek növények. Visszasétáltunk a legmagasabb vízeséshez elvezető úthoz. Mivel a park területén egyetlen egy pad sincs, ezért hátizsákom esővédőjét hátsóm alá terítettem, és helyet foglaltam a gyökerek szélében. Jó utat kívántam a feleségemnek, aki pát intett.

Ezen a helyen a megszerezhető élmények 95 százaléka vizuális. Bárkiben felvetődhet a kérdés: Sajnáltam-e a nem látásból fakadó hátrányt? Nem, mégpedig azért nem, mert mégis csak itt lehettem. Ha sajnáltam volna, akkor a megszerzett élményt lenulláztam volna: bármilyen kis öröm is, öröm. Az engem érő hatások és benyomások összessége lesz az emlékem, kiegészülve Kati beszámolóival. Ezek hatékonysága pedig pontosan 100 százalékos.

Mivel fürge lábú leányzó a feleségem, ezért bíztam három órán belüli visszatérésében, de nem kellett várni rá annyit sem. Félórán belül rám köszönt, és kiderült: lelkesen elindult a megszámlálhatatlan számú lépcsősor tetejébe, és mindaddig gőzerővel tört felfelé, mígnem egy olyan falépcsősorhoz nem ért, amelynek vége – első ránézésre – egy emelettel a mennyország kapuja alatt érhetett véget. További lebeszélő jelként értékelte, hogy a lefelé tartó látogatók térdig csupa sarak voltak. Úgy gondolta, ennyit nem ér az egész. Az idő szorítását is figyelembe kellett vennie: bőven elmúlt 13 óra. Aki azt hiszi most, hogy csalódott volt, téved. Igaz, csak egy vízesést látott, de annak élményének foka 100 százalék volt: legfeljebb egy másik százast is behúzhatott volna mellé. A fenti zuhatagnak van egy fürdőmedencéje, de mivel szabadtéri vízben ő általában csak „bokáig” szokott fürödni, így ennek lehetőségének elmaradása nem döntötte romokba.

Vettük a nem létező sátorfánkat, és elindultunk a nemzeti park kijárata felé. Útközben megmegálltunk és magunkba szívtuk a környezet kisugárzását. Mire kiértünk a parkolóba, eldöntöttük, stoppolni fogunk. A legelöl álló autón jóval túlsétálva pozíciót fogtunk. Míg hátizsákjával bíbelődött Kati, addig az első érkező jármű sofőrjének felmutattam a fehér botot – először itt használtam fel ilyen célra –, és beülhettünk hátulra. Míg lefelé gurultunk, azon gondolkodtam, miként lehetne ide jogosítvány nélkül a legtutibb módon feljutni úgy, hogy temérdek szabadidő álljon rendelkezésre. A szállástól taxival kell ideérkezni, amely a főváros és Basse-Terre város felől is 50 euró lehet. Visszafelé úgy kell kalkulálni, hogy a végállomásról induló utolsó busz indulásának időpontjára, a lenti buszmegállóba valahogyan le kell érni (19:30). Az érkező járatot mindig le kell inteni (éjszaka a levegő hőmérséklete nem hűl 23 Celsius fok alá).

Az útleírás elején jeleztem, hogy a magyar fapados menetrend módosítása keresztbe tett nekünk: az átszállásra maradó 01:50 időt nem mertük bevállalni, ezért átfoglaltunk a másnapi járatra. Hozadéka lett egy párizsi városnézés. Aki hozzánk hasonlóan nem ismeri az Orlyt, azok számára néhány hasznos információ.

A repülőtéren négy terminál szolgálja ki az utasokat. A magyar fapados a 2-es terminálra érkezik és indul, bár becsekkoláskor az 1-es terminálhoz irányítottak bennünket (Guadeloupéra a 3-as terminál vonatkozik). A 4-es terminál aluljárórendszerén keresztül közelíthető meg a 7-es villamos, amellyel a belső végállomásig kell utazni. Következik az 1910-ben átadott 7-es metró, amely a mi kisföldalattinkhoz hasonlítható. A Louvre megállónál szálltunk le. Közelben a Szajna. Körülötte a város főbb látnivalói: Louvre, Notre-Dame, Pont Neuf, Orsay múzeum (impresszionisták), Nemzeti múzeum. Távolról láttuk az Eiffel-tornyot, a Diadalív és a Champs-Élysées kimaradtak. Nem vált be jó társnak a teli hátizsák.

A Szajna egyik hídján megpihentünk. Közelünkben egy fiatalember rajongói körében gitárján pengetett – hangulata lett az egésznek. Mindezek ellenére Párizs közszájon forgó szépségére nem talált rá a feleségem.