Nincs mit hallani – már ahogy vesszük (2005)

Az alkalmasnak gondolt kutyát, mielőtt vakvezetőnek kiképeznék, alkalmassági szempontból tesztelik. A megfelelés egyik alapvető kritériuma az erős zajjal szembeni teljes közömbösség.

Szokásos napi körutunkat jártuk a lakótelepen a vakvezetővel. Az egykori iparvágány és a közút találkozásánál éppen légkalapáccsal dolgoztak. Mivel hazafelé tartottunk, tudtam, hogy a lakásig a bontás mellett vezet a legrövidebb út. Kíváncsian vártam, vajon ki akarja-e majd kerülni a zajforrást. Ő azonban nyílegyenesen vezetett tovább, és úgy mentünk el a légkalapács mellett, mintha a helyén csak egy rigó fütyült volna. Voltak más, hasonló esetek is. Egyszer a 3-as metró Lehel téri megállójában, az indulásra várakozó szerelvény mellett haladtunk el, amikor a vezető hirtelen kiengedte a sűrített levegőt. Nemcsak a zaj ért váratlanul a csendes peronon, de ráadásul éppen a légfék közvetlen közelében tartózkodtunk. A hatalmas robajjal előtörő levegő rám hozta a frászt, Kicsi viszont végtelenül nyugodt maradt. Kissé másként alakult a helyzet az egyik mellékutcában. A járdán sétáltunk, amikor a hátunk mögül csendben érkező, megkülönböztető jelzést használó jármű szirénája élesen felvisított mellettünk. A szuka megrezzent ugyan, de továbbra is zökkenőmentesen vezetett tovább.

A következő eset már meteorológiai jellegű volt. Ciklonerejű zivatar dühöngött a fővárosban. Előbb a távolból – a harmadik kerületi rendőrség Tímár utcai épülete felől –, röviddel utána az Árpád híd pesti hídfője közelében – ez volt a lakásunkhoz a legközelebbi –, majd nagyjából a Duna Plázánál olyan gigászi erejű mennydörgések csattantak fel két percen belül, amilyeneket emberöltőnként csupán egyszer hallhat az ember. Olyan volt a hanghatás, mintha két többtonnás acélgolyót hatalmas lendülettel egymásnak ütköztettek volna. Hogy akkor éppen mit csinálhatott a német juhász, nem tudom, de meg sem nyikkant, és még csak oda sem jött hozzám menedéket keresni vagy érdeklődni.