Önfeledten lebeghetett – csontsorminta (Portugália)
A város talán legforgalmasabb főútvonala mentén sétálunk. Az
emeletes ház utcára néző falán az ablakok és az erkélyajtók helye befalazva. A
homlokzat annak rendje és módja szerint lefestve. Az erkélyek felújítva.
Oldalunkat egyre erősebben furdalta a kíváncsiság. Elindultunk megkerülni az
épületet. Gyorsan elmúlt a lendület, mert a ház hátulja totál romos. Váratott
magára a bontás, és inkább elölről felújították, mintsem városképileg csúful
meghagyják. Kevés olyan ország lehet Nyugat-Európában, ahol kávézóban jó
minőségű eszpresszó kapható 1 euróért. Még sütit is kaptunk hozzá. Közelében
ritkaságszámba menő pálmafabokor: több pálmafatörzs szorosan egymás mellett nő
– egyik levele
A kertvárosban már lenyugodva fedeztük fel a Madeirán jobb híján „tökfának” elnevezett növény két fajtatársát (ilyen nevű fa nem létezik). A fás szárból egy csomóban akár tucatnyi, több öklömnyi nagyságú termés nő. Érintése a gesztenyére emlékeztet. Ágai nincsenek, mert a törzsből már a levelek sarjadnak. Szót érdemel a szemétbegyűjtés módja. Az utcákon – mint például a szállásunk előtt is – kerek alakú, három eltérő színű inoxból készített begyűjtőpontok lettek kihelyezve. Éjszakánként érkeztek a szállítók. A hosszan tartó motorizációs zajokból és neszekből arra következtettem, hogy itt valamilyen eddig nem ismert újdonsággal állok szemben. A kertvárost járva az egyik szemetes tetejét nagy bátran felnyitottam. Az edény üres volt, de nem volt alja sem. A tartály körülbelül 2,5×2,5 méter nagyságú felhajtható rozsdamentes fémlapra volt felszerelve. A mélyben 2×2 méteres, két vagy négy füllel ellátott nyolc köbméteres vastartály fogadja a hulladékot. A darus emelővel érkező szemétbegyűjtők a fülek segítségével kiemelik a vélhetőleg nyitható aljú tartályt, és annak tartalmát a jármű rakodóterébe zúdítják.
Kati kedvéért felsétáltunk a „várba” újrázni. Ötletszerűen betértünk egy múzeumnak kinéző épületbe. Szembejött velünk az ügyeletes art kiállítás: ha nem keressük, magától is ránk talál. A kortárs képek látványvilágát megpróbálta szavakkal visszaadni a feleségem, én pedig címet ragasztottam hozzájuk. Eléggé gyatra volt a felhozatal vagy én nem voltam kirobbanó formában, mert csak két címet sikerült megszülni. Az egyik tusrajz: ülő férfi, mellette a földön a gitárja, előtte egy nő áll és annak kezét fogja – új húrokon. A másik tusrajz: a ballagó tehén menet közben egyet pottyant – ökológiai lábnyom. Ám még ezeknél is jóval érdekesebbé vált számunkra maga az épület. Az art kiállításnak helyet adó terem falában templomra utaló jegyek, és tényleg, régen istenháza volt. Továbbhaladva egyértelművé vált előttünk, kolostorként is szolgált. Az egészben az lepett meg a legjobban, hogy teljesen új funkciót kaphatott az egyházi épületegyüttes. A helytörténeti kiállítás további újdonsággal nem szolgált. A helytörténet jelenére az utcán találtunk. Az egy belterű lakóház ajtaja a járda nélküli utcára nyílt. A házigazda a bejárati ajtó két szélében köveket halmozott fel, továbbá dézsában virágokat helyezett ki.
Egy szokványos sólepárló kedvéért egészen biztosan nem keltünk volna útra. De a Faro melletti Olhao település utunk egyik kiemelt célpontjává vált. Buszra szálltunk: 63-as, 67-es. Érzékszerveim segítségével magamban rögzítettem a járat útvonalát, és Kati elmondásából a látható környezettel kiegészítettem. De micsoda különbség ugyanazt személyesen, esetemben gyalogosan megtapasztalni. Történt, hogy visszafelé a nyolc kilométer távolságot az autópálya mentén, néha ideoda átszaladva rajta, a körforgalmakat és a többszintes kereszteződéseket is véve, teszi meg a fehér botos. Útközben többször is eszembe jutott, hogy a buszon ülve egyes helyekről és szituációkról teljesen más képzet alakult ki bennem. Már csak ezért is helyénvaló volt gyalogosan visszaindulni.
Olhao szélében a Bela Mandil megállótól visszafelé
indultunk, majd a neten kinézett pontnál balra vettük az irányt. Stimmelt az
előzetesen látott fotókörnyezet. Áthaladtunk Portugália első számú
vasútvonalán. Érthetetlen, hogy az autópálya mellett a különleges sólepárlót
semmilyen tábla nem jelezte. Néhány lakóház, raktáráruház és ipartelepek
jelentették az épített környezetet. Bő kilométert követően az út jobb szélében
útba igazító tábla: jobbra
Nyolc euróval szegényebben léptünk be a Salinas Do Grelha
telepre, de annál örömteljesebben. A kerítésen belül nem lehettünk tízen sem.
Árnyékos padot kerestünk magunknak, és elkezdtük az előkészületet. Láttuk, hogy
amiért jöttünk, azzal minden rendben van. Az illendőség határáig elfogytak
rólunk a ruhák. Elindultunk. Az utunkba eső táblán 26-os szám. Magamban
sokalltam, de ha úgy igaz, annál jobb. Következett a lépcső korláttal szakasz:
én vagyok a férfi, nekem kell elöl menni. Hátulról
persze folyamatosan jött a még egyet lépj és még egyet, a következőnél már a
benne leszel. Benne is voltam, igaz nem nyakig, csak bokáig. Nem a
slamasztikában, hanem a Holt-tenger vizével megegyező, 34 százalékos
sókoncentrációjú vízben. Egy másik tábla szerint legmélyebb pontja
Erről a helyről egy külföldi oldalon úti beszámolóból szerzett tudomást Kati. Kimondottan megörült a váratlan lehetőségnek, mert a Holt-tengernél átélt kudarc alaposan elrontotta a kedvét. Most pedig önfeledten lebeghetett háton fekve: mindenki kapott egy nyakpárnát, hogy a fejét a sós víztől távol tarthassa. Felfigyeltem egy érdekességre. Háton fekve széttárt karok helyzetben süttettem a hasam. A víz tetején nyugvó nyitott tenyeremnek feltűnt, hogy a felső pár centiméter vízréteg az alatta lévőnél jóval hidegebb: akár 5-10 fokkal is. Ez ellentmondott az édes vízi, de a tengeri tapasztalataimnak is. Legvégül arra jutottam, hogy az erős sókoncentráció a hideg vizet a felszínre szorítja.
A távfűtött lakásokban a levegő esetében éppen fordított a helyzet. Mivel nem siettünk sehova sem, és a záróra ideje is arrébb még, tettem néhány összehasonlító kísérletet. Megnedvesített ujjbegyemet a szám széléhez érintettem: a jordániai élményhez hasonló erősen maró érzést tapasztaltam. Talpra állni nem volt könnyebb itt sem. Hanyatt dőlés közben a lábamat mintha kevésbé vetette volna fel olyan lendülettel a sós víz, mint a Holt-tengernél. A két víz só koncentrációjának összevetésén elmélkedtem. Arra jutottam, hogy: az itteni víznek némileg hígabb lehet a sókoncentrációja. De rögtön eszembe jutott: ez egy sólepárló, amelyből a nap heve vizet nyer ki, az eső pedig, ahogy képes, pótolja. Ilyeneken agyaltam a vízen hanyatt fekve. Tenyeremmel leellenőriztem a felső vízréteg hidegségét: minden rendben van. Kezemmel a hátam alá lenyúlva kellemes melegségűnek éreztem a sós vizet: akár 26 fok is lehet. Automatikusan a hasamhoz nyúltam: merő só. Tehát műszaki problémától mentesen üzemel a sógyár. A só maró hatása miatt fél óránál tovább nem ajánlott a vízben maradni. Eközben talpra ügyeskedte magát Kati. Én viszont ellenszegültem a sós vízben nem szabad úszni ajánlásnak, mert ott és akkor kifejlesztettem egy úszástechnikát. A leírás alapján körülményesnek tűnhet, de nem az: összezárt lábakkal és széttárt karok testhelyzetben a vízre háttal kell felfeküdni. Mindkét kart tenyérrel befelé fordítva a combok mellé kell húzni. A karokat kézéllel a váll alá függőleges helyzetbe kell meríteni. A vizet tenyérrel a fej irányába kell lapátolni – így talppal előre fogunk haladni. A kanyarodás technikája adja magát. Baromira élveztem az ide-oda lavírozást, mely során több kört is leírhattam a földmedencében.
A tusolást követően mindketten elégedetten huppantunk a hátsónkra. A víz színe innen nézve rozsdás barna volt. A fürdőzéstől ódzkodó feleségem alaposan meglepett: újabb mártózásra hívott – nélkülem kellett mennie. Visszaérkezve azzal lepett meg, hogy a távolabbi környezetben öt méter magas nádas burjánzik.
A sólepárlótelep kijáratánál plasztikzsákba csomagolt
Útnak indultunk. A nádas szélénél kíváncsian megálltam. Jobb
karomat a fejem fölé kinyújtottam, majd a testmagasságom fölé nyúló karrészt
később arasszal lemértem: összesen