Öregbot

A bot- és a népszámlálás összevetése szerint nagyjából annyian vagyunk, ahányan támaszkodás céljából ránk szorulnak – no meg a raktárkészlet erejéig. A tárgyrendszertanban a botok fajához tartozom, azon belül is az öregek rendjébe, a vízszintes fogantyúk családjába. Semmi szájszélhúzogatás, pláne, ha szereted a gyerekeket!

A mesékben gyakran feltűnik egy képzeletbeli rokonunk, aki rendkívüli képességei folytán a jelenben nem létezhetne. Ott többnyire csak a minket lejárató névrokona hamiskodik, ám egy napon bennem is megmozdult az a bizonyos mesebeli csíramag.

Egy falusi vegyescikkboltban kötöttem ki. Fekete-fehér televíziók, kerékpárok, kapák és tejeskannák társaságában vártam a sorsomat. A kirakatnak támasztva tökéletesen ráláttam a falusi főútra: terménnyel megrakott pótkocsit vontató traktorra, árokparton csipegető lábasjószágokra és néhány mezítlábas purdéra. Egyszer csak egy kerékpár fékezett a kirakat előtt. A nyűtt nyeregből alacsony, bajuszos férfi kászálódott le, és a falnak döntötte a drótszamarat.

– Jó napot kívánok, Pista bácsi! – köszöntötte az eladó. – Megy-e még a cipőfoltozás?

Az üzletben tartózkodók így megtudhatták, hogy Pista bácsi már nyugdíjba ment a KTSZ-ből, azt pedig csak a vájt fülűek hallhatták, hogy stikában maszekol.

Öreg bot után érdeklődött. Gyorsan kihúztam magam. Nem mintha szükség lett volna rá: a készletben egyetlen darab voltam mutatóban. A kereskedő a cipészmester kezébe nyomott. Megfáradt tenyér nehezedett rám – én pedig katonásan megfeszítettem a derekamat.

– Jó lesz – mondta, és a vékony pénztárcája után nyúlt.

Rám támaszkodva lépett ki a friss levegőre. A viharvert kerékpár vázához erősített, majd nagy üggyel-bajjal lendületet vett a kétkerekűvel, és meglepő fürgeséggel a nyeregbe pattant. Rögtön ráéreztem: nem uradalmi kastélyban fogok szolgálni. Helyesen okoskodtam. Nem a gangos parasztház tisztaszobáját lakták a feleségével, hanem a ház végébe tapasztott nyári konyhát. Először elfintorítottam gumis botvégemet, de azonnal beláttam a botorságomat: nem faragott sétabotnak kellek én ide, hanem igaz segítőtársnak.

A nyári vakáció alatt megérkezett az unoka. Sok vizet nem zavart körülöttem, mert egész nap az udvart és a kertet bújta, vagy kikéredzkedett a mezőre játszani. Teljesen oda volt a szarvasmarhákért. Láttam, ahogy Pista bá ostornyelet farag neki, a végére pedig hosszú disznóbőrcsíkot köt. A kölyök így lett felmálházva csordásnak. Velem egyébként nem törődött, rám sem hederített. Nem vettem zokon, hiszen neki nem volt rám szüksége. Ritkán kanyarodott be a nyári konyhába, de ha mégis, a nagyszülei a városról és az iskoláról kérdezték, ő pedig a cipészkellékek felől érdeklődött. Lelkesen forgatta a cipészárt, a faszeget, a gumitalpat, a lyukasztót és a különféle reszelőket.

Egyik nap azonban elkámpicsorodva, leszegett fejjel állt meg a nagyapja előtt.

– Mi a baj? – kérdezte Pista bá, de mielőtt a fiú elkezdhette volna a sirámot, a hokedli felé intett a fejével, hogy üljön le.

A gyerek nagy keservesen előadta, hogy ahányszor belép a hátsó udvarba, a kakas azonnal megtámadja. Szó mi szó, meglehetősen bánatosan panaszolta be a tyúkok rátarti királyát.

Pista bá maga elé nézett, majd a fájós lábára. Tehetetlenségében nyögött egyet. Ezalatt én a cipészasztal előtt keresztben feküdtem – ez volt a nappali tartózkodási helyem. Ekkor éreztem, hogy elkezd bizseregni bennem valami. Egyre mindenhatóbbnak éreztem magam. És lőn csoda: talpra pattantam – először és utoljára az életben. Odaugrottam Pista bá jobb kezéhez. Elkerekedett szemmel nézett rám.

– Ne habozz, Pista! – szólítottuk meg. Igen, szólítottuk, mert akkor már ketten voltunk: én, az öreg bot, és a velem szimbiózisban lévő varázsbot.

Különös érzés volt. Ma már tudom, hogy amikor rájöttem, Pista bának nem cifra sétabot, hanem igazi támasz kell, a lélek csírája szökkent szárba bennem, ami később varázserővé fokozódott.

– Vegyél a kezedbe, és tedd, amit tenned kell; a segítségedre leszünk!

Kissé habozott, majd ránézett a megszeppent unokájára, és már viharzott is ki velünk az udvarra.

Szélcsendes nap telepedett a falura, de a baromfiudvarban szélvészként söpört végig Pista. Mint egy végső rohamra induló hadvezér, vérszomjas tekintettel nézett körbe a még békés csatamezőn, az ellenséget keresve.

– Aha, megvagy, kurafi! – kiáltott fel diadalmasan.

Mint a sprinter, úgy iramodott a tarajos felé, aki azonnal megneszelte a vesztét. Úgy kerülgették a kerítések melletti budit, mintha futópálya lenne. Uccu utána, Pista rohant, mintha soha életében nem fájtak volna a lábai! Szerteszét rebbentek a földön pihegő tyúkok, elfelejtettek röfögni a sertések, és a házőrző is a farkát behúzva iszkolt az óljába. Fenemód nagy felfordulás kerekedett. A kakas taktikája azonban bevált: a budi mögé beszaladt, és a másik irányból visszajutott a tágas baromfiudvarba, egyenesen a nyílt csatatérre.

– A róka rágja le azt a csavaros eszedet! – kiáltotta Pista rászedetten. – Még egyszer nem fogsz túljárni az eszemen! – azzal látványosan megrázott minket. Összenéztünk a varázserővel: ha harc, hát legyen harc, minden erőnkkel támogatjuk.

Pillanatnyi csend telepedett a baromfiudvarra. Pista az istállóból előkerített egy fűrészbakot és néhány deszkát. Épült a csapda: mesterien eltorlaszolta a budi mögötti menekülőutat. Az építmény láttán örömében összeütötte volna a tenyerét, de minket nem engedhetett el, mert akkor oda a végső diadal. Inkább csak legyintett egyet, és megfújta a képzeletbeli harci kürtöt a végső összecsapásra.

Hatalmas porvihar kerekedett. Inkább csak sejtették egymást az ellenfelek, mintsem látták, de az elszántság fűtötte mindkettőjüket. Komoly ellenfél volt a termetes kakas, de Pista még nálánál is kitartóbbnak bizonyult. Várható volt, hogy a századik kör után a jószág egyszer csak kelepcébe téved. Pista taktikusan terelte: a szabadon lévő kezével, a cipészelőkéjét lobogtatva hajtotta irányba a kurafit.

– A szentséges mindenét, hát csak nem akarsz megint a budi mögé inalni! – dörrent rá.

Hogy ez hatott-e a kakasra, vagy magától is arra futott volna, nem tudni, de egyenesen a csapdába rohant. A kutyaszorítóban megpróbált átreppenni a torlaszon, majd Pista feje felett, de hasztalan: nyakon csípték.

A budi mögül nagy szuszogva jött elő a győztes. Szabad kezével összefogta a kakas szárnyait, majd velünk úgy elagyabugyálta a tyúkok harcias királyát, hogy a végén az azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Amikor Pista a földre dobta, a jószág csak billegett az ingatag lábain, és kábultan kórogott.

A győztes hadvezér kifújta magát, és elindult a nyári konyha felé, ahol az ajtófélfának támaszkodva várta az unokája. Odabent Pista bá velem maga alá rántotta a háromlábú suszterszéket, nagyot döccenve leült – én pedig visszakerültem a megszokott helyemre. Betért a kölyök is, és helyet foglalt a nagyapjával szemben. Pista bá ráemelte fáradt, meleg barna tekintetét, és titokban elmosolyodott. Hát igen. Ezért volt érdemes öreg botnak faragódnom, és azzá lennem, aminek teremtettem magam.

Az eset után nyugalmas hónapok következtek, de az évek száma már nem gyarapodhatott sokáig. Továbbra is fájtak azok a fránya lábak; hiába a lavórnyi hideg víz, hiába a mindennapos fáslizás. A krákogás is elhatalmasodott a mesteren. Egyre kevesebbszer vett a kezébe, míg egy naptól kezdve már egyszer sem. A feleségének nem volt rám szüksége. Egy ideig még ott pókhálósodtam a nyári konyha sarkában, majd kikerültem a sufniba. Megkeseredtem. Magányomban azóta is gyakran visszaemlékezem a dicső napra – és olyankor egy kicsit könnyebb a sorsom.