Óriási jelentőségű találmány – a verkli (1969)

Meleg szívvel gondolok vissza a lakótelepen hétvégenként megjelenő utcazenészre, a verklisre. Személyes kapcsolatba nem kerültem vele, viszont az ablakokból az utcára ledobott, összehajtott papírba csomagolt forintokat szívesen összeszedtem, és a kezébe nyomtam. Nemcsak a verkli egyedi hangja nyűgözött le, hanem a guruló zeneszekrény szépsége is. A 70-es évekre ez a műfaj kikopott a környékünkről. Legutoljára a közrádió József Attila életéről szóló négyrészes sorozatának felvezetőjeként hallhattam az „én” verklim hangját. Azóta gyakran eszembe jutott a múltbeli varázslat. Megembereltem magam, és utánaeredtem a világhálón. Budapest egyik múzeumában rátaláltam egy „porosodó” verklire, amelyet működésképtelen állapotban tárolnak. Végül egy Dunántúlra vonatkozó füles után Keszthely került a látókörömbe. A „csodák” ezen városi palotáját a svájci Surber házaspár tulajdonolja és üzemelteti.

Az automata és kézi hajtású zenegépek története több száz évvel ezelőtt kezdődött. Több nemzet és ország is magáénak vallja a kintorna feltalálását. Fejlődése a felvilágosodás korától a második világháborúig hűen tükrözi a társadalom, a technika és a művészetek alakulását. Észak-Olaszországban, Németalföldön és Szászországban kiterjedt ipara volt a zenélő automatáknak. Egyes cégek csak a dobozok, sípok készítésével, míg mások a zeneművek kottázásával, szöges hengerekre, papírcsíkokra, bádogkorongokra történő átírásával foglalkoztak. A 18. század végétől ezekből az országrészekből kezdtek elterjedni egész Európában. A szerkezetekkel együtt a gyártóhelyek vállalkozó kedvű polgárai is a gépekkel tartottak, működtetve és kezelve azokat. Nem véletlen, hogy egyes országokban Orgona Italinerinek vagy Orgona Barbierinek hívták a kintornát. A gépezetek – és velük a kintornások – az óceánon is átkeltek, Észak- és Dél-Amerikában a mai napig szeretettel őrzik emléküket.

A legegyszerűbb, néhány sípos, családi otthonokban működtetett madárorgonáktól a templomi zenészt helyettesítő automatákon keresztül a szekér nagyságú, dobokat, cintányérokat és húrokat megszólaltató zenegépekig számtalan fajtáját ismerjük. A kintorna a hangrögzítésre alkalmas fonográf elterjedéséig – sőt, sokáig még azt követően is – fontos szerepet játszott a hétköznapi emberek zenekultúrájában. Egy-egy új zenés színdarab, operett vagy opera népszerű betétdala, esetleg egy új induló szinte már a bemutatása másnapján megjelent az utcai zenészek repertoárjában. Ugyancsak ezen gépezetek előadásában ismerhették meg a városlakók az újonnan született, könnyebb műfajú slágereket, dalokat is. Bár a zenekritikusok és zenetörténészek lebecsülték a magas művészetnek számító komolyzene kintornán történő megszólaltatását, számtalan művészt ihletett meg ez a hangszer. Neves zeneszerzők – köztük Beethoven, Sztravinszkij és Ravel – alkottak zeneművet automatákra, míg írók és festők sora örökítette meg a kintornást. Az automata zenegépek gyártóinak akkor volt a legnagyobb sikerük, amikor a hegedű vitathatatlanul első számú gyártóhelye, az olaszországi Cremona városa egy több mint 100 sípos zeneautomatát rendelt.

A 20. század első harmadában a pest-budai utcakép általánosan ismert és kedvelt része volt a kintornás. A zenegép hangos sípja vagy zongorát utánzó dallama gyakran megszólalt a bérházak udvaraiban, a vendéglők kerthelyiségeiben. El sem lehetett képzelni nyáresti mulatságot vagy lakodalmat a Tabánban, a Gellérthegyen vagy Óbudán kintorna nélkül. Csak Budapesten – Újpest, Kispest és az egyéb városrészek ekkor még külön városnak számítottak – a 20-as, 30-as években még évi kétszáz-kétszázötven kintornás engedélyt adtak ki. Még a második világháború után is működött közülük jó néhány.

A kintornás élete sok művészt ihletett meg. Az 1870-es években Tóth Ede írt színművet A kintornás családja címmel, de Kosztolányi, Karinthy és még jó néhány író, publicista is megörökítette a város jellegzetes alakjai között a zenegépek tulajdonosait. Hazánkban ennek ellenére az elmúlt évtizedekben a kintorna, a verkli és a sípláda feledésbe merült. A magyar nyelvben az ilyen zenegépek három néven ismertek: a „kintorna” olasz eredetű szó, egykor a tekerőlantot hívták így, és mivel a zenegép is hasonló kurblival működik, a név ráragadt. A „verkli” szó német (igazából osztrák) eredetű, a Werkl szóból származik, a Monarchiában nevezték így az utcai zenegépeket. A „sípláda” szó önmagáért beszél: a síppal működő zenegépek elnevezése.

Kétfajta verkli volt használatban: a zongorahúrokkal működő klasszikus verkli (ezt elsősorban Magyarországon, Ausztriában és – meglepő módon – Dél-Amerikában kedvelték), valamint a sípláda, amely egész Nyugat-Európában használatos volt. A német nyelvben a sípládának Drehorgel, míg a hagyományos zongoraverklinek Walzenklavier a neve. Ez utóbbi hengerzongorát jelent, akárcsak az angol barrel piano megnevezés. A barrel organ ennek megfelelően hengerorgonának fordítható.

A verklis neve angolul organ grinder – azaz orgonaőrlő, -tekerő. A grinder szó másik jelentése: nehéz, lélekölő, egyhangú munka. Hogy a kintornázásról ragadt-e rá ez a szó az ilyen tevékenységekre, vagy fordítva, nem tudni. Olaszul Organetto di Barberia, franciául Orgue de Barbarie a verkli neve. Itt a barbár – azaz tanulatlan, faragatlan – szó az eredet. Az amerikaiak monkey organ-nak, azaz „majomorgonának” nevezik a sípládát, de ismert a hurdy-gurdy név is. Ez valószínűleg a grinder-ből, hangutánzással keletkezett szóösszetétel: ahogy kimondjuk, szinte magunk előtt látjuk a kintornatekerés mozdulatát. A majomhoz úgy kapcsolódik a hangszer, hogy korábban a verkliseknek szinte mindig társa volt egy élő kismajom.

Az automatikus megszólalásra olyan hangszerek alkalmasak, amelyek több, egymás mellé helyezett és egymáshoz hangolt hangzószerből állnak. Ezért van az, hogy a zongorához és orgonához hasonló elven működő hangkeltő eszközöket találunk a zenélő automatákban és a kintornákban. Működésük alapelve: valamilyen adathordozó szerkezetre (hengerre, szalagra, korongra) rögzített vezérlők (csapok, lyukak) működtetik a megfelelő sorrendben a hangkeltő eszközöket. A vezérlőrendszerek működhettek hengerekkel, papír- és fémszalagokkal, valamint lemezekkel.

A Surber Zeneautomata és Fonográf Múzeumban a padlástól a pincéig számtalan helyiséget végigjárhattunk. A zenegépek eredeti szépségükben tárultak elénk, melyekkel harmonikus egységet alkotott a környezet. Kalauzunk – és egyben lemezlovasunk – közvetlen segítőkészsége mély elkötelezettségről vallott. Türelmesen magyarázott, és egy-egy gépezeten több lemezt is lejátszott kérés nélkül. Hangfelvétel-készítés közben bevillant egy felismerés: a 100 vagy akár 200 évvel ezelőtt élt eleink is ezekre a zenegépekre tették fel a kor népszerű zeneműveit tartalmazó korongokat, papírtekercseket. Uralkodók, főúri családok, jómódú polgárok szobáit ékesíthették a míves zenegépek, és hallatán még táncra is perdülhettek. A lyukas zsebű emberek pedig az utcán remélhették a verklis mielőbbi feltűnését.

Surber Zeneautomata és Fonográf Múzeuma – ez itt a reklám helye!

A múzeumban megtekinthetők és meghallgathatók régi mechanikus zenegépek, zenélő dobozok, gépzongorák, zenélő órák és kintornák. Látogassa meg múzeumunkat, és fedezze fel a mechanikus zenegépek világát azokból az időkből, amikor még nem volt rádió és lemezjátszó, egészen a múlt század ötvenes éveinek végéig! Élvezze

autentikus környezetben a zenélő dobozok, gépzongorák, zenélő órák és kintornák hangzását!

Hangulatos szabadtéri részen hallgathatja meg egy 50-es évekbeli nagy táncorchestrion és egy holland utcai orgona zenéjét. Hogy a hangszereket teljes mértékben élvezhesse, a látogatás csak a változatosan megtervezett tárlatvezetéssel együtt lehetséges. Vezetéseket különböző napszakokban és különböző nyelveken kínálunk.

További információ:

• Cím: Keszthely, Jókai u. 5.

• Telefon: +36 30 602 6868.

• E-mail: info@musikautomaten-ungarn.eu

• Honlap: www.musikautomaten-ungarn.eu