Óriáskép – múló pillanat (Indokína)

Kambodzsa

A kék bolygó legikonikusabb építményének a gízai nagy piramist tartom. Építésének ideje, technikai bravúrja, monumentalitása és időállóképessége szolgál rá. A jelképes dobogó második helyére lett egy aspiránsom.

Sieam Reap a feltáró munkát végző francia régészek táborhelyéből közel száz év alatt 400 ezer lakosú várossá nőtte ki magát. A hotel előtt 6-kor nagy örömömre minden nap megszólalt a kokabura. A szállodától Ankorn Wat pár perces buszozással elérhető. A három napos fényképes belépőjegy ára 60 dollár. Az 1600 km2-es területen felépített középkori királyi központ meghatározó pontjain, mindenhol találkozhatunk utcai árusokkal. Nem erőszakosak, nem tolakodók. Az elsőre bemondott árból jócskán lehet alkudni, de érdemes figyelembe venni, ha nem csontsovány a pénztárcánk, hogy esetükben igencsak szegény és alázatos emberekről van szó. Alkudhatunk kedvünkre, de fizetéskor az elsőnek bemondott összeget nyomjuk a markukba: a hálás pillantás mindent megér.

A világ egyik legismertebb műemlékegyüttesébe merülünk alá. Angkor nem csupán egy templomegyüttes, hanem a hajdani Khmer Birodalom szíve, amely a 9–13. század között virágzott. Milliós lakosságával bolygónk legnépesebb városai közé tartozott. A dzsungelbe veszett templomok, víztározók és a kőbevésett történetek máig őrzik a civilizáció nagyságát. A látvány egyszerre spirituális és megbabonázó.

Mivel fontosnak tartom a személyesen megismert környezet pontos, tartalmas bemutatását, és ez a helyszínen hallottak alapján lehetetlenség lenne, ezért alaposan utánaolvastam az interneten.

Angkorvat a khmer kultúra, művészetek aranykorának minden kincsében bővelkedik. Ma is működő vallási központ. Fontos szerepet tölt be mind a hinduk, mind a buddhisták körében. A templom Kambodzsa jelképévé vált.

A 11. század során I. Jaszovarman király a Sziemreap folyó elterelésével bonyolult, sakktáblaszerű vízvezetékrendszert és nagy befogadóképességű víztározó medencéket építtetett. A csatornák lehetővé tették a rizsföldek öntözését az év hat aszályos hónapjában is. Így a földművesek évente háromszor arattak. Az eredményes mezőgazdaság, és az élelmiszer felesleg felhalmozódása a Khmer Királyságot gazdag birodalommá tette annyira, hogy a királyság a Kínai Császárság mellett Ázsia második legerősebb állama lett. A királyok nagyszabású városok és templomok építésébe fogtak.

A khmer uralkodók istenkirálynak tekintették magukat. Mindegyikük egyegy óriási templomot építtetett magának, melyet az őt és országát védelmező istennek szentelt fel, akivel halála után egyesülni kívánt.

II. Szurjavarmant az a hinduizmusban gyökerező hit vezérelte Angkorvat megépítésében, hogy halála után Visnu istenhez térhet meg. Angkorvat minden külső és belső építménye a hindu vallás szimbólumaira utal. A templom a földi és az égi világ közötti kapcsolatot testesíti meg. A négy világtáj felé tájolt teraszos felépítésű, gúla alakú „templomhegy” – a Meru-hegy (a Himalája) – az univerzum középpontja és a megvilágosodás felé vezető út szimbóluma.

Angkorvat, amely valószínűleg minden idők legnagyobb vallási célú épülete, a 12. század elején épült. A templomegyüttest szakszerűen megfaragott homokkőből emelték. A munkálatokhoz szükséges tömböket csatornákon szállították Angkorba. Az építőkövek megmunkálásánál fontos szempont volt, hogy az egymásra helyezés után tökéletesen egységesek legyenek, és az illesztések ne látszódjanak.

II. Szurjavarman király nagy székesegyházának méretei gigantikusak. A 82 hektáros szakrális területet övező kerítés oldalai 1025, illetve 800 méteresek. 5,5 kilométer hosszú, 190 méter széles árok veszi körül. A vízzel teli árkok az ősóceánt, a falak a földet és a hegyeket szimbolizálják. A két töltésen tizennégytizennégy kőlépcső (teljes hosszuk 158 km) vezet a vízhez, ahol a hívők a rituális tisztálkodást végezték. 350 méter hosszú, kövezett, magasított út vezet a templomhoz. Három teraszát növekvő magasságú oszlopokkal alátámasztott fedett folyosók veszik körül. Ezekről öt lótuszrügy formájú torony emelkedik a magasba (ebből kettőnek teteje csonk). A legmagasabb torony, amely a Meru-hegyet jelképezi, 65 méter.

A Meru-hegy a hindu vallásban az univerzum szíve és az istenség (Angkorvat esetében Visnu) székhelye. A templom a „teljesség” szimbóluma. Teraszai azok a szintek, amelyeken végighaladva az ember eljuthat a tudáshoz és a lélek újjászületéséhez, majd az istenek házához, továbbá a lingához, a világnak az istenné vált király fallikus szimbólumával jelölt középpontjához.

A tornyokat összekötő két méter magas, 47, illetve 83 méter hosszú, árkádos folyosókat, mesteri domborművek ékítik. Ezek a fontos személyiségeket, csatákat, eposzi és udvari jeleneteket ábrázoló műalkotások a khmer nép történetét mesélik el. A remekmű legkiemelkedőbb része a Tenger köpülése címen ismert dombormű, amelyen azt láthatjuk, hogy nyolcvannyolc istenség és kilencvenkettő szövetséges démon Visnu segítségével az ősóceánból elkészíti az amirát, a halhatatlanság italát. Körülöttük bájos nőalakok: fedetlen keblű égi táncosnők (apszarák), és isteni nimfák (dévaták), akik gyönyörrel árasztják el a paradicsombeli kiválasztottakat. Az egész kompozícióra a formai tökéletesség, a tömegek, valamint a fényárnyék hatások finom játéka jellemző. Mintha az egész épületegyüttes nem csupán a Szent hegy ideális modellje kívánna lenni, hanem az egész univerzumé és annak csillagászati ciklusaié, a világról, az időről, valamint a térről alkotott magasztos spiritualitású, globális vízióba foglalva. Angkorvat további érdekessége, hogy a korábbi templomoktól eltérően nem keleti, hanem nyugati tájolású. A templom főkapuja a tavaszi napéjegyenlőség napnyugtája felé néz, ami a mauzóleumokra jellemző.

1296 nyarán a kínai császár megbízásából Angkorba látogató Csou Takuan nagykövet rendkívül fontos, részletes feljegyzéseket készített a korabeli főváros életéről, melyek mindmáig a történelmi Angkor feltárásának alapvető forrásai. Az ő beszámolója szerint a néhai uralkodót Angkorvat központi tornyában temették el, és azt mint mauzóleumot említi.

A tiszteletet parancsoló gonddal épített és díszített templom II. Szurjavarman halála után hamar romlásnak indult: mind a természet, mind az emberi rombolás nyomait megtalálhatjuk rajta. A 12. század végén, 1177-ben Angkort megszállták és megrongálták a khmerek ősellenségei, a vietnámi csamok.

VII. Dzsajavarman (1181–1219) uralkodása idején, a birodalom újjáépítése során a fővárost néhány kilométerrel északabbra, Angkorthomba helyezték át. Ekkor következett be a buddhizmusra való áttérés. A 14. századtól napjainkig a templom buddhista szentélyként működik. Később, a 15. század során, a sziámi betörések és fosztogatások rongálták, majd 1431-ben bekövetkezett Angkor eleste, amely nemcsak Angkorvat, hanem az egész régió hanyatlását, elnéptelenedését hozta. Bár a 16. században jórészt kiüresedett, teljesen sosem volt elhagyatott.

Az 1586-ban idelátogató Antonio da Magdalena portugál misszionáriusszerzetes Angkorvat első európai látogatói közé tartozott. 1850-ben egy másik misszionárius, a francia Charles-Émile Bouillevaux az őserdő közepén rátalált Angkor néhány templomára, és rövid leírást adott róluk. 1931-ben francia régészek kezdték meg Angkorban a tematikus kutatásokat. A feltárási, restaurálási munkálatokat az 1970-1980 között a Vörös Khmerek hatalomra jutása, és a véres polgárháború miatt felfüggesztették. A háborús periódust követően 1986-ban újra munkához láttak a régészek. Megkezdődött Angkorvat ma is tartó restaurálása. 1992 óta a templom mint Angkor része világörökség. Azóta az UNESCO felügyelete alatt nemzetközi tudóscsoportok dolgoznak Angkor megóvásáért.

A fentiekhez néhány adalékot csatolok. Angkor Wat 160 hektáron épült meg. A régi főváros kiterjedése 3×3 kilométer. Belső területén nappal 40 ezer ember szorgoskodott: papok, kiszolgáló szakszemélyzet, kétkezi emberek. Fallal vették körbe. A folyó felől aligátorok őrizték. A fővárost csak az istenek lakhatták. A király, azon kívül, keményfából ácsolt palotában lakott. A világ legmonumentálisabb kőfaragásos domborműve itt található. A 800 méter hosszú és 2 méter magas óriáskép hosszában három részre lett osztva: mennyország, föld, pokol. Egy 64 méter hosszú ábrázolás előtt megmegállva szemlélődtünk. A 12. században 350 ezer ember építette: csam hadifoglyok; alsóbb kasztbeliek, akik munkájuk révén remélték, hogy általa egy feljebb lévő kaszthoz tartozhatnak majd; szolgák. Rajtuk kívül hetven ázsiai elefánt ereje is kellett ahhoz, hogy 35 év alatt megépüljön. Magas belmagasságú, de egyszintes épületekről beszélhetünk, kivéve a központi épületet, amely a királyi volt. Nem öt, csak négy kaszt részére alakították ki a területet. A templomok között szemnek tetszetős füves, pálmafás, tavi környezet oldja a fekete színű épületek világát.

A három Budapest nagyságú királyi területen kívül is épült szakrális hely. A Sivának ajánlott templom Angkorvattól 30 kilométerre északkeletre áll. 968–1001 között épült az egyik brahmana főpap részére. Bantejszrei egészen kicsi. Méreteivel eltörpül Angkor más templomai mellett – a kutatók véleménye szerint azért, mert építtetője nem az uralkodó volt.

A legtöbb khmer templom mintájára Bantejszrei is keleti tájolású. A templom egésze négy zárt falból állt, amelyek kelet felé néző díszes kapuján áthaladva lehetett bejutni a három toronnyal díszített szentélyhez. A legkülső 500×500 méteres fal valószínűleg fából épült. Mára teljesen elpusztult. Egyetlen keleti, Indra alakjával díszített átjárója maradt ránk. E gopurán át jutunk a 95×110 méteres, illetve 38×42 méteres díszes belső galériákhoz, amelyek között vizesárok húzódik. A külső és belső falak átjáróit összekötő, keletnyugati irányú töltésút, a hosszú folyosós galériákkal övezett harmadik udvarig vezet. Innen léphet be a látogató a 24×24 méteres körbefutó fallal határolt belső udvarba, amelynek közepén áll a „T” alaprajzú, 90 centiméteres talapzatra emelt szentély, valamint az északkeleti és délkeleti sarkokban egyegy könyvtár.

A szentély bejárata egészen alacsony, csupán 108 centiméter. Egyre magasabb pilléres kamrákra, úgynevezett mandapákra osztódik. Belsejében alacsony folyosó vezet a központi torony alatti belső terembe. A szentély középső és egyben legmagasabb tornya 9,8 méter.

A sötét rózsaszín homokkőből emelt épületet különösen szép és részletesen kidolgozott faragások ékesítik. Egyedül-állóan látványosak a falakon körbefutó virág és levél ornamentikák, amelyek az alakokkal díszített kőlapokat elválasztják egymástól. A falakat körülbelül 70 centiméter magas dévatákat (istennőket), apszarákat (mennyei táncosnőket), és a hindu mitológia mennyországának lakóit ábrázoló teljes alakos domborművek borítják. A műalkotások oly tökéletesen életszerűek, mintha nem is faragták volna azokat, inkább varázsütésre megkövültek volna. A bejáratokat mitikus őrök, emberalakok és majomfejek vigyázzák. A lépcsők oldalán garudák sorakoznak. Az ajtók fölötti szemöldökfalakat és timpanonokat, a tornyok bejáratait, a gopurákat, továbbá a könyvtárak falait mitológiai jeleneteket bemutató (Siva életét idéző) alacsony reliefek díszítik – ábrázolásmódjuk erőteljes, rendkívül kifejező. Az aprócska templomra véletlenül találtak rá 1914-ben.

Annyit tennék hozzá, hogy szépségéért női citadellaként emlegették. A kapuk épek, és itt-ott falmaradványok emlékeztetnek a régmúltra. A terület vége épen megmaradt annak köszönhetően, hogy építőköveit megszámozva, az összes épületet szétbontották, majd stabil alapozást követően, az egészet újra összerakták.

Az egyik legemlékezetesebb helyszín kétségkívül a dzsungellel benőtt Ta Prohm, ahol a hatalmas faágak és gyökerek szinte összenőttek a kőfalakkal. Az elhagyatottság és a természet erejének különös egyensúlya itt valóban kézzelfogható.

A Ta Prohm mahájána buddhista templomkolostor VII. Dzsajavarman király uralkodása alatt a 12–13. század fordulóján, Bajon stílusban épült a nevezetes uralkodó édesanyja emlékére. Az épületegyüttes a Khmer Birodalom akkori fővárosától, Angkorthomtól kilométernyi távolságban a keleti víztározó mellett kelt életre. Ta Prohm az angkori templomegyüttes kedvelt látványossága, mert a régészek abban az állapotban hagyták, ahogyan Henri Mouhot és francia expedíciós társai az 1860-as évek legelején az őserdő mélyén rátaláltak. A dzsungel közepén, a fák fogságában magányosan álló Ta Prohmot az örökkévalóság aurája lengi körül.

Ta Prohm VII. Dzsajavarman király (1181–1219) kiterjedt építkezési programjának egyik első, 1186-ban emelt építménye. A templom eredeti neve királyi templom volt; az istenkirály és családtagjai halhatatlansági kultuszát szolgálta. Az épület központi alakja a bölcsesség megtestesítője, a király édesanyja, de a család további tagjainak emléket állító szentélyek is találhatóak benne: a templomkolostor harmadik udvarán álló két melléktemplom egyike (az északi) a király gurujának, a másik (déli) a király idősebbik bátyjának emlékét őrzi. Ta Prohm egészen a 13. század legvégéig, Szindravarman uralkodásáig (1295–1309), folyamatosan növekedett.

Angkorvat mellett az angkori romegyüttes egyik legnagyobb építménye. Az épületek 650 ezer km2-nyi területet foglalnak el. A falak között tizennyolc magas rangú szerzetes, 2740 adminisztratív feladatot ellátó tisztviselő, és 2202 őket szolgáló asszisztens élt. A templom személyzetéhez tartozott még 615 apszara – mennyei táncosnő. A kolostor lakóinak ellátásáról a környező falvakban élő közel 80 ezer ember gondoskodott. A szakrális hely mesés vagyonnal (arany, gyöngy, drágakövek, értékes szövetek, selymek és használati tárgyak) rendelkezett. Kiemelkedő jelentőségű közügyi és vallási központja volt a kora középkori Khmer Birodalomnak. A Khmer Királyság hanyatlásával a templom is több évszázadra feledésbe merült.

Rekonstruálását a 20. század elején a francia EFEO régészei kezdték meg. 1992 óta a templom mint Angor romjainak része, világörökség.

A kolostor „lapos” khmer templom: teljes rendszerét szimmetrikus passzázsokkal és öt koncentrikus folyosóval összekötött, földszintes épületek alkotják, amelyek keretbe foglalják a keleti tájolású központi szentélyt. Az épületegyüttes masszív 56 méter magas kőkerítése egy 1000×650 méteres területet ölel körül. A négy világtáj felé álló falakat díszes átjárók törik meg, amelyek nagy részét benőtte az őserdő – mára csak a keleti és a nyugati átjárók használhatók. A gopurák (a Bajon-templom mintájára) „arcos tornyokkal” díszítettek. A kőkerítésen kívül, valamint a fal és a negyedik körfolyosó között külső és belső vizesárok húzódott. A kolostor belső bejáratán áthaladva galériák, szentélyek sora található. A falakon meseszép apszarák és dévaták lejtik táncukat. Körülöttük a buddhista mitológia jelenetei láthatók többé-kevésbé, a fák gyökereinek takarásában.

Noha Ta Prohmot szimmetrikus alaprajz szerint építették, a mai látogató számára meglehetősen esetlegesnek tűnik az egyes építészeti elemek elhelyezkedése, mert sok passzázs és galéria teljesen járhatatlanná vált, boltozatuk rég beomlott vagy életveszélyesen instabillá vált. A fák fatörzsvastagságú lég illetve támaszgyökerei által fojtogatott épületek tiszta rendszere a falak között sétálva felismerhetetlen, sőt hatását tekintve labirintusszerű, így a templomkolostor központi szentélye szinte megbújik a terület közepén. A legjelentősebb melléképületek a Táncterem és a pompás Tűz háza.

A gigantikus méretű, gyakran 3040 méter magasra növő, 810 méter kerületű banyan – indiai fügefák és Indokína eme vidékére jellemző kapokfák összefüggő áthatolhatatlan hálóba fonják a templom kapuit, szentélyeit és galériáit. A fák és a kövek annyira összenőttek, hogy ha a növények kiszáradnak vagy kivágják őket, az általuk körülölelt falak is összedőlnek. Külön érdekesség, hogy a fügefák légzőgyökerei nem alulról, hanem felülről érkeznek, a törzs magasabb pontjairól ereszkednek alá. Körbefonják az épületet, majd tovább nyúlva elérik a talajt és behatolnak a földbe.

A buszból kiszállva, túljutva az utcai árusokon, majd az útszéli kisebb dombot megmászva, elindulunk az őserdőbe vezető csapáson. Percekkel később megérkeztünk a várva várt helyszínre. A romos és vadregényes épületben egybefüggő pallósoron sétálva nézelődünk, fényképezünk. Közben a fák magasában makamajmok füttyögnek diszkréten. Irigyeltük azokat a többnyire francia turistákat, akik ráérősen ücsörögve belefeledkezhettek ebbe a valóban lélegzetelállító, szenzációs környezetbe. Pedig mint utóbb kiderült, nekünk is rendelkezésre állhatott volna plusz egy óra. Ennek felelőse a kambodzsai idegenvezető, aki ebben a tekintetben nem mérlegelt kellő odafigyeléssel. A romterületről kiérve megpihentünk.

Az épületegyüttesre visszagondolva, a látványvilág és a diszkréten hangoskodó majmok összhatása, elvarázsolt világként összegződött bennem. Gondolatformájában ekkor villant be a „múló pillanat”, mely a megismert környezetből fakadt, de mégis az egész emberi fajra vonatkozik: a földön csak egy múló pillanat vagyunk. Mi nem lehetünk meg a természet nélkül, de a természet nélkülünk, igen.