Ősz – egyet legyintett (2004)

A Margitsziget múltjáról a sétáink közben nem meséltem a vakvezetőnek, nehogy annak árnyékában – a Nyulak szigetén – elmenjen a kedve az egésztől. Emiatt a történelmi tudása erősen hiányos maradt, de logikából és technikából önerőből jelesre vizsgázott előttem. A szigeten lévő vadaspark eleinte felkeltette az érdeklődését – néha napközben is megfordultunk a Duna közepén – de idővel már nem sokat törődött vele.

Hajnalban csak akkor indultunk el a lakáshoz közeli szigetre, ha reggel hatra vissza is érhettünk. Legkésőbb fél négykor keltünk útra: négy évszakosak voltunk. A Nagyrétnél a nyakából rendszerint lekerült a póráz, és végre megvalósíthatta önmagát, de a séta végén, ugyanott, ismét munkakutyává változott.

A technika fejlődésével a Margitszigeten is megjelentek a szenzoros ivókutak. Ezek egyikét a vadaspark sziget belseje felé eső oldalára telepítették. Elmúlt a tél, jött a tavasz, abból is a május. A vadaspark mellett húzódó járdán egymástól kissé eltávolodva haladtunk. Először nekem tűnt fel az újdonság, de idővel a figyelmes német juhásznak is. Szimatolva elsétált az ivókút mellett, amelyből ekkor csobogni kezdett a víz. Megállt, és visszanézett. Elsőre persze neki sem ment minden, de idővel ráérzett a fifikára. Nagy kényelmesen beállt a kút elé, megeredt a csap, a nyelvével néhányat belelefetyelt, majd mint aki jól végezte dolgát, odébbállt. Ez a mozdulatsor a kihagyhatatlan kedvtelésévé vált, a pocsolyák többé nem izgatták. Hiába, a technikai fejlődés a jóléttel és kényelemmel kiegészülve megteszi a hatását.

Mint említettem, négy évszakosak voltunk. Egyre több levél pergett le a fákról, és végül megtörtént a megtörténhetetlen. A német juhász lazán odaállt az ivókút elé, és várt, várt, egyre csak várt – de nem történt semmi. Tanácstalanul rám nézett, a tekintetében ott ült a kérdés: na, most mi van?

— Ősz van, elzárták a csapot — feleltem.

A farka végével egyet legyintett, és ment a dolgára.