Őzek – oltalom (2015)

Időben kissé messzebbről rugaszkodom neki. Hogy az ország melyik táján túráztunk egykor szakadó esőben, most nem ugrik be – valahol a Dunántúlon. Az viszont megkérdőjelezhetetlenül biztos, hogy egy távoli, állattól eredeztethető, de számunkra nehezen beazonosítható hangot hallottunk. Később kiderült, hogy a kutyaugatásra emlékeztető hang őztől származott. Addig fogalmam sem volt róla, van-e hangja az őznek, és ha igen, milyen lehet.

A következő két eset alig pár hónap eltéréssel követte egymást.

A Nagy-Bereg felfedezésére indultunk gyalogosan a párommal. A keskeny nyomtávú vonatról leszállva, és túljutva az utunkba eső nagyobbacska majoron, már az egyik csatorna mentén gyalogoltunk. Tőlünk balra vadlesek követték egymást, jobbra pedig a nád takarása mögött egy szélesebb vizes árok húzódott. Keveset beszélgetve haladtunk. Fejünk felett a zenitre hágó nyári nap heve vibrált. A területüket védő madarak tavaszi zajongása már a múlté volt. Vadátjáróra találtunk. A csatorna túlpartjáról ágzörgésre figyeltünk fel. Megálltunk, szoborrá váltunk. A bozótosból három őzike bukkant elő, és ereszkedni kezdtek a vízfolyásba. Alig öt méterre lehetett tőlünk a társait vezető vad, amikor észrevett minket. Hirtelen jobbra szökellt, és az őt követő társaival együtt eltűnt a dús növényzet oltalma mögött.

A második eset a Pilisben játszódott le. Az Országos Kéktúra jelzésén haladtunk. Tőlünk jobb kézre átláthatatlan sűrűségű növényzet takarta a tájat. Több állattól származó ágrecsegés-ropogás zaja verte fel a csendet. A hang irányába fordulva megálltunk. Meglepő módon a zaj egyre erősebbé vált felénk, mígnem a zöld lombfüggöny takarásából négy őz került elénk. Tőlünk három méter távolságra megtorpantak. Nemcsak ők lepődtek meg, de a kezemet fogó párom szemei is kikerekedtek. Önkéntelenül a hátam mögé igyekezett, miközben kezével oltalmazásul maga elé vont.