Pagodakripták – múló pillanat (Indokína)

Négy indokínai országot kerestünk fel a feleségemmel: Vietnám, Laosz, Kambodzsa, Thaiföld. Mivel országonként két-három napra futotta időnkből, ezért az egyes országok mindennapjaival, szokásaival, kultúrájával és látnivalóival csak nagy vonalakban ismerkedhettünk meg. Utazásunk DélkeletÁzsia kiemelkedő látnivalóinak megismeréséről szólt.

Vietnám

Vietnám 11 milliós fővárosa Hanoi, mely más néven ugyan, de i. e. 100 óta ugyanezt a szerepet folyamatosan betölti. A mai Kína területéről érkeztek ide a mai lakosok ősei. Ezer éven át nyögték a kínai iga terhét, majd a 19. században az érkező francia gyarmati hadsereg páros lábbal berúgta azt a bizonyos ajtót protektorátust gyakorolni, és legvégül a második világháborút követően az amerikai–vietnámi háború döngölte földbe őket. Sokat szenvedett népről van szó, de mint a négy kis tigris egyikeként, fokozatosan kezdenek lábra kapni. A kínai fenyegetettségtől továbbra is tartanak, mint például a délkínai tengerfenéken lévő kőolajmezők birtoklásáért vívott jogi harcban, de az erőfölény egyértelműen a másik oldalon található.

Az egykori kínai népességpolitika, illetve a fiú az érték népelv odavezetett, hogy évtizedeken keresztül a rizsföldeken dolgozó vietnámi lányokat anyának elrabolták a kínaiak. Amikor a kiszolgáltatott nő megszülte, majd felnevelte csemetéit, a férje őt visszaengedte hazájába tudván, a gyerekek miatt úgyis visszatér. Manapság egyre ritkábban, de előfordulnak ilyen esetek még.

A franciák földig rombolták a citadellát, amely a mindenkori uralkodó rezidenciája volt. Épületeket emeltek és hagytak hátra – Nemzeti Múzeum, Operaház, Szent József-székes-egyház (a Notre-Dame mása) –, valamint európai szemléletmódot és gyakorlatot honosítottak meg. Az egykori amerikai agresszorok utódai a 21. század elején jól jönnek a kínai nyomás ellensúlyaként. Amíg a vietnámi királyok uralták az országot, addig a citadellában székeltek. Sík terület lévén törvénybe iktatták, hogy aki a királyi rezidenciánál magasabb és szélesebb homlokzatú épületet épít, keményen megfizet érte adó formájában. Ennek következtében kialakultak a nadrágszíjparcellák, melyeken az épületek eleje 45 méter széles, hátrafelé 20-40 méter hosszú: üzlet, raktár, lakás. A városkép eme nálunk szokatlan világát, csak megtervezett területrendezéssel lehetne véglegesen felszámolni.

Az amerikai hadsereg napalmbombák és lombhullató vegyszerek hatását örökítette a helyiekre. A természet hamarabb begyógyította a rajta ejtett sebeket, mint ahogyan a testben és lélekben egyaránt megnyomorított emberek képesek rá. Hanoi ligetes tájként is megállja a helyét. Több nagyobb kiterjedésű tó teszi élhetőbbé a környezetet, a legnagyobb kerülete 17 kilométer. A belváros zöldell a dús lombkoronájú fáktól, emellett erős motorizációs forgalom jellemzi. A külföldi látogatónak fokozott éberséget kell tanúsítania, mert a fürge motorosok sem közlekedési szabályt, sem gyalogost nem ismernek. Az utcák tiszták: az autópályát vesszőseprűvel tisztogatta egy férfi. Egy hajléktalannal találkoztunk, egy hetvenen túli mamával, aki egy zárva lévő üzlet ajtaja előtt éppen elvackolta magát éjszakára. Még a belvárosban is egyértelmű, a helyiek az utcán élik az életüket. Erre a trópusok világa szinte rákényszeríti őket.

Továbbra is maradva a centrumban, tömegesen leromlott, szegényes üzletek várják a vásárlókat. Csupán egy-két alkalommal találkoztunk korunk színvonalának megfelelő kereskedelmi egységgel. Mindezek ellenére a vietnámi fiatalok jelentéktelen számban hagyják el az országot véglegesen. Akik igen, azok Ausztrália és az Egyesült Államok felé veszik az irányt.

Hanoit busszal elhagyva, az attól autópályán 140–170 kilométerre lévő Ha Long-öböl felé tartunk. Az emberemlékezet óta meglévő rizsföldeket, korunk világszínvonalát mutató lakótelepek, sorházak és önálló villák foglalják el. Az ideköltöző szülők gyermekei magániskolák egymásra felfűzött láncolatába járhatnak. A terület parkosításában még nagyítóval sem lehet hibát találni. Kereskedelmi egységekben, sőt munkahelyekben sincs hiány. Itt húzták fel az ország jelentős gazdasági potenciájú autógyárait, amelyek mindegyike egy cég logóját tűzte homlokzatára. Az ország leggazdagabb emberének, Vuong úrnak tulajdona ez az 500–1000 km2-es terület, mely gombamód növekedik. A Szovjetunióban tanult, majd Ukrajnában szárított levesporral indító ma hetvenéves üzletembert a világ leggazdagabb dollármilliárdosai között tartják számon. Őt tekintik a vietnámi Putyinnak. Ha számba vesszük, hogy itt félmillió dollárt kóstál egyegy ingatlan, akkor a busz ablakán keresztül, hosszú kilométereken át akadálytalanul ráláthatunk a felső tízezer világára. Az itt gyártott elektromos járművek legnagyobb felvevőpiaca India.

Időnként üde színfoltként bejelentkezik néhány rizsföld is. A termést évente egyszer takaríthatják be a gazdák, másodvetésre mindig zöldség kerül a földbe. Ezek a termények számítanak népeledelnek. Többek között ennek köszönhetően alacsonyak és vékonyak a vietnámiak. Ám egyes rizsföldek széleiben más is terem. A gazdák rendelkezhetnek magukról úgy is, hogy a túlvilágra költözésük esetén a saját földjükbe temessék el őket, így a sírkertek mellett a rizsföldeken is találkozhatunk pagodakriptákkal. Látványnak mindenesetre szépek.

Félóra időtartamra megismerkedhettünk az igazgyöngytenyésztés fortélyaival, az iránta komolyabban érdeklődők a végén betérhettek a cég üzletébe vásárolni. Mint fél füllel hallhattam, a legdrágább gyöngynek a fekete számít, de az igazgyöngy árát tovább befolyásolja a mérete és a gömbhöz való viszonyulása.

A tonkini-öböl egyik belterülete a Ha Long-öböl, Délkelet-Ázsia egyik legkiemelkedőbb természeti látnivalója. A tengervízből kimagasló, szinte függőleges oldalú, gyakran több száz méter magas karsztos mészkősziklák százai kisebb szigeteket alkotnak, többnyire trópusi növényzet borítja. A legtöbb szirt és sziget lakatlan. A Ha Long-öböl kiterjedése nagyjából 1500 km2. 334 km2-en a mészkőszirtek fele, mintegy 775 található. A legmagasabb köztük 330 méter. Eredetileg szárazföldi terület volt, de a tektonikus mozgások hatására tenger árasztotta el. Később a régió felemelkedett, és a természet, illetve az időjárás eróziójának lett kitéve. Így alakultak ki a mészkősziklaformák, melyekbe év tízmilliók véstek barlangjáratokat. Ezek közül némelyik csak apálykor látható, illetve látogatható, mert dagálykor a tengervíz teljesen elönti azokat.

A Ha Long-öböl területén két folyamatosan lakott sziget található, Tuần Châu és Cát Bà. Az előbbit híd köti össze a szárazfölddel. Mesterséges, fehér homokos strandjai népszerűek. Vele szemben Cát Bà csöndesebb és érintetlenebb, ahol még hiteles falvak őrzik az itt élő emberek régmúltból fakadó mindennapjait. Összesen 12 ezer fő lakja. Több úszófalu is megbúvik a hatalmas sziklaszirtek védelmében. Az itt élők halászattal és osztrigatenyésztéssel foglalkoznak. Őket a szállodahajók akadálytalan közlekedtetése érdekében távolabbi vizekre költöztették.

Sung Sot-barlang. A kaverna a Bo Hon-szigeten található, közel Cát Bàhoz. Egy kőlépcsőn lehet felgyalogolni a bejáratához. Odabent a sztalagtitokat és sztalagnitokat színes fénnyel világítják meg. Thiên Cung-barlang. Az üreg a Dau Go-szigeten kereshető fel, közel a népszerű Tuần Châu-szigethez. A lenyűgöző cseppkövek olyan organikus formákká állnak össze, melyek megindítják a fantáziát.

Cát Bà-sziget. Ide célszerű több napra tervezni. Számos település található rajta. A sziget déli oldala egy másik világ, kiépített turistacentrum. A táj lenyűgöző. Trópusi vegetáció borítja. Számos lehetőség adódik kirándulásra, és egy kicsit elmélyülni az élet nagy igazságaiban. Ti Tốp-sziget. Ez az alig száz méter átmérőjű földterület egy szép, világos homokú stranddal, valamint egy kilátóponttal várja az utazót. A fentről nyíló panorámáért meg kell küzdeni: négyszáz lépcsőfok vezet fel magasába. Jó látási viszonyok mellett a környező szigetek látványa örök emléknek megmarad. Cua Van úszó falu. A Ha Long-öböl legrégebbi ilyen települése. A házak egymáshoz rögzítve lebegnek a tenger hol türkiz zöld, hol jáde színű vizén. Közel 700 fő lakja elszórtan. Cát Bà-szigetről bérelt hajókkal lehet idejutni. A látvány egyszerre lenyűgöző és torokszorító, mivel a táj szépsége mellett az itt élők szegénysége elszomorító. A halászemberek nehéz élete összevegyül az édenkert buja szépségével és gazdagságával.

Miután ki-ki eldönthette, hogy a fentebb leírtak alapján érdemese vízre szállnia, hajózzunk be. Az ötemeletes szállodahajóhoz jelképes vízi taxival megérkeztünk. A harmadikon lévő étterem szintjére kértük a kabint, végül a negyedik emelet háromszemélyes kajütjében szállásolhattuk el magunkat. Olyan tágas a fürdője, hogy annál kisebb szobában is laktunk már. A lakóegységhez kisebb terasz is tartozik. Két oldalról nyithatók az ajtók, így a légkondicionáló bekapcsolása szóba sem jöhet. Szó mi szó, kényelmes helyünk lett. Kisebb kavart okozott, hogy ebéd után visszatérve nem találtuk a hátizsákokat, pedig mindketten élénken emlékeztünk rá, hogy ki-ki hova tette. Végül is ez is stimmelt, csak akkor éppen a hanoi szállás esete tükröződött vissza az elménkben. A riasztott magyar utaskísérő végül kezében két hátizsákkal megérkezett: a kulcsátadást követően a fogadóhelyiségben felejtettük azokat.

Vietnámra és a további három délkeletázsiai országra is igaz, hogy kifogástalanul terítik meg az étkezőasztalokat, valamint mesterfokon és látványosan elkészített hét fogásos menüvel állnak elő. A tavaszi tekercstől a kagylón át a rákig mindent elénk tálaltak. Részemről egytől egyig ehetőnek bizonyult mindegyik adag. Aki mást is szeretett volna harapni vagy akart volna inni valamit, annak – régies hasonlattal élve – mélyen a zsebébe kellett nyúlnia. A vacsorát a negyedik emeleti fedélzeten szolgálták fel. A hajón ünnepelte meg szülinapját a harmincas indiai pár hölgytagja: mindenkit megkínáltak egyegy szelet csupa hab tortaszelettel. A szállodahajó megérkezésünktől naplementéig a sziklaszirtek között lavírozott, mintegy további ötven szállodahajóval együtt. Éjszakára ugyanott lehorgonyzott, ahol déltájban fedélzetére léptünk. Mivel Kati egyértelműen a hegyek szerelmese, és a vízre mint csak italra szokott gondolni, ezért ráhivatkozva állíthatom, hogy a hajóról megfigyelt látványvilág alól senki nem képes kivonni magát: „azért szép” – felelte kérdésemre nagy sokára. Előzetesen tartottunk a hullámveréstől, de szélmentes időt fogtunk ki. Másnap reggel barlangtúrára indulhattak a vállalkozó kedvű, korán kelő jelentkezők. Én maradtam a hajón, hadd mehessen egyedül Kati.

Đầu Gỗ-barlang. Ez a Ha Long-öböl legnagyobb vájata. Kilencven lépcsőfok vezet fel a tetejébe. Megmászása nem kis fáradtság a fülledt trópusi melegben. Az üregnek három belső terme van, melyek közül az utolsóban egy édesvízű tó rejtőzik. A járat fecskék tanyája is. Visszatérve mindezekhez hozzáfűzte a feleségem, hogy az amerikai–vietnámi háború idején ide is elbújtak a vietkongok, és a betonmedencében összegyűlt esővizet itták. A legfőbb érdekességnek mégis azt tartotta, hogy a földön elhelyezett egyik világítótest mellett a talajból páfrány nőtt ki. Cseppkőre hasonlító kőképződmények jellemezték a kilométer hosszú barlangot. Az üreg és a kikötő közötti negyedórányi távolság alkalmat adott a sziget kutyafuttában való megismerésére. A trópusi környezetben a busz ablakán át az egyik völgyben néhány lakóházból álló kolóniát pillantott meg a feleségem. A házak között akadt egy nyílt oldalfalú, talán hánccsal fedett közösségi tér is. A lakóházak mellett veteményeskertek zöldelltek. Az már csak hab volt a torta tetején, hogy néhány férfi betonkeverőt gördített a falucska utcáján.

A Ha Long-öböl program fürdési lehetőséget is kínált, mégpedig erősen kifogásolhatót. Történt, hogy a kishajó egy deszkákból összeütött mesterséges szigetre szállította el a csoportot. A vízbe csak létra használatával lehetett beleereszkedni vagy talpast kellett ugrani, netán fejest. Az öböl vize 20 foknál aligha volt melegebb, nyár derekán sem sokkal több: száraz ruhában szálltunk vissza a hajóra. Viszont érdekességként meg kell említenem, hogy a közeli sziget keskeny vízparti szélében egymás mellett két még befejezetlen, de már berendezett lakóház állt. Akár a mesterséges sziget vállalkozóié is lehettek (vízi eszközöket kölcsönöztek). Meglepő és egyben tanulságos példaként említem meg, hogy a szállodahajó mellé több magánkereskedő időszakosan csatlakozott útközben. Egyszerű motorcsónakjuk kisbolt áruválasztékát kínálták eladásra. A megvásárolt portékát merítőhálójukba téve, annak nyelének magasba tartásával nyújtották fel a fedélzetre. Ebben az volt a meglepő számomra, hogy a szállodahajó kapitánya ezt a tevékenységet nem tiltotta el.

Újra Hanoi utcáit rójuk. Az egykori citadella területén lévő Ho Si Minh-mauzóleum Hanoi egyik ikonikus látnivalója. A 21 méter magas, 41 méter széles, szürke gránittal burkolt építmény hatalmas sziklatömbként uralja a körülötte lévő füves, nyílt Ba Đình teret. 1945-ben itt kiáltotta ki a Kommunista Párt főtitkára a Vietnámi Demokratikus Köztársaság függetlenségét. A mauzóleumot 1975-ben avatták fel. Ez Ho Si Minh végső nyughelye, ahol a testét huszonnégy órás katonai felügyelet mellett üvegkoporsóban őrzik. Személyét a legnagyobb tisztelet övezi. Délután lévén a mauzóleum belsejét nem kereshettük fel. Viszont szemtanúi lehettünk az őrségváltásnak. A katonákon fehér díszviselet, vállukon szuronyos puska. Visszatérve a mauzóleum lakójára. A Kommunista Párt hatalomra kerülése után, a számára felajánlott elnöki palotába nem volt hajlandó beköltözni. Helyette a belvárosban, egy faházban rendezkedett be, onnan irányította az országot, és ott is hunyt el. Személyes emlékem is van róla. A hatvanas évek vége felé, a lakótelepi játszótéren időzve, az általános iskolai lomtalanításból két ereklyére tettem szert. Az egyik szőttesen egy tavon lévő színes pagoda volt látható, a másikon feketefehéren a szakállas Ho Si Minh – ez továbbra is meg van.

Itt és máshol is gyakran találkozni az A4-es nagyságú vörös zászlók egymáshoz fűzött láncolatával, sárga csillaggal vagy kalapáccsal változatban. Vietnámra, Laoszra és Kambodzsára is igaz, hogy szocialista országnak tünteti fel magát. Ez csak annyiban igaz, hogy a hatalmon lévő pártok vele bebetonozzák magukat, a gazdaságok pedig élhetik a kapitalista világukat.

A Hoan Kiem-tó közepén lévő sziget látványossága a Ngoc Sonpagoda. A különleges, pici épület a Ho Si Minh-mauzóleum közelében található. Az egyoszlopos pagodát Lý Thái Tông császár építette 1049-ben. A legenda szerint az uralkodó gyermektelen volt, így nem volt örököse. Egy éjjel, álmában találkozott Avalókitésvara boddhiszattvával, aki egy lótuszvirágban ülve nyújtott feléje egy kisfiút. Ez után a császár feleségül vett egy parasztlányt, akitől fia született. Hálája jeléül építette fel ezt a pagodát, mely minden baj nélkül átvészelte az idők viharát kerek ezer éven át, mígnem 1954-ben valaki fel nem robbantotta. Sokáig a megszálló franciákra gyanakodtak, de kiderült, hogy a francia hadseregben szolgáló egyik vietnámi hadnagy volt az elkövető. A pagodát azóta helyreállították, így ma látogatható. Jelenlegi méretei: a központi oszlop négy méter magas, nagyjából másfél méter széles. A pagoda épülete három méter széles és négy méter magas.

A Nemzeti Múzeum – mely a termek végiglátogatása után sem hagyott nyomot bennünk – a francia protektorátus alatt a vietnámiak adminisztratív munkakörbe való betaníttatásának helye volt. Ami innen élénken megragadt bennem, az épület közelében növő invazív fa. Az egyik ágáról több egymásba fonódó cérnavékonyságú légzőgyökér igyekezett a föld felé, hogy onnan majd vizet szállíthasson a növénynek.

Az Irodalom Templomát másként Konfuciusz Templomának nevezik. Ezt a szépen gondozott parkkal, lótuszvirágokkal teli medencékkel körülvett épületkomplexumot 1070-ben építették. Az Irodalom Temploma adott otthont a Birodalmi Akadémiának, melyet falai közt alapítottak 1076-ban, amely egészen 1779-ig működött. Így az Irodalom Temploma Vietnám első egyeteme. Az itt található egymásba nyíló terek, az azokat övező pavilonok és termek egykor ünnepségek, valamint szigorú vizsgák helyszínei voltak. A díszes főkapu előtt magasodó négy kőoszlopon olvasható kínai felirat az ideérkező lovasoknak szólt. Arra utasította őket, hogy szálljanak le a nyeregből.

A városközpont leghazafiasabb tere a teknősbéka legendájáról híressé vált tó, pagodástól. Egy parasztember a tóból háromszor is kihalászott egy kardélet, amelyet végül hazavitt. Ez később a király kezébe került és a markolat is meglett hozzá. Az országra rátörő kínai seregeket az uralkodó a fegyver segítségével kiverte az országból. Utána vissza kellett adnia a tó szellemének, amelynek mélyébe a kardot egy teknős visszavitte. A jelenhez pedig annyi köze van a teknősnek, hogy egyik fajának utolsó példánya eme tóban élt, de a hosszas gyógykezelés ellenére idővel jobblétre szenderült.

Az Ázsián kívülről érkező utazónak feltétlenül élményt fog jelenteni a céhek negyedében való elmerülés. A több évszázad óta formálódó városrész a kendőzetlen helyi valóság. Több km2-es területen harminchét utcán át, az iparos műhelyektől és a kézműves iparosoktól a ruhaipari termékek gazdag kínálatán át egészen a mindennapi betevőfalatok elfogyasztásáig bezárólag, itt minden megtalálható, és kapható. A keskeny és girbegurba felületű járdákról az üzlet elé kirakott árudömping miatt és olykor a számtalanul rajta parkoló kismotor miatt is, gyakran muszáj az úttesten továbbgyalogolni. Óvatosan kell tenni, mert sűrű a járműforgalom. A földszintestől a háromemeletes lakóházak magasságáig tartanak a megkopott falú épületek.

Számunkra a 30 centiméter magas, háttámla nélküli székek jelentették az újdonságot. A se szeri se száma étkezdék kínálatát rajta ülve fogyasztották a helyiek és néhány bátor turista is. Nekünk leginkább mégis a járdára kellett odafigyelni, mert ki szeretne egy újabb országba bokaficammal továbbutazni.