Pályaív

A régi vágású szakember a nyugdíjazása előtti utolsó napját töltötte a munkahelyén. Annak idején még tanoncként lépett be a Játékgyár kapuján, és most ugyanott készült letenni a lantot. Ő lett a cég történetének leghűségesebb munkatársa. Mindebből azonban a vonásai semmit sem árultak el; arca inkább tükrözte egy életbe belefáradt szellemalak közönyét. Volt ugyan felesége, de már régóta nem zavartak sok vizet egymás körül, és a fiával való kapcsolata sem alakult másként. Az öröm olyan ritka vendég volt az életében, mint diófán a cseresznye.

Munkaköre mégis helyes választásnak bizonyult: gyermekkora legmélyéről megőrzött magában valami makacs életigenlést. Megpróbálta számba venni, hogy az eltelt évtizedek alatt hányféle játék futott át a kezei között, de aztán csak legyintett egyet. Mozdulatainak berögzült rutinja megadta a végső lendületet. Felállt, és elment az utolsó munkadarabért. Egy egyszerű műanyag repülőgép volt az, amely a tervek szerint valódi repülésre is alkalmas. Visszaült a munkaasztalához, s miközben a szíve a szokásosnál némileg szaporábban vert, szakszerű mozdulatokkal hozzáfogott a játék összeszereléséhez. Nem sietett. Minden apró részfeladatot tiszta örömmel végzett el. Amikor elkészült, szeretetteljes pillantást vetett legkedvesebb művére. Már épp a dobozba süllyesztette volna, amikor hirtelen ötlettől vezérelve apró jelet karcolt a játék belsejébe. Közben némán azt kívánta: bárcsak szerencsésebb sors jutna ennek a kis gépnek, mint amilyen az övé volt.

A játékboltba házaspár lépett be; alsó tagozatos kisfiuk születésnapjára kerestek ajándékot. Egy ideig együtt bolyongtak a polcok között, majd szétváltak. Amíg az édesanya a társasjátékok és a kesztyűs bábok kínálatát böngészte, addig az édesapa az építőjátékok és a modellvasutak előtt időzött. Ekkor a raktárból egy lófarkas lány lépett ki, karjában egyforma dobozokkal. Az egyik megüresedő polcon összerendezte a maradék árut, a felszabadult helyre pedig kipakolta a szállítótól imént átvett darabokat. Az üzlet túlsó végében a házaspár összedugta a fejét, majd a kijárat felé indult.

– Jöjjenek csak vissza! – szólt utánuk kedvesen az eladó. – Most kaptunk egy új szállítmányt, hátha ebben a dobozban lapul a megfelelő ajándék.

A közeledő szülőket már a kezében tartott műanyag repülővel várta:

– Van benne egy erős gumimotor. Ha felcsavarják a propellert, magától képes repülni.

– Szerintem ez tökéletes választás – összegezte a férj. – A gyerek kint játszhatna vele a szabadban, és egészen újszerű élményeket szerezhetne.

Születésnapján az ünnepelt még a napnál is korábban ébredt. Izgatottan tett-vett a szobájában, míg a mosdóba igyekvő édesanyja vissza nem parancsolta az ágyba. Reggel persze alig lehetett felébreszteni.

– Mit kapok a szülinapomra? – nyitotta meg a napot a kérdéssel.

– Előbb edd meg a rántottát, és a tea is rád vár – hangzott a felelet.

Mire a kisfiú újult erővel tért vissza a szobájába, az asztalán egy szépen becsomagolt doboz várakozott.

– Hűha! – szaladt ki a száján.

– Ez a születésnapi ajándékod – köszöntötték fel a jeles nap alkalmából a szülei.

– Gondoltam – felelte a kiskamaszok hanyag, hűvös stílusában.

Az édesapa már épp dörrenni készült a tiszteletlen hangnem miatt, de felesége könyöke lágyan megállította az oldalában. A kisfiú nekilátott kicsomagolni a dobozt.

– Lemehetek játszani vele?

A kérdést azonban már meg sem kellett válaszolni: az ablakpárkányon egyre sűrűbben és hangosabban koppantak az esőcseppek. A műanyag repülő az asztalon pihent, propellerével bánatosan az ablak felé fordulva. A család végül a nagyszülőkhöz indult látogatóba, így a játék teljesen magára maradt. Időközben odakint tovaúsztak a szürke fellegek, és kisütött a nap.

A feltáruló, tiszta látvány nagyratörő vágyakat ébresztett a repülőgépben: „Bukfencet fogok vetni az égen, hurkot fonok a felhők köré, és rakétaként rontok majd a napnak! Szilveszterkor dugóhúzót repülve bontom ki a pezsgőspalackokat, szárnyammal pedig boldog új évet intek a lenti, vidám embereknek.”

Másnap délelőtt a kisfiú végre a kezébe kaphatta a játékot, és izgatottan kiáltott be a konyhába:

– Anya, lemegyek játszani a repülővel!

A gép számára minden az újdonság varázsával hatott. Elérkezett az ő napja, és alig várta, hogy megörvendeztesse a gyerekeket. A szűk liftben még fegyelmezetten behúzta a szárnyait, de amint a hátsó kapun át kilépett a határtalan térbe, végre teljesen felszabadult.

A játszótéren rajtuk kívül kezdetben csak a madarak tartózkodtak, de lassan szállingózni kezdtek a lakótelepi gézengúzok is. Hamarosan népes csoport gyűlt a repülő köré. A kis gazda büszkén világosította fel barátait a játék rendkívüli képességeiről. Felmászott a bogárhátú fémmászóka legtetejére, s egy erőteljes lendítéssel útjára bocsátotta a gépet. A repülő igyekezett, de a kétméteres magasságból indulva a pályaíve elégtelennek bizonyult. Szégyenszemre orral fúródott a földbe.

A megriadt publikum azonnal köré sereglett. Jószándékúan vizsgálgatták, vajon eltörött-e valamije, mintha csak egy orvosi rendelőben lettek volna. Az orrkötést és a szárnygipszelést szerencsére megúszta. Kis gazdája mindenféle külső okban kereste a kudarcért a felelőst, csak épp arra nem gondolt, hogy az eredményes repüléshez nagyobb légtérre lett volna szükség.

Legjobb barátja, egy vele egykorú, éles eszű kölyök azonban előállt a megoldással:

– Van egy ötletem! Felmegyek a kilencedik emeleti porolóerkélyre, és onnan, egy nagy lendülettel indítom el.

A gyerekekből egyszerre szakadt ki a hangos hurrá, és a kis gazda elismerően adta át a gépet. Vagy tízen indultak meg a légi bemutató helyszíne felé. A porolóerkélyen elé táruló, végtelen panorámától a repülő örömében majdnem kiugrott a műanyag testéből. Gyorsan higgadtságot erőltetett magára: semmi nagyképűség, most kell a legtökéletesebbet nyújtania. Egyetlen bizonytalan tényező maradt csupán: a fiú, aki a kezében tartotta. Vajon elég ügyesen indítja el? A kölyök lendületet adott a gépnek – és ennél ideálisabb startot kívánni sem lehetett volna.

Csodálatos világ tárult a repülő elé. A távolban a hegyek lágy zöldje mutatkozott, közelebb a széles folyam olajszagú vize csillogott. Egészen közel az iskola négyemeletes tömbje, a suliudvart ölelő sudár nyárfák és a lakótelepi házak gyűrűje. A gép a verőfényes napsütésben magába itta a látványt. Egyenesen a tanintézet felé tartott. Némileg veszítve a magasságából az épület fölött derékszögben balra kanyarodott, majd a kapu felett átsuhanva elhagyta az iskola légterét. A járda fölé érve újabb balos fordulat következett; most már egyenesen a kilencemeletes háznak vette az irányt. Alatta a kerítés menti járda húzódott, ahol az őt tátott szájjal figyelő barátok oly sokszor ballagtak a suliba és hazafelé. Balról karcsú nyárfák szegélyezték az utat, kijelölve a röppályát. Amikor a járda végén húzódó, keresztirányú utcácska fölé ért, fokozatosan süllyedni kezdett. Harmadszor is balra fordult, s a lakóház melletti keskeny járdára olyan tökéletesen, zökkenőmentesen érkezett meg a kerekeire, hogy meg sem billent. A hátsó kapu közelében parkolt le. Az épület előtt várakozó gyerekek szűnni nem akaró ujjongással és lelkes kiáltásokkal ünnepelték a tökéletes légi parádét.

A diadalmas napot azonban szürke, egyhangú hétköznapok követték. A kezdeti lelkesedés fokozatosan alábbhagyott, s a repülő egyre gyakrabban maradt a lakás fogságában. Az évtizedek során többször is gazdát cserélt, mígnem utolsó útja alkalmával egy őszi vihar kíméletlenül a betonnak csapta. Törötten került vissza a házba: előbb egy dobozba zárták, majd levitték a pincébe, a feleslegessé vált lomok közé. Porosan, elfeledve várta a sorsát, míg végül egy lomtalanítás során a ház előtti hulladékgyűjtőbe dobták.

Nyirkos, barátságtalan időben tartott hazafelé egy hajlott hátú, botra támaszkodó öregember. Makacs köhögési roham tört rá; megállt, s miután megkönnyebbült, nehézkesen indult tovább. A közeli hulladékgyűjtő tetején papírdoboz árválkodott. Az öreg megtorpant. A dobozban több apró tárgy hevert. Nézte őket, de az elméje elsőre nem tudta befogadni a látványt. Krákogott egyet, majd önkéntelen mozdulattal mégis a doboz felé nyúlt.

Hazaérve a konyhaasztalra borította a leletet. Első pillantásra látszott, hogy a műanyag repülő teste több helyen mélyen megrepedt, és a szárnya végéből is hiányzott egy darab. Magához húzta a széket, leült, és a kezébe vette a roncsot. Emlékeiben lassan, ködszerűen derengeni kezdett valami: mintha annak idején ők is pontosan ilyen repülőket gyártottak volna. Aztán hirtelen kikristályosodott a múlt: az utolsó munkája a gyárban egy éppen ilyen játék összeszerelése volt. – Aha... – suttogta, s szemei láthatóan megélénkültek. – Mintha valami ismertetőjelet is karcoltam volna bele...

Később a konyhaasztalon már a teljesen restaurált, újjávarázsolt repülőgép állt. A mester arcán mély megelégedettség tükröződött. Milyen jó is volt gyereknek lenni – gondolt vissza a letűnt időkre. Úgy tartják, az öregkor a második gyermekkor. „Ha ez valóban így van...” – merengett el az öregúr. Kezében a feszesre húzott gumimotoros repülővel az ablakhoz lépett, de látva a kinti, sűrű szürkületet, letett a szándékáról. Majd holnap – határozta el.

Komótosan rendet rakott a konyhában, miközben a lelke ifjúságának aranykorát kezdte újraélni. Csak ült ott boldogan, s hagyta, hogy elrepüljön az idő. Végül alváshoz készülődött: bebújt az ágyba, és magára húzta a takarót. Ahogy lehunyta a szemét, a konyhaasztalon pihenő kis repülőgép

gumimotorja mintha magától megrezdült volna. Az öregúr lelke végtelenül könnyűvé vált – s ezzel egy időben a játékrepülő a magasba emelkedett, hogy megfutva utolsó, legtökéletesebb pályaívét, egyenesen a csillagok közé repüljön.