Pályaőr kézilámpája – renitens szemeteszsák (Azerbajdzsán)

A város másik büszkesége a hét kilométer hosszú promenád. A repülőtér felé eső végét parkoló zárja le, míg a másik végében, a szinte teljesen kör alakú, húsz emelet magas üvegkapu. Három szinten lehet az öböl mentén sétálni. A vízhez legközelebb eső parton csak részben, míg a fölötte lévő promenádon végig, ugyanúgy a mellette húzódó zöld park túloldalán a járdán. Odatartva legtöbbször a Bülbül utcát vettük igénybe, amelyen a promenádra megérkezve ötvenféle kaktusz szolgál támpontnak. Az autóparkolótól indulunk végig rajta.

Az óriáskerékig tartó bő kilométernyi szakaszt rohammunkában térkövezhették le. Keveseknek tűnik fel, mert alig járják. Nyolc napot töltöttünk Bakuban, azalatt végig élénk szél kergette a fellegeket, emiatt nem működött a kilátó. Nagyobb bevásárlóközpont maradt el mögöttünk, melyet a világ első szőnyegmúzeuma követett. A 15. században épült Juma mecsetben került kialakításra. Stílszerűen, külső megjelenésében felcsavart szőnyegre emlékeztet. 1967-ben nyitották meg a nagyközönség előtt. Bementünk. A hátizsákot zárható szekrénybe kellett tenni, a fotózást tábla tiltja. Meglepetésre, csak egy emelet látogatható. Ezt a teret is nehezen sikerült tartalommal megtölteni: néhány szőnyeg, pár kőkorsó, egy-két festmény, és mivel mégis csak Szőnyegmúzeumban lennénk, kézi szövőszéken egy hölgy folyamatosan dolgozik. Ennyi, és nem több.

Vele szemben a Mini Velence. Építésének idejét ekkor nem ismerhettük még, de a Szovjetunióban létezett már. Miről van szó? A kövezett aljú lagúnákban több elektromos meghajtású, négyszemélyes gondola szeli a vizet. Végében velencei divat szerinti, kékfehér csíkos pólójú, szalmakalapot viselő gondolás. A vízi út fától, bokortól és virágtól pompázó mesterséges szigetek között kanyarog. A lagúnák fölött kőhidak ívelnek át. Mi sem természetesebb, a Mini Velence telis-tele vendéglővel. Az előttük elvezető járda bokatörő. Ezt leszámítva, igazi turistacsalogató. Nyitás után indiai csoport váltott jegyet a vízi attrakcióra. Kíváncsian kanyarodunk a közeli, ki tudja milyen múzeum elé, melynek kapuja zárva. Mivel hamarosan kisebb kitérőt teszünk a belváros felé, ezért essen pár szó a sétány mellett végighúzódó parkról.

Állapotát tekintve hercegi vagy akár királyi rezidencia környezete is lehetne. A sétányon nincs hiány padból. Idilli hely a városi ember számára. Csak hát fűre lépni szigorúan tilos, valamint szükség esetén terelőkorlátokkal irányítják a gyalogosforgalmat. A kandeláberek díszesek és szépek. A korlátok rozsdamentesek, a hulladékgyűjtők formatervezettek. Nem sajnálták rá a pénzt, meglátszik rajtuk. A hattyús szökőkút kiemelt helynek számít. Káváján talpig muszlimba öltözött nő ül – ő a fekete hattyú.

A lámpaoszlopokban elhelyezett hangszórókból váratlanul nemzeti érzelmű műdalok és zenekari darabok hangzanak fel. Közeledik május 28-a, az azeriek függetlenné válásának ünnepe. Ennél tökéletesebb hangillusztrációt az Azerbajdzsánról szóló útleíráshoz – honlapomon olvasható változat – aligha találhattam volna. A szerencse továbbra is mellém pártolt, mert innen pár perc sétatávolságban, éppen ideális helyen tartózkodva, az óvárosban megszólalt a müezzin imára hívó éneke. Egyenesen tökéletes.

Tekintsünk a város felé. A főváros újkori jelképe a gázlángot szimbolizáló, három kék színű épületből álló, úgynevezett lángtornyok. A sétánytól a hegyre közlekedő funiculár pár percre. Nézzünk szét odafent.

A felvonóra csak bankkártyával lehet jegyet váltani. Aki bízik lábizomzatában, a jármű alsó végállomásától balra lépcsőn is feltornázhatja magát a felső végállomásig. Megérkeztünk. Közelben zárva lévő mecset. Jobb felé a jelképpé vált három kék színű épület. Nincs értelme közelebb menni hozzájuk, aligha látogatható a közintézmény benyomását keltő szimbólum. Balra, mintha panteonban örök tűz lángja lobogna magasan. Odatartunk. 1990 januárjában az örmények az Azerbajdzsánhoz tartozó, de többségében örmények lakta Hegyi-Karabahot megtámadták és elfoglalták. A csetepatéban több fiatal azeri katona vesztette életét. Nos, nekik itt fent a hegyen létesítettek emlékparkot. A jelképes kőkoporsók mindegyikén háromhárom szál élő vörös szegfű.

Miután az azeriek az újonnan feltárt szénhidrogén-mezők bevételéből anyagilag megizmosodtak, jelentősen fejlesztették katonai képességüket. 2020-ban a török légierő hathatós támogatásával visszafoglalták az elcsatolt területet. Azóta oda csak engedéllyel lehet belépni. A funiculár mellett levezető lépcsőn tartottunk vissza a tengerpartra. Így derült fény arra, hogy a járművonalának teljes hosszában, a fák sűrűjében fegyveres katonák posztolnak.

Az öböl vize egyszer zöldes, máskor kékesszürkés. Fürdésre nem alkalmas, lehetőség nem lenne rá. Aki ilyesmire gondol, távolabb strandokra találhat. Tenger ide vagy oda, de sirály vijjogását egyszer sem hallottam. Bár nem sikerült megpillantania Katinak, de hangja után, mintha a mediterránon megszokott sárgazöld papagájok csivitelését hallani véltem volna. Megérkeztünk a Bülbül utca vonalához. Erre az ötven különféle kaktuszból álló promenád melletti park emlékeztetett. Kissé távolabb három afrikai baobabfa, közismert nevén majomkenyérfa. A két matuzsálemkorú legidősebbje kétszáztizenöt éves. Mellettük ötvenéves cseperedik. A távolban tablók. Közelebb érve hozzájuk kiderült, fotókiállítás. A téma Baku múltja és legújabb kori jelene. Időválasztó év a Szovjetuniótól függetlenné válás éve. A régi időkről feketefehér fotók vallanak, a maiakról színesek mesélnek. Minden városnak érdemes lenne ilyen állandó fotókiállításon bemutatkoznia. A majomkenyérfa életkorából kikövetkeztethető, hogy a fákkal borított park már a 19. század elején is létezett. Feketefehér fotóról láthattuk a Mini Velencét. A lángtornyok és az óriáskerék színesben kerültek elénk. A hattyús szökőkútra a régiek között találtunk. Az 1920-as évekről tanúskodó képek erősen mákosak. Alig-alig kivehetők a témák. Láthattunk régi villamost, azóta az összes vonalat felszámolták. Okosodtunk, feltöltődtünk és útnak eredtünk. A közelben rátaláltunk a „hattyús szökőkút” központ itteni megfelelőjére. Erről megint a kandeláberek hangszóróiból felhangzó nemzeti érzelmű zenék árulkodtak. A sétány bal oldalában hatalmas bevásárlóközpont. Kétszer jártunk falai között. Alig volt vevő a szupermarketben: kimondottan ízletes zsemlét haraphattunk. A tömeget a bolti alkalmazottak képezték. A távolban feltűnt a majdnem kör alakú, hatalmas üvegkapu, amely a hét kilométeres séta végét jelentette.

A kaktuszparktól a Bülbül utca felé egy metróaluljáróban gyalogolunk. Két földalatti vasút közlekedik Bakuban, a piros és a zöld. A piros vonal az óváros szélében ér véget. Talán fölösleges említeni, az aluljárók ragyognak a tisztaságtól, falfirkáknak nyoma sincs. Hatalmas tablókon gobusztáni sziklarajzok kerülnek elénk. A biztonság kedvéért lefotózza a feleségem – jól jöhet még. A Nizami sétálóutca és a Bülbül utca sarkán frakkos csokornyakkendős férfialak, szoborba öntve. Ő lenne Bülbül örökéletű mementója. Közelében lakásmúzeumot rendeztek be emlékére. Felkeresésére indulunk. Patinás épületben tartózkodunk. A földszinten galéria. Textíliára és vászonra fakó színekkel festett táj állat és női portré témájú képek. Egyikük sem hagyott mély nyomot bennünk. A folyosó végében Falnak támasztott vásznak. Helyük kialakítva. Innen mintha egy lakóház lépcsőházába kerültünk volna. Az emeleti lakásmúzeumban hivatásszerűen hárman tartózkodtak. Mivel odabent nem derült ki egyértelműen a jeles férfiú kiben léte, ezért utánanéztem a neten. A tévedés jogát fenntartva, mintha török származású azeri énekes lett volna. Hálószoba, nappali és dolgozószoba zongorával. Nagyjából ennyi a tárlat tárgyi tartalma. Pár perc elteltével bekapcsolták a magnót. Zenekari művet énekével férfi kísért.

Tervbe vettük a Vasúti múzeum felkeresését. A vilniusi Vasúti múzeum remek tárgyi relikviái után reménykedve léptünk be a régi idők pazarul felújított épületébe. Odabent a mindenes pénztáros, a biztonsági őr és mi ketten. Jó nagyot néztünk a majdnem semmin: néhány vasúti alváz, játékvasút modellek, imitált hálókocsi pár fülkével, tekerős telefon, régi és új fotók. A második világháború néhány légitámadását mozgóképen felelevenítették, és Hitlert is képbe hozták. Bakut a kőolajkincse miatt nagyon el akarták foglalni a nácik, de szerencsére nem sikerült. Ennél számomra érdekfeszítőbbnek bizonyultak, az 1920-as évek vasúti világát bemutató kockák. Csupán egyvalami hozott lázba, jelesül a pályaőr kézilámpája. Gyermekkorom régóta elfeledett tárgyi emléke. A lámpatest egy függőleges irányú téglalap, amelynek két átellenes oldala fémmel lezárva. A másik két ellenkező oldal egyikét – emlékezetem szerint – tejszínű üveglap határolja, a vele szemben lévőt piros. Tetejében kézi fogantyú. Sötétedés után, a vágány mellett úgy haladt a munkáját végző pályaőr, hogy a piros üveg a háta mögé essen, a fehér pedig előre. A lámpatestben kocsi gyertya szolgált fényforrásnak.

Azerbajdzsánban a bakui körvasúton túl, csupán két fővonal bonyolít le forgalmat. Szívesen szétnéztünk volna az ország távolabbi szegletében is, de a szóba jöhető város, ahol semmilyen érdemleges látnivaló nem lett volna 4 órányi távolságban. Könnyen letettünk róla. Nem úgy a főváros körüli látványosságokról.