Piros szemek – sötétség, fény és derű (2003)

A nyári égbolt csillagai hunyorogva tündököltek. A rengeteg sűrűje a szekérútra lehelte a nappali meleg utolsó pamacsait. A fészkek rejtekében madársereg bóbiskolt, a suvadás aljában oldalukra dőltek a nagyvadak. A csend vigyázta a nyugalmat, s az álom fátyla lassanként szétterült a tájon. Milyen gyönyörű a természet éjszaka!

A levegőben szétnyíló pokróc nesze szinte istenkáromlásként hatott, majd a földút szélén szemérmesen terült szét a fűszálak tetején. Szó nélkül is értettük egymást a barátommal. Én ülve maradtam, ő hamarosan útra kelt. Nem vettem rossz néven tőle – ilyen a természete. Közben minden porcikámmal kiélveztem a ritka alkalmat. A magamfajta városi embernek ünnep az ilyen nap. Egybeolvadtam a magába fogadó környezettel, részévé váltam. Jó érzés volt.

Néha hozzám dugta az orrát a haver, de már ott sem volt. Egy álmatlanságtól szenvedő vagy holdkóros négylábú zörrentette meg az avart; hűséges társam feléje indult. Én is figyeltem, de másfelé hegyeztem a fülemet. Ebben az egyben biztosan nem vehettem fel a versenyt vele, de mivel ő nem, csak én voltam tisztában a várható fejleményekkel, helyzeti előnybe kerültem. Barátság ide vagy oda, nem szóltam neki róla. Amikor a távoli hangtöredékeket meghallani sejtettem, ő még mással volt elfoglalva, de hamarosan újra mellettem állt. Ekkor már ő is éberen figyelt.

– Jönnek a gyerekek – mondtam.

Csak állt, és meresztette a fülét.

– Menj előre, és fogadd őket! – biztattam.

Erre már megmozdult, és a közeledő csoport felé indult, de aztán megállt. Nemcsak a hangjuk árulta el az érkezőket, hanem a zseblámpák pásztázó fénye is.

– Jaj, mi az a piros ott? – kiáltott kissé rémülten az éjszakai bátorságtúrán lévő egyik kölyök.

A gyerekek tanácstalanul megtorpantak. Beállt a csend, én pedig közben jót mosolyogtam magamban. Hiába, a kibicnek semmi sem drága.

– De hiszen az Kicsi szeme! – kiáltott örömtől ujjongva a legszemfülesebb.

A német juhász a neve hallatán a nyári táborozáson megismert barátaihoz rohant. Mindannyian örömtől lelkesen érkeztek meg hozzám. Megdicsértem a jellemzően általános iskolás korú kölyköket a bátorságukért és az ügyességükért. Megálltak egy kicsit feltöltődni. Elmeséltem nekik a vakvezetővel kettesben eltöltött óra történéseit, utána pedig kikérdeztem őket a tábortól idáig tartó út viszontagságairól. Hamarosan már indulásra állt a lábuk, így elbúcsúztunk egymástól.

Miután a távozók zaját elnyelte az erdő mélye, visszaültem a helyemre. A német juhász pedig újra a gyerekek érkezési irányába lesett.