Pókjárásban folytattuk – Lagurka (Kaukázus)

A Kaukázus hegyei között – Felső-Szvanétiben – alig elviselhetően pörköl a nap. A többnyire fenyvesekkel borított hegyek világában, a völgy legmélyebb pontján, a kövek között zúgó Enguri gleccserfolyó, és egy pár éve elkészült országút kígyózik. Tíz kilométerre tartózkodunk Európa legmagasabban fekvő, állandóan lakott településétől, Usgulitól (2100–2200 m). Szállásunktól, Vichnashitól (1700 m) Khe falu egy kilométer távolságban található. Három lakóház és a parányi Szent Borbálakápolna alkotja. Benne 12. századi freskó, mellette temető, tucatnyi fejfával. Vele szemben, az országút másik oldalán, zöld hegy tör 1870 méter magasba. Kilométer hosszú piros jelzésű turistaút vezet a tetejére. Odafent Kala-Lagurka, a kalai Szent Kvirike- és Szent Ivlita-templom vár ránk. Zarándokhely, Szvanéti legfontosabb temploma. Július 28-án mindenki számára látogathatóvá válik a ma már használaton kívüli épület, és közszemlére kerül a templom híres ikonja. Addig hátra van még néhány nap. Nézzünk szét a környéken.

A tágabb térség központjának számító Mestia település, és a tőle 45 kilométerre lévő Usguli között csak néhány éve készült el a kemény burkolatú országút, betonlapokból. Ez részben jelzi a terület elzártságát, és egyben utal a természeti környezet viszontagságaira is. A Kaukázus esetében palakő hegyekről beszélhetünk, amelyek a hőingadozástól töredeznek, és a törmeléket a felhőszakadások lemossák a völgyekbe. Ennek számtalan jelével találkoztunk Usguli felé gyalogolva. A kétszer egysávos országút felét gyakran zárta el méternyi vagy annál is magasabb omladékhalom. A szabadon maradt sáv másik szélében pedig négy méter mélységben, a kövek között zúgva áramlik a gleccserfolyó. Más-hol nem terítette be az utat földlavina, csak éppen a folyó mosta alá, és vitte el az út másik felét. Dróthálók közé kőzúzalékot öntve, és azokat a hegyoldalhoz vagy éppen a partoldalhoz erősítve próbálják óvni az utat a szvánok. Heroikus küzdelem, csak ideig-óráig hozhat eredményt. Többször is átlábaltunk az úttestet keresztező vízátfolyásokon: az elmúlt hónapban naponta 10–50 milliméter eső áztatta a vidéket.

A Mestiából Usguliba tartó piros jelzésű turistautat négy szakaszra bontva járják a világ hat kontinenséről érkező bakancsosok. Az utolsó szakasz egy ponton rátér az országútra. Nos, mi ott rákanyarodtunk a turistaútra, hogy visszafelé irányban szétnézzünk rajta.

Autóval járható meredek földút fogyasztotta az erőnket. Ahogy egyre magasabbra törtünk, úgy nyílt meg előttünk a táj látványvilága. Eleinte a zöld hegyek sokasodtak meg, majd a távolból ránk mosolyogtak a havas ormok is. Üdítő látványnak jól jöttek ugyan, de a fejünk felett szikrázó nap hevét nem bírták feledtetni velünk. A meredek még meredekebbre váltott és átment szerpentinbe. Nem álltunk meg, továbbtapostuk az utat. A szűkebb környezetben nyitott oldalú romos istálló, teteje alatt marhák deleltek. Ekkor már jóval feljebb jártunk, mint amilyen magasra épült a Lagurka. Három kilométer után lankásabbra váltott a terep. Megjelentek Iprari szélső házai. A falvak kapcsán nem érdemes főutcában gondolkodni, pár ház, és vége a településnek. Ezen a helyen jóformán az összes ingatlan átalakult szállássá: helybe érkezik a hátizsákos turista. Templomában történelmi jelentőségű ikont őriznek, de istenházát zárva találtuk. A mellette lévő temető viszont nem várt gondolatisággal szolgált. Az egyik márványsír mellett megbontott félliteres vodka, mellette üvegpohár: lehet inni az elhunyt egészségére.

A következő település két kilométerre. A földúton tenyérnyi tócsa, benne bugyborékoló víz. Leguggolva vizsgáltuk, és igen, a föld alól buborékok törtek fel. Az egyik kis kavicsot elmozdította Kati, és ha nem is gejzírként, de a korábbinál jóval erősebben áramlott fel a víz. Ekkor tűnt fel, hogy a hegyoldal tele van kaukázusi medvetalppal, amelynek karógyökerei négy méter mélyre is lehatolnak. Földalatti vízérre találtunk, amely mentén oly remekül érezték magukat a százszámra burjánzó, emberre is veszélyes fehér virágú gyomnövények: a földút szélében, a mélyen futó völgyben és a patakpart is tele kaukázusi medvetalppal. Nem messze tőle, az árnyékban férfi hűsölt, a földút túloldalán személygépkocsija: turistákra szakosodott alkalmi fuvaros. A következő falu, Khalde, még az előzőnél is pirinkóbb. Az egyik házban sajátos vendéglő: hűtőből elvehető italok, kérésre házi készítésű sajtos vagy húsos lepény, édesszájúaknak süti. Az árak csillagászatiak. Nem kis meglepetésünkre, odabent fiatal magyar párra találtunk. Hátukon sátorral járták az Usguli–Mestia útvonalat. Nem irigyeltük őket. A következő falu Adishi, további 15 kilométerre. Visszafordultunk. Ezen a szakaszon egy szervezett hazai csoporttal is találkoztunk még.

Visszaérkeztünk az országúthoz. A tájat tavaly fordított irányból haladva láthattuk, most hegynek felfelé tartva. Egyszer csak megállt Kati, és elképedve nézte a gleccserfolyó túloldalán lévő égnek szökő meredélyt: a rajta lévő fák, bokrok, mohák, az aljnövényzet és a kövek harmóniáját, egyszerűen a leírhatatlanság szépségeként adta tudtomra. Csak állt és nézte megbabonázva. Egy másik ponton az út szélében a hegy meredeksége állította meg, emlékeztetve őt egy minapi kalandunkra. Szállásunkról, Vichnashiból indultunk kirándulni. A falu szélső háza mellől rugaszkodtunk neki a hegyoldalnak. A közeli Khe falu felé igyekeztünk, de a hegyről most szélesebben aláömlő patak, valamint a szarvasmarhák patáitól sarassá dagasztott vízpart dagonyája visszafordulásra késztetett bennünket. Az ellenkező irányban a töredezett és gurulós palatörmelék állta utunkat. Irány vissza a szállásra, de az egyszemélyes csapást már bikával megtámogatott tehéncsorda bitorolta. Kelepcébe kerültünk. Nem maradt hátra más, toronyiránt a faluba. De a bozótos több helyen is annyira meredeknek bizonyult, hogy talpon nem volt járható. Előbb négykézlábra ereszkedve hátrafelé irányba tartva igyekeztünk alá, majd váltottunk, és pókjárásban folytattuk. Egy ilyen meredek hegy mellett álltunk meg a feleségemmel: az előző napi kirándulás végeztével visszatérve a szállásra, onnan nézve úgy ítélte meg Kati, hogy az a hely, ahol négykézlábra ereszkedtünk, ránézésre járhatatlan.

Folytassuk utunkat. Két-három helyen nem készült el teljes egészében az úttest. Ennek oka lehet a hegyről gyakran alázúduló vízáradatok romboló hatása. Állandó vízesések mellett is elhaladtunk. A műút és az Enguri folyó közötti fél méter széles padkára több szakaszon is villanyoszlopokat telepítettek: itt-ott a tartóoszlopok már régóta a folyómederben hűsölnek. A hegy felé eső oldalra is ki lehetett volna építeni a villanyhálózatot, de akkor a hegyomlás söpörte volna el azokat. Nincs jó megoldás, marad a foltozás. Szerpentinessé vált az országút, egyre magasabban jártunk. A távolban feltűnt a Georgia és Oroszország határán lévő Shakra 5201 méter magas hófedte palástja. Ritka alkalom az ilyesmi, mert jellemzően pára vagy felhő takarja a szem elől. Betonról földútra váltottunk, hogy végigsétálhassunk Murkmeli „főutcáján”, az egyetlenen. Kétoldalt egyszerű palaházak, és szván tornyok. Padon ülve három beszélgető idős ember, közelükben ricsajozó kölykök, arrébb teknőben ruhát mosó asszony. A földúton szemből nyergeletlen ló érkezik. A pár éve megépített, de üresen álló szállás mellett egy újabbat húznak fel. Néptelen a kávézó is. Mielőtt visszatértünk volna az országútra, egy autó kanyarodott le a faluba. Tavalyhoz képest jelentősen megnövekedett a személygépkocsik száma. A sofőrök jellemét embere válogatja: volt, aki nagy mellénnyel ajánlkozott pénzes fuvarra, majd a visszautasítást követően gunyorosan reagált; mások ingyen fuvart ajánlva álltak meg. Népes marhacsordát kerülgetve érkeztünk meg Usguliba.

Tavalyhoz képest továbbgyarapodott a szállások száma, de az elmúlt évhez képest – akkor szeptemberben szálltunk meg itt – alig találkoztunk turistával. Több lett a market is, de inni és ropogtatni valón kívül más nem bővíti a kínálatot, például kenyeret vagy gyors ételt sem lehet kapni. Az ideérkező turista vagy hoz magával élelmet, vagy rászorul a szállásadó kénye-kedvére. Az egyik market asztalánál letáboroztunk: egy üveg félliteres jó minőségű helyi sör 3,5 euró, 2 liter kóla ugyanannyiba került. A szomszéd asztalhoz német apuka érkezett kamasz fiával.

Lesétáltunk a tenyérnyi óvárosba, amelynek bokaficamító utcái tele tehénlepénnyel. Meglepő, hogy erre a szégyenfoltra mennyire nem figyel oda a település vezetősége. Pedig néhány éve itt forgatták a falu közelmúltját bemutató játékfilmet, a Dede című alkotást (Mestiában megnéztük, róla bővebben majd ott). Tettünk egy nagyobb kört a településen: kevés turista, üresen álló szállások, a sóderbánya felé nem igyekezett egy billencs sem, a tavaly hűtőmágnest árusító papa is bezárta a kócerájt. Néhány teherautó nyitott platóján fiatalok énekeltek a nyolc kilométerre lévő Gleccser büfé felé tartva. Onnan tovább mintegy bő két kilométerre – kőről kőre mászva és ugrálva – érhető el a gleccsertorok: ott ered az Enguri folyó. Míg a völgy egyik oldalában a hegyet fenyőerdő takarja, addig a vele szemben lévő másikon csak fű terem. Szép a táj, szép az idő, szép a völgyet a messzi távolban lezáró havas hegyvonulat látványa.