Porlepte falu – ballagó idő (1965)

Ma már nincsenek ilyen elmaradott települések az országban. A jótékonynak tekinthető fejlődés következtében a múlt mára már csak a múzeumok tárgyi formájában teszi megismerhetővé ezt a világot. Létezik azonban az irodalmi leírás és a sajátos visszaemlékezés műfaja is. Az apró településen élő emberek aligha bánkódnak a változás miatt, ám a városból felüdülés céljából érkező utazó romantikus nosztalgiát érezhet iránta. Ezzel így voltam én is.

Egyik nagymamám 1910-ben látta meg a napvilágot. Lehettek vagy hatan testvérek. Darabszámra kevesebb cipője lehetett a családnak, mint ahányan voltak. Az elemibe igyekvő, petróleumszagú gyerekek hóna alatt palatábla lapult. Ha valamelyikük komolyabban megbetegedett, gond nélkül kimaradhatott az oskolából. Egy nebuló jelenléte vagy hiánya nem osztott, szorzott a néptanítónál.

Egészségi problémák miatt ez esett meg anyai nagymamámmal is: nem sajátíthatta el a betűvetés és az olvasás fortélyait. „Ettől még szülhet gyereket, vezethet háztartást, kapálhatja a földet napestig” – gondolhatták a szülei. Így is lett.

A helyi termelőszövetkezetben gyalogos napszámosként dolgozott. Kezében kapával gondozta a falunak és városnak élelmet adó, tágas határt. Eközben két gyermeke csak ötös érdemjegyet hozott haza az iskolából. A szerény vályogházhoz idővel bekopogtattak a leánykérőbe érkező fiúk is. Ekkoriban már titkolni való dolognak számított az analfabetizmus. A legény megérkezése előtt a kiszemelt lány a sámlira ültette az édesanyját, a kezébe adta a Népszabadság újságot, akinek úgy kellett tennie, mintha érdeklődve olvasná a legfrissebb híreket. Néha ide-oda lapozgatott a vaskos sajtótermékben. Szemfényvesztés volt-e ez, vagy csupán ritmust váltott a ballagó idő?