Ráéreztünk – fanatizmus (Spanyolország)

Kissé irigyelve figyeltük a sevillai hétköznapok emberarcú világát. A Mercadona élelmiszeráruházban a pénztáros az idős vásárlóknak öntevékenyen segített a kifizetett áru elpakolásában. A pénztárnál egyegy sorban csupán néhányan várakoztak. Csúcsforgalomban az összes kassza üzemelt. A bolti dolgozók kizsákmányolása errefelé ismeretlen fogalom. Kimondottan ízletes a frissen facsart literes Fanta. Az üzletbe betérő hajléktalanokat a biztonsági őr határozottan kiküldte. A mozgójárdán le és felmenet a bevásárlókocsi automatikusan befékezi magát. Az élelmiszerárak gyakran jóval alacsonyabbak, mint a hazaiak. Odabent, és az utcán is, csupa jól öltözött helyi nyugdíjassal találkoztunk. Kedélyesen beszélgettek egymással, oldva az esetleges magányosság nyomasztó terhét. Az élelmiszerüzlet bejáratánál kezükben eldobható műanyagpoharat tartó munkaképes fiatalok tarháltak, a helyiek olykor adakoztak.

A belvárosban többször is megfigyelhettük, ahogy kartondobozokból éjszakára megágyaznak maguknak a nincstelenek, és még körbe is kerítik. Feltűnt, hogy milyen sok idős és fiatal nő sörözik a kocsmákban. Mindig tisztában lehettünk vele, hogy melyik italmérés számít a környékbeliek törzshelyének, mert nemtől és életkortól függetlenül még az utcán is tucatszám fogyasztottak a kedélyesen beszélgető vendégek. Népszerű hely a cukrászda és egyes kávézók is – esetükben a hazai fogyasztókra gondoltam. A belváros utcáin kora délelőttől késő estig tart a népvándorlás. A turisták zöme nyugdíjas, franciák, angolok, németek és japánok voltak felismerhetők leginkább.

A Katedrális közelében lévő turistainformációban beszereztük a papíralapú térképet. Aközben, a nagy hangzavar ellenére, éber volt a fülem. A helyiségből kijőve irányt mutattam a feleségemnek, és már indultunk is a központi téren flamencotáncbemutatót tartó negyvenes hölgy felé: földig érő, piros színű csipkés uszályos ruhát viselt. Kopogó cipőben járta a táncot – népes publikum figyelte, majd tapsolta. Mi viszont nem így tettünk a következő esetet követően.

A zsidónegyedből való kikeveredés érdekében korunkbeli férfihez fordultunk segítségért. Együtt keltünk útra. A beinduló beszélgetésből kiderült, ő is sportos figura, mert megjárta a Caminót – az ötvenkilós férfi igencsak fürgén szedte a lábát. Jól öltözött, kulturált arcú alak volt. Miután révbe értünk, a segítségért kávéra két eurót kért – elképedtünk. Itt említem meg a maléi esetet. A turistatérképen rossz helyen tüntették fel az egyik kikötőt, így arra nem találhattunk rá. Helyi fiatalemberhez fordultunk segítségért. A lényeg az, hogy beültetett bennünket az autójába, indított, és a szállásunk közelében lévő célnál lefékezett. A terminálban két menetjegyet vett nekünk, valamint csokit és papír zsebkendőt, a végén még két félliteres palackozott ásványvizet is kaptunk tőle ajándékba.

A mediterrán országokban az épületek legfelső szintjén, ha lehetséges, tetőteraszt alakítanak ki. Ez a szállásunk esetében visszaigazolódott. Jó-jó, hogy vannak ilyenek, de személyesen nem szeretném megélni a nyári 45–50 Celsius fokot, sem Sevillában sem sehol máshol. Egy városnézőút sosem lehet tökéletes. Aki többet szeretne látni a leírtaknál, üljön fel az 1es villamosra – a belvárosi szakaszon akkumulátorból veszi az áramot – vagy keressen C-jelzésű körjáratú buszokat. Érdemes átruccannia a folyó túloldalára is, mert az nem turistás, hanem nagyon helyi.

Számomra alapvető fontosságú volt Cádiz felkeresése, pláne azután, hogy tervünk ellenére, Portugáliában Faróból Lagosba nem jutottunk el, ahonnét Tengerész Henrik hajói indultak Afrikát megkerülve egészen a Távol-Keletig. Kolumbusz második (1493) – ekkor fedezte fel Amerikát – és negyedik útjának városa nem szenvedhetett csorbát. A sevillai vasútállomáson megváltottuk a retúrjegyeket, és a kijelzőtábla kiírásának megfelelő számozású vágányhoz igyekeztünk. Szerencsére észrevette a feleségem, hogy a beérkező szerelvény elején Córdoba szerepel. Két utastól is érdeklődött az útirány felől, akik megerősítették a számunkra rossz hírt. Visszasiettünk a pénztárakhoz reklamálni, de finoman mondva, elhajtottak bennünket. Külföldiekből álló öt fős társaság érkezett kezükben menetjegyekkel – ők is lyukra futottak a 12-es vágánynál. Egy rátermett oslói férfi rámenősségével, jegyzőkönyvek kitöltése után, másfél órával később vonatra szállhattunk mindannyian.

A vélhetőleg első generációs nagy sebességű személyvonat százhatvannal suhant az Atlanti-óceán felé: Cádiz a legrégebb óta folyamatosan lakott város az Ibériai-félszigeten, és az egyik legrégebbi egész Délnyugat-Európában, amelyet i. e. 1100 körül a föníciaiak alapítottak. A települések közötti tágas határ végig megművelve, de a gyakori égi áldás következtében többnyire állt a víz rajta. Egy földmunkát végző markoló a kereke tetejéig vízbe merülve dolgozott. Szinte minden bokornál megállt a vonat, több helyen perceket várakozott, így a 124 kilométert 110 perc alatt futotta be.

Hogy mennyire szeretett volna spanyol honban megszületni az az újszülött, aki negyven évvel később a cádizi vasútállomás kávézójában sürgöttforgott, majd amikor már csak mi ketten fogyasztottunk Katival, megkérdezte tőlünk: hova utaznak? – az elbúcsúzásig sem derült ki. Mint elmondta, jászberényi az anyuka és spanyol az apuka – a lányuk pedig kék szemű.

A cádizi fejpályaudvar a félszigeten található. Pár perc sétát követően a belvárosban nézelődhettünk a feleségemmel: önkormányzat épülete, katedrális (itt található a híres gaditán zeneszerző, Manuel de Falla sírja), harangjáték, nívós utcazenészek, látványos zöld park. A főtéren harangjáték. Nagy koppanást hallva figyeltünk fel a közelünkben elájuló idősebb turistaférfire, akit nem sokkal később felesége kíséretében, hordágyon vittek el. A belváros másik részében egy cannabist árusító üzletre csodálkozhattunk rá.

Az ingatlanok állapota itt-ott hagyott némi kívánnivalót maga után. A kikötő kerítése mellett haladva, a betonfalakon a város múltját bemutató fotókat nézegetve gazdagodtunk: idős férfiak fürdőnadrágban, kezükben sörrel és szájmaszkban; kapualjban gombfocizó gyerekek; utcán elefánttal, tevével felvonuló cirkuszi sokadalom. Beszereztük aktuális turistatérképünket, és lesiettünk a tengerparti sétányra, amely egy normál járda.

A nagy víz felől nyolcvanas lökésekkel támadt a szél. Fehér botom felső végét ilyenkor a sildes sapkám oldalának nyomom, és már biztosan nem kell utánaszaladnia Katinak. Itt említem meg, hogy egyhetes tartózkodásunk ideje alatt minden nap tízszer eredt el az eső, és tízszer sütött ki a nap. Előrelátóan az esőnadrág és az esőkabát mellé esernyőt is hoztunk magunkkal, de a hátizsákokat az esővédő hiánya miatt nem mindig sikerült megóvni az átázástól.

Arrafelé tartottunk, ami engem a legjobban érdekelt, az öbölben lévő egykor stratégiai fontosságú erődhöz. Leérve a partra, a móló láttán elképedt a feleségem: visszafelé leléptem: hossza ötszáz méter, szélessége három sétáló emberé. Oda és visszafelé menet is egy-két szétfreccsenő tajték beterített bennünket, de nem bántuk. A katonai erőd (Castillo de San Sebastián) ma már csupán vastag védfalak hálózata, mintsem tényleges erődítmény. Két szigetből áll, melyeket tíz méter hosszú kőhíd köt össze. A másodikon világítótorony, néhány elhagyatott épület és homokos föveny.

A nyílt vízzel szemben leültünk egy kőlapra. Csudamód élveztük az elemi erők tobzódását: az arcunkba vágódó szél erejét, a folyamatosan morajló víz árját – és máris ráéreztünk a vitorlással útra kelő Kolumbusz fanatizmusára.