Rátettem egy lapáttal – monopoli Monopoliban (Bari)

Nem a közismert egykori népszerű társasjátékról lesz szó, hanem Monopoli valóban magával ragadó óvárosáról. Mégis, egy rám nézve nem kirakatba való „társasjátékkal” indítottam a vasútállomáson az információs pultnál ülő fiatal hölgynél. Vajon mi és hogyan történt? Mivel nem beszélem sem az angolt, sem a helyi nyelvet, elpantomimeztem az „óváros és a barlanglakások” című magánjelenetet. Mindent beleadtam, de a magas színvonalú attrakcióra nem szólt még egy kukkot sem. Mivel nem akartam felsülni, a kifejezőkészségre rátettem egy lapáttal, dörmögve eljártam a medvetáncot. De továbbra is néma csend a kuszliban. Feladtam. Elindultunk az óváros felé. Félhangosan morogtam, hogy ide mindenki a barlanglakások miatt jön, ő meg hallgat, mint a sült hal. Már mélyen bent jártunk a városban, amikor bevillant, hogy nem a barlanglakásokról híres Materában vagyunk, hanem Monopoliban. Amikor ezt a keserű felismerést közöltem a feleségemmel, ő felnevetett és elmesélte, ahogy egyre elszántabban pantomimeztem, úgy egyre jobban elkerekedett a hölgy szeme. A végén teljesen elhatalmasodott arcán a döbbenet. Nos, ez volt az én monopolim Monopoliban. Az óváros védett öble Velencét idézte fel Katiban. Lágyan hullámzott a víz, ringatóztak a kikötött csónakok. Partján velencei palotákra emlékeztető épületek. Megérkeztünk az Adriához. Deszkákon állva tizenkét mikulásnak öltözött legény evezett az öböl felé: eme népszokás hagyományőrzői Bari óvárosi tengerszakaszán is feltűntek. A nagy víz felől kemény ostromot élhet át a parti sáv. Közelében nagyobb betontömbök hullámtörőnek. Nekünk a ragyogó decemberi napsütéssel és a 18 Celsius fokkal kellett megbarátkozni. Könnyen ment. A parti sávban négy emelet magas várfal, a várkapu tárva-nyitva. Csábító, mégis úgy határoztunk, majd visszafelé bevesszük. Nem így lett, mert a sok érdekes élménytől a végére kiröppent a fejünkből. Az viszont jó erősen belerögzült, hogy zsebkendőnyi területen annyi istenháza, amennyi szembejött velünk, máshol aligha fordulhat elő. Igazi templom lerakat. A tévedés jogát fenntartva, a fél négyzetkilométernél kisebb területen legalább két tucat lehetett belőle.

Ötletszerűen kószáltunk a békebeli nyugalmat árasztó környezetben. Velünk szemben megkondult a nagytemplom harangja. Az épület előtt kopogó sarkú cipőben fiatal nő haladt el: ilyen másnak semmiség is megragad az emlékezetemben. Bőven akadt utcára nyíló lak. Egyikében tárva-nyitva az ajtó. A tűzhely előtt álló anyuka kezében fakanál, a kiskölyök öntudatosan hangoskodik, csendes szóval csitít apuka. Közelében emeletes ingatlan. Legfelső szintjén nagy teraszos, panorámás bérlemény. Booking tízes értékeléssel dicsekszik, jogosan. Pezsgett az élet a főtéren. A vendéglő teraszán a kiürült kávéscsésze alja megkoccant a kistányéron. Harsányan szólt a karácsonyi műzene. Nyugdíjas férfiak nevetgélve ugratták egymást. Régi cimborák lehettek. Kisgyerek visítással akarta dacos akaratát ráerőltetni szüleire. A tér közepén XVI. századi torony magasodik. Nem látogatható. Díszei: legalul szobor, felette álarc, utána óra, tetejében harang. Errefelé mindegyik ház fehér. A legszűkebb sikátor szélessége egy méter. A parttól távol találtunk rá a városi rendőrség épületére. Előtte Alfa Romeo parkolt. Érdekessége és hangulata miatt kétszer is bejártuk az óvárost, mely kora délutánra teljesen elcsendesedett. Sziesztáztak az olaszok. Ezalatt ráérősen napfürdőztünk a tengerparti sétány kétállású padján, majd lesétáltunk a vízhez.

Érdekes hangra figyelt fel Kati. Odahívott magához. A kövek és a víz összjátéka folyamatosan ismétlődő blugy-blugy hangot eredményezett. Bari felé vonatozva megszakítottuk utunkat. Polignano a mare. Előzetesen némi fejtörést okozott a település nevének helyes kiejtése. A tutit az olasz vasutak hangos utas tájékoztatójából tudtuk meg: polinyáno á máre. Maradjunk a vasútnál. Ezen az állomáson figyeltem fel a vonatok fordított irányú közlekedtetésére: mintha az Egyesült Királyságban lennénk. A másik, hogy a szerelvénnyel együtt utazott a takarítószemélyzet. Mosdóhasználat után ment tisztaságot tartani. Személyvonatról van szó. A település fő látnivalója a függőleges falú sziklára épült óváros, és a vele szemben lévő másik magaslat között megbúvó köves öböl. A közút felől viadukt határolja. A csak a tenger felől nyitott terület virágzó növénytengerrel fogadja a vízhez igyekvőket. Fürdőzésre alkalmas partszakasz innen távolabb található. Az óváros parányi. A szikla tetejéről nemcsak az öbölre nyílik rálátás, hanem az Adriára is. Ezek miatt érdemes a Monopoliból Bariba tartó személyvonatról leszállni. Két óra időzést megér. A vasútállomás felé igyekezve karácsonyi forgatagot kaptunk ajándékba.

Bari központi tere a főpályaudvarnál lévő Aldo Moro tér. Ide gördülnek be a várost a reptérrel összekötő helyi tarifájú buszok is. Vonattal gyorsan tovább lehet utazni Lecce felé, az olasz csizma sarka irányába. Innen néhány kivételtől eltekintve csak helyi buszok indulnak. Aki távolsági járattal kelne útra, annak előbb a vasúti főpályaudvar csarnokából, az aluljárón keresztül át kell kelnie, a vágányok alatt. A végében a baloldali lépcsőt kell igénybe vennie. Klasszikus buszpályaudvarra ne számítson senki se. Megállót jelző tábla csak egy akad. Résen kell lennie az utasnak, hogy honnan startol a járata. A menetjegyet a közeli kávézóban lehet beszerezni.

Materába az ITA társaság emeletes buszával utaztunk. A felső szintre szólt a menetjegyünk. A 170 centiméter belmagasságú utastérben meggörnyedve, morogva közlekedtem. Akinek az ablak mellé szól a jegye, annak a vállát a légkondicionáló percek alatt lefagyasztja. Nekem ülve arra kellett vigyázni, nehogy beverjem a fejemet a csomagtartóba. Így már az indulás előtt meglett az élmény. Javarészt autópályán haladtunk. Bari utcái tisztaságukkal megleptek minket, ezért annál nagyobb elképedést okozott az aszfaltcsík szélében megjelenő szeméthalom. A mezőgazdasági táj mindvégig megművelés alatt állt. Figyelmeztető jel az elhagyatott régi és új építésű tanyák sokasága. Közülük nem egy kúriának is beillene.

Mi más is lehetne Matera különlegessége a péknél vásárolt extra finom fehér kenyéren kívül, mint az óváros. A buszállomástól odáig két kilométer a távolság. Fekete pártól kértünk útba igazítást. Völgykatlanba ereszkedünk. Nyáron pokoli hőség lehet odalent. Lépcsőzetes járdán jutottunk le. A középkorból datálható lakóházak oldalfalai és tetőzete koromfekete. Az ajtók és az ablakzsalugáterek fából készültek. Autentikus helyszín történelmi filmek forgatásához. A fatábla mögött régi nyílászárók, legbelül a mai kor terméke. A völgy mélyében patak vájt utat magának. Kétszáz ház templomokkal, nem is olyan rossz. Csakhogy itt 7000 évvel ezelőtt is éltek emberek, mégpedig barlangban. 1950-ig itt Olaszország legkiterjedtebb nyomornegyede élte mindennapjait. Szép lassan a legszegényebbek számára is elérkezett a felemelkedés lehetősége. Mára a kőkorszaki szállások a turizmus szolgálatába szegődtek. Felkapaszkodtunk a hegyoldalba. Ráérősen szemlélődtünk a kényelmes padról. Néha-néha kisütött a nap. Hiányában erősen összedörzsöltük a tenyerünket. A levegő hűse talpra kényszerített minket. A piactéren rátaláltunk Dalí groteszk elefántszobrára, néhány egy helyben topogó vásározóra, és a középkori templomra. Falai között szétnéztünk, de nem is ez az érdekes vele kapcsolatban, hanem ami előtte zajlott. Középiskolások számára helytörténeti előadást tartott egy elegánsan öltözött hatvanas úriember mint idegenvezető. Annyira jó volt hallgatni meleg orgánumát, megfigyelni egyéniségét, hogy mi is lebilincselve figyeltük, mint ahogyan a nagy kamaszok és az osztályfőnökük tették. Erős emlék.

Vajon mi számít felújításnak errefelé? A házak falát megtisztítják a rárakódott szutyoktól és máris kiderül, homokkőből építették. Mivel déltájban ismerkedtünk a városrésszel, ezért azzal nem kerülhettünk tisztába, hogy hányan lakhatják életvitelszerűen. Bőven akadt turisták számára kiadó lakás. Kisebb hotel is adta magát. Aki kevésbé szeret cipőtalpat koptatni, annak érdemes a menetrend szerint közlekedő városi kisbuszra koncentrálnia.