Salátabeszéd

Katt-katt a villanyhuzal madárszárnya, zizeg a zöld, nem, a kék a sárban. Hol a sár? Ruha-ruha-ing-vasaló-izzadás! Tonnák a torokban morajlanak, csattog a bírósági kalapács, de a szomszéd lekapcsolta a szemet. Kártya! Vár a kártya, robban a bumm-fehérség, a fogaskerekek nem fognak be, mert a kavicsok rágják a gyomrot. Csaló-ság, olcsóság, lusta a levegő, elpazaroltam a tüdőmet a villanydróton. Ki jegyzetel? A fal! A falnak füle van, de nincs szája mosolyogni, a mosoly csak egy drót az arcon. Hetedik lány a paranoiában, ég a kanóc, ég az arc, a hóhér teát iszik a szék alól. Kirúgni a napot! A nap felkel, de a cella mélyén a kulcs elrohadt, zöld rozsda a nyelven. Semmi-senki-börtön-darabok. Összerakni a darabokat a darálóban? Nem-nem-nem. A csúcs a mélyben morajlik, jön ki a csomó, a hurok a vasalt ing gallérján. Húsz év a sötét teáscsészében, ahol a madár nem kérdez, csak kattog a gép, a hóhér-én gépel, gépel, töröld el a sötét kavicsokat, mert a bűn a levegőben úszik, és a szék lába elrepül a lány után. Mindig-mindig, este-este, bumm! A kártyavár elázott a gyomorban...

Miért pont most?! Mindig ez van. Lekapcsolja. A fényeket. Elnémul a zaj. De NEM. Megszólal. Morajlás a torkomból. Jön ki. Semmit! Munka kész. Mosolyogni kellett. A szomszéd is. De belül? Csaló. Lusta senki. Eljátssza az életet. Bíróság minden este. Miért? Megdicsértek. Szép munka. De a rettegés! Kártyavár az egész. Paranoia? BUMM. Felrobban. Fehér ruha a sárban. Sárba! Nem érdemlem meg. Miért büntetem magam? Elfelejtettem a bűnt. Létezni bűn? Elpazarolom a levegőt. Mások nem így élnének! Madár a villanyvezetéken. Csak ült. Elég jó madár? Nem kérdezi. Csak létezik. Én meg a csúcs. Belebetegszem. Sötétség. Visszanéz. Meghívom egy teára. Letelepítem. Sorolja a hibáimat. Húsz éve. Hetedikben a lány. Ég az arcom. Most is! Tonnás zsák. Kavicsok. Gyűlölöm a gyengeséget. Elég! Töröld el! Nem számít! De rohad a gyomromban. Nincs külső ellenség. Én vagyok a hóhér! Csomó. Kirúgom a széket. Végignézem. Jegyzetel. Holnap felkel a nap. Felveszem az arcomat. Vasalt ing. Kimegyek. Senki nem látja. Darabokban vagyok. Rosszul raktam össze. Holnap este megint. Ugyanitt. Kezdődik elölről. Börtön. A kulcs a cella mélyén. Minden áldott nap...

Miért pont most?! Mindig ez van. Elcsendesedik, igen, lekapcsolja. A kinti világ végre lekapcsolja a fényeket, a fényeket, és azt hiszem, na, most, most végre lehetne csak úgy lenni. Lélegezni. De NEM. Mert abban a pillanatban, ahogy elnémul a zaj, megszólal. Megszólal a fojtogató morajlás. Belső morajlás! Ez a hang, ami nem az enyém, mégis az én torkomból jön ki, jön ki… Nézd meg magad! Mit értél el ma? Semmit. Semmit! Jó, persze, munka, a munkát elvégezted. Mosolyogtál, amikor mosolyogni kellett. Visszaköszöntél. A szomszédnak is. De belül? Belül egy csaló vagy! Egy tehetségtelen, lusta senki, aki csak játssza, eljátssza, hogy köze van ehhez. Az egészhez, amit életnek hívnak, de nem az. De miért érzem? Miért kell minden áldott este bíróság elé, a bíróság elé állítanom magamat?! Senki nem bántott ma. Senki nem mondta, hogy elrontottam, nem. Sőt, még meg is dicsértek! Szép munka volt. Szép munka, szép munka… Ha tudnák! Ha tudnák, hogy minden egyes mozdulatom mögött csak a rettegés van! A rettegés attól, hogy kiderül: valójában nem értek semmihez. Hogy az egész egzisztenciám egy kártyavár, egy kártyavár, amit a legkisebb fuvallat is romba dönt. Nem, ez nem igaz. Ez paranoja. Túlreagálom? Miért nem tudok egyszerűen örülni? Örülni annak, ami van… Miért kell minden jó dolog alá aknát ásnom, és megvárnom, míg felrobban? BUMM. Felrobban. Olyan vagyok, mint aki kap egy gyönyörű, tiszta fehér ruhát, és az első dolga, hogy sárba térdeljen vele. Sárba! Csak hogy bebizonyítsa: úgysem érdemli meg. De mit nem érdemlek meg? A nyugalmat? Miért büntetem magam olyan bűnökért, amiket el sem követtem? Vagy talán elkövettem őket? Elkövettem, csak elfelejtettem! Lehet, hogy a puszta létezésem a bűn? Hogy elpazarolom a levegőt mások elől, akik sokkal jobban tudnák használni ezt az időt. Akik alkotnának, akik szeretnének, akik… Akik nem így élnének! Nem így! Emlékszem, délután láttam egy madarat a villanyvezetéken. Csak ült ott. Ült. Nem gondolkodott azon, hogy elég jó madár-e. Nem kérdezte meg magától, hogy a szárnycsapásai elég elegánsak-e a többi madárhoz képest, nem. Csak létezett a szélben. Én meg itt állok, a teremtés csúcsa, a csúcs, és belebetegszem abba, hogy nem tudom megmagyarázni a saját helyemet a világban. Ez egy betegség! Az önreflexió rákfenéje. Túl sokat nézek befelé. Ha az ember túl sokáig néz a sötétbe, a sötétség elkezd visszanézni rá. Ki is mondta ezt? Mindegy. Igaza volt. De én nemcsak nézem, én meg is hívom egy teára! Letelepítem magammal szemben, ide, és hagyom, hogy órákon át sorolja a hibáimat. Azokat is, amiket húsz évvel ezelőtt követtem el. Emlékszel, amikor hetedikben azt mondtad annak a lánynak? Igen, emlékszem. És még mindig égeti az arcomat a szégyen, mintha ma történt volna, ma, most! Miért nem felejtek? Miért hordozom magammal ezt a tonnás zsákot, tele értéktelen, régi kavicsokkal? Gyűlölöm ezt a gyengeséget. Gyűlölöm, hogy nincs bennem elég erő azt mondani: Elég! Töröld el! Nem számít! De számít! Minden apróság számít, minden félrenézés, minden elszalasztott szó, minden ki nem mondott igazság ott rohad, ott rohad a gyomromban. És a legrosszabb az egészben, a legszörnyűbb, hogy nincs külső ellenség. Nincs senki, akire rámutathatnék, hogy miatta vagyok ilyen. Nincs gonosz mostoha, nincs kegyetlen főnök, nincs elnyomó rendszer. Én vagyok a saját hóhérom! Én kötjük meg a csomót, nem, én kötöm meg –, én rúgom ki a széket magam alól, és én vagyok az is, aki végignézi a haláltusámat, és közben jegyzetel, jegyzetel, hogy mit lehetett volna jobban csinálni. Holnap reggel újra felkel a nap. Újra felveszem az arcomat, a vasalt ingemet, a magabiztos lépteimet. Kimegyek az utcára, és senki, de senki nem fogja látni, hogy az éjszaka folyamán megint darabokra szedtem, majd rosszul raktam össze magamat. Rosszul raktam össze. És a legijesztőbb az, hogy holnap este, este, újra ugyanebben az órában, ugyanebben az órában, leülök ide. És kezdődik minden elölről. Mert a legnehezebb börtön az, aminek te magad vagy a kulcsa, mégis a cella mélyére dobod vissza minden áldott nap. Visszadobod. Minden áldott nap...

Miért pont most? Mindig ez van. Amikor minden elcsendesedik, amikor a kinti világ végre lekapcsolja a fényeit, és azt hiszem, na, most, most végre lehetne csak úgy lenni. Lélegezni. De nem. Mert abban a pillanatban, ahogy elnémul a zaj, megszólal ez a fojtogató, belső morajlás. Ez a hang, ami nem az enyém, mégis az én torkomból jön. Nézd meg magad. Mit értél el ma? Semmit. Jó, persze, elvégezted a munkát. Mosolyogtál, amikor mosolyogni kellett. Visszaköszöntél a szomszédnak. De belül? Belül egy csaló vagy. Egy tehetségtelen, lusta senki, aki csak eljátssza, hogy köze van ehhez az egészhez, amit életnek hívnak. De miért érzem ezt? Miért kell minden áldott este bíróság elé állítanom magamat? Senki nem bántott ma. Senki nem mondta, hogy elrontottam. Sőt, még meg is dicsértek. Szép munka volt. Szép munka. ha tudnák, hogy minden egyes mozdulatom mögött csak a rettegés van. A rettegés attól, hogy kiderül: valójában nem értek semmihez. Hogy az egész egzisztenciám egy kártyavár, amit a legkisebb fuvallat is romba dönt. Nem, ez nem igaz. Ez paranoja. Túlreagálom. Miért nem tudok egyszerűen örülni annak, ami van? Miért kell minden jó dolog alá aknát ásnom, és megvárnom, míg felrobban? Olyan vagyok, mint aki kap egy gyönyörű, tiszta fehér ruhát, és az első dolga, hogy sárba térdeljen vele, csak hogy bebizonyítsa: úgysem érdemli meg. De mit nem érdemlek meg? A nyugalmat? Miért büntetem magam olyan bűnökért, amiket el sem követtem? Vagy talán elkövettem őket, csak elfelejtettem? Lehet, hogy a puszta létezésem a bűn? Hogy elpazarolom a levegőt mások elől, akik sokkal jobban tudnák használni ezt az időt? Akik alkotnának, akik szeretnének, akik. Akik nem így élnének. Emlékszem, délután láttam egy madarat a villanyvezetéken. Csak ült ott. Nem gondolkodott azon, hogy elég jó madár-e. Nem kérdezte meg magától, hogy a szárnycsapásai elég elegánsak-e a többi madárhoz képest. Csak létezett a szélben. Én meg itt állok, a teremtés csúcsa, és belebetegszem abba, hogy nem tudom megmagyarázni a saját helyemet a világban. Ez egy betegség. Az önreflexió rákfenéje. Túl sokat nézek befelé. Ha az ember túl sokáig néz a sötétbe, a sötétség elkezd visszanézni rá. Ki is mondta ezt? Mindegy. Igaza volt. De én nemcsak nézem, én meg is hívom egy teára. Letelepítem magammal szemben, és hagyom, hogy órákon át sorolja a hibáimat. Azokat is, amiket húsz évvel ezelőtt követtem el. Emlékszel, amikor hetedikben azt mondtad annak a lánynak? Igen, emlékszem. És még mindig égeti az arcomat a szégyen, mintha ma történt volna. Miért nem felejtek? Miért hordozom magammal ezt a tonnás zsákot, tele értéktelen, régi kavicsokkal? Gyűlölöm ezt a gyengeséget. Gyűlölöm, hogy nincs bennem elég erő azt mondani: Elég! Töröld el! Nem számít! De számít. Minden apróság számít, minden félrenézés, minden elszalasztott szó, minden ki nem mondott igazság ott rohad a gyomromban. És a legrosszabb az egészben, a legszörnyűbb, hogy nincs külső ellenség. Nincs senki, akire rámutathatnék, hogy miatta vagyok ilyen. Nincs gonosz mostoha, nincs kegyetlen főnök, nincs elnyomó rendszer. Én vagyok a saját hóhérom. Én kötjük meg a csomót, én rúgom ki a széket magam alól, és én vagyok az is, aki végignézi a haláltusámat, és közben jegyzetel, hogy mit lehetett volna jobban csinálni. Holnap reggel újra felkel a nap. Újra felveszem az arcomat, a vasalt ingemet, a magabiztos lépteimet. Kimegyek az utcára, és senki, de senki nem fogja látni, hogy az éjszaka folyamán megint darabokra szedtem, majd rosszul raktam össze magamat. És a legijesztőbb az, hogy holnap este, este, újra ugyanebben az órában, ugyanebben az órában, leülök ide. És kezdődik minden elölről. Mert a legnehezebb börtön az, aminek te magad vagy a kulcsa, mégis a cella mélyére dobod vissza minden áldott nap.