Sima népünnepély – Lagurka (Kaukázus)

Térjünk rá a Lagurkára. A templomot a Római Birodalom mártírjainak, szent Kvirike és édesanyja, szent Ivlita tiszteletére szentelték fel, majd nevezték el. A Lagurka a 10–11. század emléke, és mivel a szenteket ábrázoló freskó 1112-ből származik, feltételezhető, hogy legkésőbb a 11. század végén épült. A Kvirike-templom különleges jelentősége a szenteket ábrázoló ikonokban rejlik. Felső és Alsó-Szvanéti legfontosabb vitáit a templomban rendezték – az ikonokra esküdve. A szent hely freskói nem kevésbé fontosak, mint a táblaképek, mivel azokat Építő Dávid király uralkodása idején, 1112-ben festette Thevdore királyi udvari piktor. Szent Ciricus és szent Julitta vértanúságának két jelenete látható a freskókon.

A sziklás kiemelkedésen lévő helyszínt a Lagurka és kincseinek védelme érdekében választották. A sárgás kőből épült templom kiterjedése 5×2,7 méter. Építészetileg egy 10–11. századi csarnokbazilika. Északon és délen melléképületek, nyugaton egy kétszintes harangtorony határolja. A Lagurkát egykor magas kőfal vette körül, amely jelentős részben tönkrement. A templom alatt ebédlő, szobák és cellák kaptak helyet a hegy tetején lévő lejtőbe építve: aligha felejthető panoráma tárul a környező tájra. A középkorban a Lagurka egyben kolostorként is szolgált. Nemesi családok gyermekei apácaként éltek benne. A 18. század elején Tekla, Bagrat nyugatgrúz király lánya is itt teljesített szolgálatot.

Elérkezett a jeles nap reggele. Mint a program ötletadója, besózva várta az indulást Kati. Szállásunk teraszáról panorámarálátás a kilométerre lévő hegy tetején apró pontként megjelenő Lagurkára. Az orom mögött további hegyek. Tiszta időben láthatóvá vált egy havas csúcs is. Akadálytalanul sütött a nap.

Kiböjtölve a reggeli csúcsot, valamennyivel 11 óra előtt keltünk útra.

Hosszasan parkoló autósor és az útszéli árusok standjai mellett elhaladva érkeztünk meg a hegyre felvezető piros jelzésű turistaúthoz: kezdőpontjánál adománygyűjtőláda, amely tavaly még az ösvény harmada táján volt kihelyezve. Sort alkotva vonult fel és le a tömeg. A karon ülő kisgyerektől az időseket segítő fiatalokon át, kecskével és juhval vonuló gazdákkal is találkozhattunk. Jócskán fent jártunk már a szuszogtató csapáson, amikor fentről lefelé érkezve összetalálkoztunk egy 80 év körüli pópával, akit három izmos karú férfi segített le a hegyről. Az egyházi ember megállt mellettünk, és kezet nyújtott mindkettőnknek. A tömeg miatt kényelmes tempóban haladtunk tovább, ami nem is volt baj, mert így is izzadt a homlokunk. Oda kellett figyelni, mert a szűk turistaútnak kétirányú forgalmat kellett lebonyolítania. A hölgyek térd alá érő szoknyát viseltek, és hozzá illő felsőt, míg a férfiak jellemzően farmer póló öltözékben voltak jelen. Az egész napos összkép alapján állította a feleségem, hogy a zarándoklat egynegyedét külföldiek tették ki. A plató közelében hosszas sor alakult ki, az általam „teknősbékának” elnevezett domború szikla előtt: ahányan lefelé tartottak, annyian mentek tovább. Az egyenetlen felületű kő-kitüremkedést én például négykézláb jártam meg, mert egyik oldala mellett szakadék. A kétirányú forgalom a továbbiakban tömegjelenetbe ment át. Ezen csak rontott, hogy a Lagurkába több méter hosszú márványsíkosságú sziklán át, és további egyenetlen domborzati terepviszonyok mellett lehetett bejutni. Kész csoda, hogy nem történt baleset.

A tavaly masnira kötött madzaggal zárt szent helyre most csak nagy nyomulást követően érkezhettünk meg. Meglepetésre, terep szempontjából igen csak nehezen volt vehető az udvar: a hegy eredeti ősi állapotában leledzett. Mondanom sem kellene talán, de alig lehetett mozdulni odabent. A kapu mellett egyszerű kőház – itt laktak az apácák. A lak ablaka a tájra nyílt. A kis kápolna külső és belső falaiba égő gyertyákat szúrtak a zarándokok. Olyan irdatlan tömeg volt jelen, hogy a bejutásról lemondott a feleségem. Átlátva a reménytelen közlekedési lehetőséget, egy fal árnyékában maradtam, hogy egyedül kelhessen felfedező útra Kati.

Első körútjának végeztével már újságolta is: lepényekre lehetett licitálni adománygyűjtés céljából. Az időnként felhangzó harangkondulás lehetett akár férfiak erőpróbájának hangos eredménye is, de nem látott belőle semmit. A templom körülbelül 15 m2 alapterületű. Benne egy nagy kereszt, emelvényen a 11. századi ezüst ikon, amely jóval nagyobb és látványosabb, mint amilyennek a neten látható fotó alapján gondolható. A falakon a freskók színesek, és egészen jól kivehetők az alakok. Az udvaron többek között található egy fészer is, hátoldala és teteje van, benne padok és asztalok, ahol a főtt marhahúst osztották. Egy kőépületben férfiak énekeltek, ahol az asztalra ételeket helyeztek, de oda nem mehettek be a nők. A kolostorból kilátás a tájra: zöld hegyek, kék ég, fehér bárányfelhők, a távolban havas hegyek – mint a mesében.

Mielőtt első körútjára elment volna Kati, előtte főtt marhamájjal, kenyérrel és pohár borral tért vissza, amelyet ajándékba kapott a sokadalomban: a vodkát meghagyta a kínálónak. Míg egymagamban várakoztam, jóízűen megebédeltem, de alighogy lenyeltem az utolsó falatot, valaki újabb porciót nyomott a markomba. Megszagoltam, és a főtt marhahúst a többi után küldtem. Rövid eszmecserét követően ismét kereket oldott a feleségem. Míg a második körét futotta, azalatt valaki valamit a számhoz nyomott. Kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, de a sajtos lepény rám maradt. A visszatérő Kati fasírttal, kenyérrel és uborkával állított be.

Nem maradt hátra más számunkra, mint a falak közül kijutni. Araszolva értük el a kaput, és ekkor jött a neheze: a több méter hosszú csúszós sziklán csak többek önkéntes segítségével bírtam biztonságosan lejutni. Pár méter, és kisebb tisztáshoz érkeztünk. Egymással kedélyesen beszélgető emberek. Néha-néha megpendült egy húr. Bizakodva telepedtünk le a hátizsákból előhorgászott pelerinre. Vártuk a zenei produkciót, de csak néhány dalhoz támadt kedvük a zenészeknek. Minden alkalommal megtapsoltam őket, de a helyiek fülük botját sem mozdították, nemhogy a tenyerüket. 14 óra körül lassanként elkezdett oszlani a tömeg. Egy testes férfi felérve a platóra végkimerülésében eldőlt. Homlokára vizes zsebkendőt tett Kati. Ezt észlelve, fiatalemberek keltek a segítségére. Egy órával később összepakoltunk és leindultunk a hegyről – közben egy középkorú pópa érkezett szuszogva. A szállás felé tartva arról beszélgettünk, hogy amíg odafent tartózkodtunk, nem találkoztunk egyházi emberrel. Nem volt ceremónia, nem voltak vallási jelképek, sima népünnepély volt az egész. Ennél több aligha lehetett volna. Becslésem szerint, mintegy kétezer ember vehetett részt a zarándoklaton.

Vichnashiban töltött utolsó napunk programját az egyik kirándulásunk közben tett felfedezés motiválta. A Lagurkához felvezető turistaúttól fél kilométerrel távolabb egy másik ösvény is nekiment a hegynek. Mi is ezt tettük. Tisztáshoz érkeztünk, ahol egy személygépkocsiból öt harmincas utas kászálódott elő. Készségesen mutatták, hogy merre kell továbbhaladni, de egyben azt is tudomásunkra hozták, hogy kőkemény kaptató vár ránk. Igazuk lett. Felfelé lihegve váltogatva előzgettük egymást, addigra ők hárman maradtak. Egyik találkozás alkalmával tudtukra adtam, hogy nem látok. Hármuk közül az egyik jobban bírta a teljesítménytúrát, így ő mindannyiunk elé vágott. Nagyon meredek sziklás terephez érkeztünk. Megcsóválta fejét Kati. Gondban volt a hogyan tovább kapcsán. Az elől haladó férfi úgy akart önszántából a segítségemre lenni, hogy a feléje nyújtott kezemen néhány erőteljeset ránt, aztán valahogyan majd csak fent leszek a biztonságos helyen. Hamar megértette a segítségnyújtás helyes módját, és miután minden további lépésbe beleálltam, fizikai erővel segített nekem. A végén pedig gratulált az extrém sportteljesítményhez. Ekkorra megsejtette a feleségem, hogy az út végén a Lagurkánál fogunk kikötni, amelynek nem örültem. A Tbilisziből érkezett tévés forgatócsoport tagjai zárva lévő templomról tudtak. Letelepedve a már ismert platón, feleségem elsétált a kolostorhoz, melynek kapuja tárva-nyitva. A hírre úgy megörültek a grúzok, hogy azon nyomban talpra pattantak, és már indultak is forgatni. Meglepett, hogy a stáb tagjai nem voltak tisztában a híres ikon létezésével: a templom ajtaján két lakat csüngött, tehát lemaradtak róla. Kamerával és drónnal dolgoztak. Ahogy egyikük mondta: a Kaukázusnak ezt a részét járják, és forgatnak róla. Beszélgettünk népekről, politikáról meg miegymásról, mindenben egyetértve egymással. Végül mégiscsak jól jött, hogy idekeveredtünk. Harmadik alkalommal kétszer is bejárhatta az üres épületegyüttest Kati, ahol csupán egy biztonsági őr volt jelen.