Szakmaváltás – nyominger (1999)

Nem szükséges hosszasan ecsetelni, hogy mi mindent jelenthet a természetben vakációzó gyerekek számára egy játékba mindig bevonható, sok mindenre rávehető négylábú csapattag. Egyik nap a túráról visszaérkeztünk a falusi szállásra. Az örökmozgó kiskamaszokat ezúttal sem sikerült kifárasztania a túravezetőnek: ittak néhány korty vizet, majd maguktól csapatba verődve szervezték is tovább a délutánt. Mi, felnőttek pedig szép lassan újra összeraktuk magunkat. Mivel a vakvezető kutyám teljes szabadságot kapott tőlem, hamarosan nyoma veszett.

Úgy adódott, hogy mi felnőttek nem vízre vágytunk, hanem sörre. Miközben elhagytuk az udvart, a távolban még láttuk az önfeledten játszó gyerekeket és a kutyát. A szállásunkat adó, egykori iskolaépülettől pár perc sétára lévő kocsmába igyekeztünk. Az ivóba belépve üdvözöltük a falusiakat, majd körbeültük az egyik asztalt. Nemcsak a beszélgetés esett jól, hanem a habos ital is. Telt-múlt az idő, amikor a táborvezető váratlanul felém fordult:

– Mit gondolsz, Laci, ki van az ajtóban?

Némi gondolkodás után rávágtam a német juhász nevét. És valóban: míg Kicsi két hátsó lába a járdán állt, addig a két mellső már a lépcsőfokokkal magasabban lévő kocsmaszinten nyugodott. Füttyentettem egyet, és máris eggyel többen voltunk az asztal körül.

A szállásra visszatérve megkérdeztem a gyerekeket, mi történt. Elmesélték, hogy addig együtt bandáztak a most éppen gyerekszórakoztatóként funkcionáló vakvezetővel, ám egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy a kutya kiválik közülük. Körbenézett az udvaron, besétált az épületbe, és megszaglászta a ruhámat. Miután előkerült, nem hozzájuk ment vissza, hanem egyenesen az utcára vette az irányt. A kerítés mellett az orrát a földnek szegezve indult el a kocsma felé.