Százegyes

Ugye... ugye hallod, Anya? Hallod, milyen... milyen nagyon hangos a csend? Olyan, mintha a fülembe zúgna a semmi. Nézd, Anya, hoztam neked egy... egy sája levelet. Sárga, na. Kint találtam ezt a nagy fa alatt, a gyökerénél, pont olyat, amilyet ősszel szoktunk gyűjteni. Amikor még sétáltunk, és te fogtad a kezemet, hogy ne botoljak el a saját lábamban. Emlékszel? Azt mondtad, ezek a fa levelei, meg hogy a fa... a fa küldi a széllel, mint egy puha takarót, hogy ne fázzon a szegény föld. Én meg most neked adom. Beteszem ide, a fehér párna alá, jó? Mélyen belököm a sarokba. Így veled marad akkor is, ha én nem vagyok a szobában, ha elvisznek a suliba, és nem fázol majd ott... ahol most vagy. De miért vagy ilyen csendben? Nem válaszolsz a nevemre sem. Tudom, tudom...

a Papa azt mondta, hogy te már messze laksz. Nagyon messze, fent a kékben, és onnan nézel engem. Én... én mindenfelé kereslek, Anya! Felnézek az égre, de már fáj a szemem a naptól, és nem látlak. Csak a felhők mennek. Tegnap is nagyon-nagyon sokáig néztem a sötétben az ablakból! Kuporogtam a hideg párkányon, és csak a csillagok villogtak. Olyanok voltak, mint a te szemed. Olyan fényesek! Tudod, amikor nevettél rajtam, mert kétbalkezes voltam, és leöntöttem a szép új pólómat a meleg kakaóval... Nem szidtál meg. Csak azt mondtad: semmi baj, kincsem, majd a gép kimossa. Igen! Nézd csak, ma teljesen tiszta póló van rajtam! Nincsen rajta semmi folt. A Papa adta rám reggel.

Mert... mert ő nem tudja úgy megkötni a cipőmet, mint te. Ő nem tudja azt a... a masnival. Mindig túl szorosra húzza, megcsomózza, aztán meg fáj a lábam, nyomja a sarkamat, amikor megyünk a suliba. Mondtam neki, hogy az Anya nem így csinálja, az Anya puhán köti, de ő nem mondott semmit. Csak sóhajtott egy olyan... olyan nagyon nagyot, amitől megmozdult a levegő, meg megsimogatta a fejemet.

Olyan furcsa, szomorú a szeme mostanában a Papának, Anya. Olyan, mintha mindig sírni akarna, de nem szabad neki, mert ő a felnőtt. Te őt is látod a kékből? Őt is? Tudod, mindig a te fényképedet nézi lent a konyhában. Ül az asztalnál a sötétben, a kis lámpa mellett, amikor azt hiszi, hogy én már alszom. Csak néz téged, és néha hozzáér az ujja a kerethez. Miért nem mész oda hozzá is? Neki is biztosan hiányzol.

Az isiben... a suliban a gyerekek azt mondták ma az udvaron, hogy én téves kópia vagyok. Hogy sütyü vagyok, meg hátul maradtam az eszemmel. Mert mindig magamban beszélek a szünetben, ott a falnál, a nagy bokor mellett. De én megmondtam magamnak... nekik! Hangosan kiabáltam, hogy nem magamban beszélek! Hát... hát veled beszélek! Csak ők nem látnak téged, mert nincs olyan jó szivük, meg nem hallanak téged, mert túl sokat zajolnak.

Ugye te hallasz engem? Hallod, ahogy a szavakat próbálom jól mondani? Mondd, hogy igen. Kérlek, Anya, csak egyszer suttogd a fülembe. Olyan jó lenne, ha újra megfognád a kezem, mert a kezem most mindig olyan hideg. Akkor is fázik, ha kesztyűt húzok. Te meg mindig meg szoktad melegíteni a tenyereddel. Olyan voltál, mint egy kályha.

Azon a magas, „kékbe” felérő létrán gondolkodom most, de annyi pénzem... tegnap fagyit vettem... nincs, hogy azon visszajöhess hozzám... Sokba kerül, anya? Vegyek olyat? Kérjek apától?

Lelkesen figyelek a semmibe, mintha hallanálak: Tényleg? Azt mondod... azt mondod, hogy a te játszótéreden nincsenek gonosz gyerekek? Ott senki sem bántja azt, aki lassabban fut? És ott lehet egész szent nap hintázni, körbe-körbe, meg fel az égig? Mert itt a parkban a nagyfiúk... azok a csúnya nagyfiúk mindig lezavarnak a hintáról. Elállják az utat, és azt mondják, túl buta vagyok ide, meg nem tudok rendesen hajtani, csak szerencsétlenkedem. Meg elveszik a labdámat. De ha te ott lennél, te nem engednéd, ugye? Te mögém állnál a hintánál, megfognád a láncot, és meglöknél. Egészen fel, a fák legtetejéig, a madarakhoz, hogy elérjem a lábammal a leveleket!

Anya... néha... néha elfelejtem, milyen volt az illatod. Olyan édes volt, mint a lekváros cukros fánk, meg mint a tiszta ruha. És olyankor nagyon megijedek. Azt hiszem, el foglak veszíteni teljesen. Olyankor odaszaladok az előszobába, és beledugom a teljes arcomat a régi, barna kabátodba, ami még mindig ott lóg a fogason, a legalján, hogy elérjem. Nagyon melynél beszívom a levegőt a szövetből. Akkor... akkor egy kicsit potyognak a könnyeim, eláztatják a kabátodat, de nem azért, mert fáj valami. Nem a seb miatt a térdemen. Csak mert hiányzol.

Nagyon-nagyon hiányzol, itt bent. Ott mindig olyan üres minden.

ugye holnap is eljössz hozzám a mesében, ha leoltom a lámpát? Ma este azt a kutyás könyvet fogom kitenni az ágyam mellé, amit te vettél nekem a boltban, amin a barna kiskutya keresi a mamáját. Már odatettem.

Várlak, Anya. Nagyon várlak. Ne felejts el megpuszilni a homlokomon, amikor elalszom, mert én meg fogom érezni. Akkor is, ha már alszom.