Szélsebesen beszéltek – Rezervátumország (Dél-Afrikai Köztársaság)

Ismét úton vagyunk. 1780-ban egy pásztorfiú rátalált a Cango-barlangokra. Az esetet elmesélte gazdájának, akit szolgái egymáshoz csomózott kötelek segítségével eresztettek le az üregbe. Odalent, kezében mécsessel körülnézett. Azóta több részletben, teljes hosszában feltárták a barlangrendszert. Csak kisebb részét nyitották meg a látogatók előtt. Másfél millió éves a legősibb kőfolyás (az üreg megrepedt oldalfalától befelé irányba növekedő cseppkő). A nagyteremben több százezer éves függő és álló oszlopok. Mivel a tájat félsivatagos terület fedi, az évi csapadék mennyisége maximum 250 milliméter, ezért száraz barlangról beszélhetünk. Engedélyt kaptam cseppkő érintésére (régebben egyes turistáknak szokása volt a cseppkövek letörése, és emlékbe hazavitele). Érdekes helyre érkeztünk. A lámpa fényétől az egyik oszlop áttetszővé vált. Ököllel megdöngetve a dob hangjával simán összetéveszthető. Ezt támasztja alá, hogy a fekete idegenvezető hosszas énekét dobolással tetézett produkciónak tartottam mindaddig, amíg a valóságról fel nem világosított Kati. A végén a fehér botomnak köszönhetően én is megütögethettem a rendkívüli zenei képességgel megáldott oszlopot – le a kalappal előtte.

Essen szó a nap vakította tájról. Félsivatagos területen vezet át az országút. Keletre az Indiai-óceán felé, a hegyeken túl sivatag, mely évente 50 milliméter csapadékban reménykedhet. A kistérségi klímát a különböző földrajzi és légköri együtthatók okozzák. Hatására a területen, a tágabb környezetétől eltérő, flóra és fauna alakult ki. Az utat mindkét oldalon hosszasan méternyi magas kerítés határolja. Okáról konkrét információ nem hangzott el. Két dologra tudok tippelni, vagy ördögszekér járta terület (egymásba gabalyodott szél repítette száraz kórógörgeteg) vagy a gyors lábú struccok miatt. Ám a Port Elizabethtől Fokvárosig tartó szakaszon elvétve fordultak elő futómadarak. Alig lakott térségen keresztül robogott a jármű. Ez már azért is igaz, mert a megengedett legnagyobb sebesség – egy közlekedési tábla szerint – jóval meghaladja a 100 km/órát. Szemből ritkán érkezett jármű. A közlekedés baloldali. A hegység, amelyen átkeltünk, vörös színű kő és mészkő.

Az Európából évszázadokkal ezelőtt, kezükben kereszttel ideérkező hittérítők igencsak sokat imádkozhattak saját lelki üdvösségükért – jegyzem meg ironikusan. Noé esetéből kiindulva szemrebbenés nélkül levezették, hogy a feketék isten akaratából szolgának teremtődtek. Sok mindenre hasznos lehet egy furfangosan kiagyalt bibliamagyarázat. Akire nem hatott a helyi lelki atyamester kenetteljes szófüzére, azoknak a fehérek által behurcolt, a feketék körében ismeretlen betegség valamelyike adta be a kulcsot. A jelen is szolgáltat furcsasággal. A fehérek feketéket alig vettek igénybe rabszolgának, helyettük erre a célra a búrok malájokat hoztak be keletről. Ettől függetlenül nem rúghattak labdába az őslakosok. Az apartheid gyalázatos fél évszázada végleg betett nekik. A jogi végzettségű Nelson Mandela és az anglikán egyházi érsek, Desmond Tutu, mindvégig kiálltak a feketék jogaiért. Később mindketten Béke Nobel-díjat kaptak.

Az 1989-es választások után az elnöki székbe kerülő Clark elnök váratlanul bejelentette a faji diszkrimináció végét: világszerte felkapták fejüket a politikusok. Úgy gondolták a helyi pálfordulást végrehajtó honatyák, hogy négyévente váltva egymást a feketékkel, stabilizálják az ország politikai életét az elképzelésüknek megfelelően. Ebből nem lett semmi sem. A fokvárosi börtönből közel harmincévi raboskodást követően szabaduló Nelson Mandelát 1994-ben első elnökükké megválasztották a faji diszkrimináció ellenesek (akár fehérek is). Most jön a csavar. Jó szándékúan, de kissé átgondolatlanul kitalálták, hogy a munka világában az ország lakosainak bőrszínarányát minden munkahelyen kötelező figyelembe venni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy tíz munkavállaló közül nyolcnak feketének kell lennie, továbbá egyegy fehérnek és más bőrszínűnek. Tetszhalott állapotából feltámadt az apartheid szellemisége. A fő baj mégsem ez vele – legalábbis meglátásom szerint. Kár tagadni, az elnyomás ideje alatt is csak a fehérek képviselték a kvalifikált munkaerőt – hogyan másként is lehetett volna: legyen szó a szakmunkástól a mérnökig. Megjegyzem, a rasszizmus idejében a Dél-Afrikai Unió rendelkezett saját fejlesztésű atombombával. A hatalomváltást követően, saját elhatározásból, a világon egyedüliként leszerelték. Piacképes alkotórészeit értékesítetté.

1994-től rengeteg fehér távozott az országból, de még így is sokan maradtak. Közülük jelentős számban kerültek utcára: az apartheid kapcsán erősen megosztottak voltak a fehérek. Az új időszámítás kezdetétől teljesen mindegy volt, hogy milyen képességű fekete foglalja el a fehér szakember helyét. Ezzel egy időben az oktatásba nem fektettek elegendő pénzt. Ennél még a 2010-es Futball Világbajnokság megrendezése is fontosabbnak bizonyult. Azóta a Fokváros–Pretoria–Johannesburg–Krüger Nemzeti Park között megépített nagy sebességű vasútvonal kihasználatlan. Igaz, az alapfokú oktatás kötelező és ingyenes tizenhat éves korig, csak hát a minőség. 2017-ben a felnőtt lakosság egyhetede analfabéta volt. A feketékre vonatkozó túlfoglalkoztatás több területen is visszaigazolódott a gyakorlatban: a szállodában a liftgombot nyomogató szakember; a hotel kijárati ajtajánál három köszöngető kolléga; az étteremben a vendég elől az alkalmazott elviszi az üres kávéscsészét, a terem másik végében feltölti feketével, majd a teli csészét visszahozza.

A kereskedelem frontján: a műszaki áruházban nem volt vevő, de az összes pult mögött eladó ásítozott; a hatalmas élelmiszer áruházban malmoztak a pénztárosok, talán kicsivel kevesebben, mint ahány vásárló keringett a polcok között; a raktárban hahotázva szórakoztatták egymást az alkalmazottak. Értem én, hogy a jelenlegi korrupt politikai garnitúra szempontjából létfontosságú a feketék foglalkoztatása, de hosszabb távon visszaüthet az óriási rejtett munkanélküliség, párosulva a piacképes szakértelem hiányával. A politikai rendszerváltás óta az iskolarendszer fejlesztéséhez aligha nyúlhattak átfogóan, márpedig a diákok a naptári évnél nem nőnek gyorsabban. Mindehhez szorosan hozzátartozik, hogy napjainkban egyre kevésbé a számítástechnika világát éljük, mintsem a mesterséges intelligenciájáét. Gyorsan le lehet maradni, immár véglegesen. Ásványkincsekben és mezőgazdasági termékekben is gazdag az ország. Szép számmal érkeznek a külföldi beruházók. Sokatmondó, hogy a világon itt térülnek meg leggyorsabban a külföldi tőkebefektetések.

A valamilyen mértékű gazdasági és társadalmi fejlődést visszaigazolják a 30 m2-resre becsült, egyszerű kialakítású Mandela-házak. Évente mintegy kétszázezer épülhet belőle terv szerint a legszegényebb néprétegek számára. De mi utasok sem panaszkodhattunk, mert a megállóhelyeken kulturált mosdók vártak ránk. Továbbra is a sziklaalakzatokkal tarkított festői 62-es úton haladunk. Paarl városban fotószünetre megálltunk. Főutcájáról látható az Afrikaans Nyelv Emlékműve – tizenegy hivatalos nyelve van az országnak – és az a három gránithegy, amelyeknél nagyobb csak KözépAusztráliában fordul elő (Ayers Rock).

1652-ben a Holland Keletindiai Társaság hivatalnoka, Jan van Riebeeck, tábort hozott létre a vállalat számára a Jóreménység fokától északra. Ezen a helyen friss élelmiszerekkel tölthették fel hajóik készletét a kapitányok. A raktártelepből fejlődött ki a mai Fokváros. A fokozatosan terjeszkedő kolónia Fokföld néven vált holland gyarmattá.

A terület őslakóinak a hottentottákat tartják. Egyediségüket a fura nyelvezetük jelentette. Szélsebesen beszéltek, csettintő és füttyentő hangok kíséretével. Ez a népcsoport ma már nem létezik.