Szemmel verés

Ötvenesztendős a történet. Ennyi idő elteltével is időnként eszembe jut.

Harmadikos középiskolás voltam. Kissé duci kölyökként nem a sportpályán képzeltem el a jövőmet – kézilabdát is legfeljebb a tévében láttam –, talán épp a termetem miatt állítottak be a sulibajnokságon az osztálycsapat kapujába. Valahogy mégis bejutottunk a döntőbe. Az odáig vezető siker elévülhetetlen részese a jó fizikumú, kiváló labdakészségű csapatkapitányunk volt, akire mindannyian felnéztünk.

A döntőben a negyedikesek jelentették a falatot: kétszer akkorák voltak, mint mi, ráadásul hárman igazolt klubjátékosként edződtek. A mi ellenszerünk a „nincs mit veszíteni” alapú, szervezett csapatmunkában rejlett.

Kissé megszeppenve, de elszántan álltunk ki ellenük. Őket kórusban biztatták a lányok, mi pedig csendes daccal hergeltük magunkat. Sajnáltam is, hogy a mi lány osztálytársaink nem láthattak minket – csodálhatták volna az odaadó játékunkat. Már a mérkőzés legelején sorra mutattam be a bravúrokat, a csapattársaim pedig egymás után dicsértek meg. Megtriplázódott az elszántságom. Kapusfenomén lettem, aki sikeres védést sikeres védésre halmozott. A kapitányunk is remekelt, csak úgy szórta a gólokat, a többiek pedig besegítettek egy-egy találattal, így végig pariban voltunk a negyedikesekkel. Kezdtem a mumusukká válni; az ellenfél játékosai csak bosszankodtak és morogtak egymásra. Az első félidő után döntetlenre állt az összecsapás. Ha a végeredmény is egál marad, mi győzünk, mert egy évvel fiatalabbak voltunk náluk. A szünetben a kapitány meglapogatta a vállamat: „Csak így tovább, megvan ez!”

A második félidő ott folytatódott, ahol az első abbamaradt. A negyedikesek hórihorgas sztárjának egyáltalán nem ment, többnyire mellélőtt, vagy fogtam a labdáit. Ahogy telt az idő, egyre valóságosabbá vált a csoda. Úgy kaptam el a labdákat, mint lepkét a hálójával a lepkevadász. Ment a szekér, éreztük, hogy már nincs sok hátra. Döntetlen állásnál újra a negyedikesek támadtak. Megint a hórihorgas óriásuk lőtt, de megremeghetett a keze, mert hárítottam. Már mindannyian ugráltunk örömünkben, várva a hármas sípszót. Ekkor az ellenfél másik magas játékosa odalépett a tesitanárhoz, a hátralévő idő felől érdeklődve. A tanár csak annyit mondott: szaladjon vissza védekezni. A srác ehelyett a kidobásra várakozó játékostársaim közé állt, pont a csapatkapitányunk és egy másik fiú közé.

Kezemben a labdával kidobáshoz készülődtem. Nem értettem, mi a fenét keres ott, a meccs alatt alig jelentett veszélyt. Ekkor mélyen és hosszan a szemembe nézett. Utána a kapitányunkra, majd a másik srácra, legvégül ismét a kapitányra, és tett két határozott lépést felé. Már sürgetett a testnevelő a kidobással, amikor a srác újra mélyen a szemembe nézett. Úgy ítéltem meg, hogy a legjobb emberünket akarja blokkolni. A másik fiúnak dobtam a labdát. A szemüveges negyedikes játszi könnyedséggel csípte el a lasztit a levegőben, és a kapunkba lőtte. Gól.

Egy világ omlott össze bennem. A többiek kérdőn, döbbenten néztek rám. A kapitány keresetlen szavakkal hordott le. Egy góllal vezetett az ellenfél. Támadhattunk még egyszer, de sikertelenül. Vége lett.

A lefújás után azonnal körbevettek a csapattársak. Elmondtak mindennek, a sárga földig hordtak le. Én meg mit mondhattam volna? A szemkontaktusra felépített, másodperc tört része alatt lezajló átverés abban a pillanatban elmagyarázhatatlan volt. De ha elmesélem is, ki fogta volna fel abban a felfokozott állapotban? A pályáról levonuló negyedikesek között megláttam az engem átverő fiút. Mély gyűlölettel néztem rá. Észrevette; a tekintetével ő is engem keresett. A fejmosás folytatódott az udvaron, majd az osztályteremben is. A rengeteg bravúros védésemet persze senki sem említette többé.

Egyenesen gyűlöltem azt a szemüveges fiút. Aljas módon bánt el velem, és lehetetlen helyzetbe hozott az osztály előtt – a lányok is hallhatták a felsülésemet. Megpróbáltam tisztázni magam, de már az első mondatnál leugattak. Üldözött vaddá váltam. Az óraközi szüneteket egymagamban, a folyosó végén töltöttem. Tizenhét évesen ez keserű lecke volt az élet viharos oldaláról. Ha a barátaim ennyire képtelenek az együttérzésre, mire számíthatok majd a felnőttek világában? Nyugdíjasként persze már árnyaltabban látom. Én követtem el a sorsdöntő hibát, én lettem a bűnbak. De az eset hosszú időre ránehezedett a lelkemre. Hetekkel később ismét a folyosón tipródtam egy szünetben, mélyen magamba zuhanva. Váratlanul megjelent a szemüveges fiú. Már nem gyűlölettel néztem rá, inkább a megalázottak szomorúságával. Az ő arca szenvtelen maradt, nem árult el semmit. Rám nézett, és ment a dolgára. Szerettem volna megtudni, mi jár a fejében, de nem beszéltünk. Hát ennyi, gondoltam. Az idő távolából aligha emlékszik már erre a jelentéktelen epizódra.

Pörögtek az évtizedek. Egyik este ott felejtettem magam a számítógép előtt, és a Facebookon görgettem a cikkeket. Az egyik személyes történetnél hirtelen megfagyott bennem a levegő. Felismertem a régi esetet. Kizárt dolog volt, hogy tévedjek. Szinte faltam a sorokat, a legvégén pedig ez állt:

„Évtizedekkel később eszembe jutott ez a felemás emlék. Felnőttként belegondolva, én jóval többet vettem el tőle, mint amennyi a javamra vált. Feltehetőleg iskolai pályafutása legjobb sportteljesítményét nyújtotta akkor. Jogosan emlékezhetne vissza dicsőséggel, de nem teheti, mert csak a csúfos megaláztatás jutna eszébe róla. Rászedte őt egy szemüveges fiú – talán éppen én vertem át őt a legfájóbban.”