fTálalás kérdése

Guszti bácsi fogalommá vált a világra rácsodálkozó dedósok körében. A harminc év körüli, családos férfi egyik karját félig levágta egy szövőgép. Jó időben az ovi udvarán játszottak a kölykök. Kellemesen telt a délelőtt, amin már csak Guszti bácsi közeledő alakja dobhatott egyet. A szövödének és az ovinak közös kerítése volt. Guszti bácsi kerek, barátságos arcával és meleg hangú beszédével rendszerint a drótkerítés másik oldalán szokott megjelenni. A magas portartalmú gyári levegő ellensúlyozására vitamin-utánpótlást kaptak a dolgozók: tejet, csipkeszörpöt és Negrót. Ha sikerült cukorkát szereznie, mosolyogva odaballagott a kerítéshez, és a kéményseprő figurájával díszített zacskóból egyesével megajándékozta az emberpalántákat. A gyerekek eközben mohón itták a lelküknek szóló, szeretetteljes szavait. Guszti bácsi csak akkor látszott gondterheltnek, ha üres volt a zsebe, a kicsik pedig őt megpillantva, kiabálva magukhoz hívták.

– Most nincs cukorka, gyerekek! – kiáltotta távolról, vagy súgta oda a kerítés mellől.

Ebédre hívták a dadusok a gyerekeket. Négyen korgó gyomorral vették körbe az asztalt. Hiába vágyakoztak a mesebeli „Terülj, terülj, asztalkám!” választéka után. Hogy az egyik kölyök elé letett leves kanalazgatása közben vajon miért juthatott eszébe az otthoni étkészlete, az egyelőre maradjon hetvenhét pecsétes titok. Még ha éhségtől visító malacka lett volna, akkor sem habzsolta volna az előtte lévő lét. Az viszont szent igaz, hogy az egyik dadus kétszer is rászólt, figyelmeztetve:

– Egyed gyorsabban a leveskét, fiacskám, mert hamarosan hozom a második fogást!

Ha tudta volna, hogy a néni ezt nem viccből mondja, másként is alakulhatott volna minden. Talán éppen az otthoni kedvenc macijához fohászkodott magában, hogy a tányérban lévő löttyöt valahogyan tüntesse el előle – eközben ugyanis az első fogás maradékát felturbózták a másodikkal. Ovis reménnyel kanalazott bele a gasztronómiai csodának remélt eledelbe: ki tudja, hátha bejön. Lehet, hogy a baj oka nem is a kukta két ételkülönlegességének gyors egymásra találásában, hanem inkább az arányokban volt keresendő. A legújabb ételvariáció még az elsőnél is hitványabbnak bizonyult. Lelkileg teljesen összetörten ült az asztalnál. Hiába nézett körbe esdeklő szemmel, segítségben nem reménykedhetett. Hosszú idő elteltével érkezett a dadus, és kedves hangon megkérdezte:

– Nem ízlik az ebéd?

A kisgyerek érdeklődve nézegette a polcok választékát.

– Tetszik-e, kisfiam?

A kölyök szemügyre vette a meseképekkel illusztrált asztali étkészletet: a lapostányér alján Jancsi és Juliska látható, amint egy-egy mézeskalácsot tartanak a kezükben, a másikkal pedig egymás kezét szorongatják. Tőlük kissé távolabb egy öregbotra támaszkodó, idős, púpos matróna állt. Kanyargós ívű orra felettébb visszataszító volt, de ki látott hiba nélküli embert? Romos házának kinézete nem volt bizalomgerjesztő. Macskája formájából ítélve a kisfiú mégis úgy vélte, lehetett a düledező kalyibában ennivaló bőven, mert az egérvadász macska éppen görbített egyet a hátán. Juliska piros ruhácskája nem húzódott a térdkalácsa fölé, pedig a kisfiú a későbbiekben sokszor fejre állította a tányért, hogy megpillanthassa a falatnyi bugyi színét. Mindannyiszor csalódottan állt fel az asztaltól.

A mélytányéron egy tájba illő tavacska terpeszkedett. „Fürdeni tilos!” táblát ugyan nem állítottak a partra, de a beazonosíthatatlan fajtájú béka látványa talán épp erre az intelemre utalt. A háttérben egy komolyabb, vár jellegű épület világlott ki a lombos fák közül. Hosszasan nézte a kisfiú, hátha váratlanul kijön onnan valaki. A tó zsilipjét rendkívüli szakértelemmel tervezték meg és alakították ki. Vize évszaktól függetlenül egyetlen milliméternyi eltérést sem engedett meg. A rozsdamentes kanál és a villa is azt a célt szolgálták, hogy szülői inspirációra egyre nagyobb csapásszámot érjen el velük a szeme fényük. A jutalma a lenyelt kalóriák mellett az volt, hogy megláthatta a mesebeli varázslatot a kiürült tányér alján. Lapátolt is, mint kanalasgém a tóparton. Meg is nőtt jó nagyra, és idővel le kellett cserélni a sok ételtől sem növő tányérokat.

Az egyik menzai ebéd emléke vegyes ízt hagyott a szájában. Történt, hogy másodikra krumplifőzelék járt valamilyen feltéttel. Lendületesen kanalazta a mannát, amikor egy termetes csótány bukkant fel a főzelék tetején. Az ínyencség megreklámozása nem maradhatott el. A körülötte ülő fiú osztálytársak jó hangosan még rá is tettek egy-két lapáttal:

– Mekkora húst kaptál!

– Disznóság!

– Biztosan rokonod a konyhás!

A távolabbi asztaloktól érdeklődve felálló kamaszok kíváncsian lestek az előtte lévő tányérba. A rászedettség érzésével, vagy épp egy újabb élettapasztalattal gazdagodva tértek vissza a helyükre.

Kora délután hatan tértek be a sörözőbe. Az első kör felszolgálása után hamarosan üres korsók várakoztak az asztalon. Feltűnt a pirospozsgás, bajuszos felszolgáló, és hamarosan indulhatott is a következő rendeléssel. Eközben a társaság egyik új tagja az asztalon lévő étlap után nyúlt. Lökték a szót, lazult a hangulat. Az újabb kriglik is kiürültek, jöhetett a harmadik kör. Eközben kiderült, hogy kapható kis adag ecetes torma is.

– Eszünk egyet közösen?

Harsány röhögés volt a válasz. Mindenki arca ragyogott a várható fejleményektől. Figyeljétek a pincér arcát! Vajon mi fog leríni róla?

Zöld-fehér kockás inget viselt az alacsony termetű, bajszos pincér. Ahogy az a rendelések teljesítése közben érzékelhető volt, a söntéspult mögött lehajolva alkalmanként bekaphatott egy-egy pohárka Steinhager gabonapálinkát. Ezúttal kicsit megvárakoztatta a társaságot, de végre-valahára megérkezett. A kezében tartott kerek fémtálcán hat korsó aranysárga sör habosodott. Arcát kétoldalt egy-egy piros folt ékítette, ábrázata erős tompaságba merevedett. A harmadik kört tette eléjük, ekkor már a felszolgálónak háttal ülő vendég is a felszolgáló felé fordult. A főszereplővel szemben ülő leadta a rendelést:

– Kérek egy kis adag ecetes tormát!

A bekövetkezett reakciót írásban nem lehet hitelesen visszaadni. Bár füllel vette az adást a pincér, és az orra alatt még el is motyogta a rendelés tárgyát, jól érzékelhetően meglátszott rajta, hogy az agya nem talál összefüggést a tizennyolc korsó sör és az egy kis adag ecetes torma között. A padlót fogott elme káosza teljes mértékben lerítt az egy helyben álló, ám enyhén előre-hátra imbolygó felszolgálóról. Próbálhatta fejben összerakni a szürreális helyzetet, mert hosszasan maga elé meredt.

– Elnézést kérek, de mit tetszett kérni? – kérdezte síri hangon.

A rendelés megismétlése után látványosan megrázta a fejét, és továbbra is bambán bámult maga elé. Állt, csak állt, majd ennyit mondott halkan:

– Furcsa ízlésük van, de azért hozom!

Sírtak a röhögéstől a fiúk. Szemükből patakokban ömlött a könny. Az asztal körül mindenki vinnyogott – ezt másnak nem is lehetett nevezni.

Bőven maradt idő a csillapodásra, mert fél órába is beletelt, mire ismét eléjük került a pincér. A kezében lévő kistányér látványa muris volt. Alig várták, hogy az asztal közepére tegye. Egy rugóra járhatott az agyuk, mert ahogy áldozatára lecsap a mérges kígyó, úgy csaptak le egyszerre hatan a kistányér tartalmára – és nyelték a mennyei mannát!

A felszolgáló pedig döbbenten nézte ezt a farkasétvágyat!