Taxinak leintettem – madzag (Kaukázus)

Usgulitól Vichnashi 13 kilométerre található hegyek között, patak mentén országúton haladva. Eleinte kétoldalt füves hegyek, amelyet fenyves vált. A természeti formák változatosságát az előttünk álló hosszú szűk és mély kanyon fokozza. Jobb felől a mohás szikláról vízesés zubog alá, az úttest alatt csövön átfolyva beleömlik a mindvégig közelünkben kanyargó, 220 kilométer hosszú Enguriba. A gleccserfolyó továbbra is sekély. Az áramlás sebességét a kövek folyamatosan megtörik. A Mestiából Usguliba tartó közkedvelt turistaút a zsákfalu előtt 2,7 kilométerrel levezet az országútra – elhagytuk. Folyamatosan lefelé tartunk. A hegyoldalakban elvétve egyegy ház. Az elénk táruló látvány vadregényes. A flaszteron tömött bundájú kutya hasal. Kétesélyes, idevalósi-e vagy az országút éhenkórász vándora? Az utóbbi bizonyosodott be – számára is az önellátás az életben maradás egyetlen esélye. Önként csatlakozott hozzánk, bár erről többször is megpróbáltuk szép szóval lebeszélni. A folyam hol balra, hol jobbra tartott az országút mellett, olykor eltávolodott attól. Néhol majdnem egy szintben velünk, máshol több méterrel lejjebb. Túl voltunk a tizedik kilométeren is, amikor egymás után több helyen is folyt az útépítés, karbantartás. Megélénkült a vízpart is. A mederből markolóval termelték ki a követ.

Az egy kilométerre lévő, a szállásunk előtt egy falucskához érkeztünk. Fölösleges nagyban gondolkodni, pár ház az egész. Ellenben volt kocsma vagy valami olyasféle. A készlet: négy flakon félliteres kóla, üveg sör és tíz flakon félliteres ásványvíz. A nyolcvanéves mindenes férfi rendesen megkérte az üdítő árát. Kifelé tartottunk. Az ivó kerítéséhez túrabot támasztva. Mestiában vásároltam egy összecsukható kínait belőle, de az első szétnyitás alkalmával a belső műanyagmenetes rész beadta a kulcsot. Mivel a külföldiek gyakran hagynak el ezt meg azt – a túlsúly miatt ruhákat és lábbeliket a szállásokon – ezért a túrabotra rásandított a feleségem. Jelezte az öreg, hogy övé a bot. A lefoglalt szállás településére nehezen találtunk – domb takarta –, mert nevét tábla nem jelezte. Az útszéli tákolt büfé tulajdonosától kértünk és kaptunk segítséget. A háromórányi gyaloglás a teljesség olyan mértékét adta, hogy egy másodpercre sem jutott eszembe a látvány hiánya. Ennek ismeretében fölösleges lenne ecsetelni, hogy milyen elánnal áradozott róla Kati. De itt még nincs vége az élménysorozatnak.

Az országútról a patakon balra átkeltünk, és nekilódultunk a kaptatónak. A település tíz portából áll, amelyből kettő foglalkozik szállásértékesítéssel. Elértük az első házat. A négylábú társunkat grabancon ragadta egy házőrző kaukázusi juhászkutya – ez már csak így szokás errefelé. A vendéglátó háziasszony és köztünk is adódott némi nézeteltérés, mégpedig a fizetendő összeg miatt: valamiért úgy gondolta, hogy két napra kértünk vacsorát, de miután oroszul elmagyaráztam a tényállást, szívélyesen ránk mosolygott. Kifordultunk a konyhából. Kültéri falépcső vezetett fel az emeleti teraszra. Hogy nem nőnek égig a szvánok, az addigra világossá vált előttem, de hogy a lépcsőn a térdemet erősen kelljen berogyasztani, derekamat pedig derékszögben kelljen előre dönteni, hátamon hátizsákkal, hogy elférjek egy keresztgerenda alatt, nem gondoltam volna: a háziak egytől egyig elképedve nézték a világszám mutatványt. De ez még mind semmi. Fent álltunk a teraszon. Nem ájuldozós típus a feleségem, de az eléje táruló látványról azt mondta hebegve-habogva, hogy ilyen szépet nem látott még, és egyre csak hüledezett. Szállásunk a lankás völgy legmagasabb pontjára épült. Hátában a hegy sziklafala. Jobbra és balra is, egészen le a folyópartig, fenyőtől telibe zöld hegykaréj. Előttünk a falucska házai meredek lejtéssel közelítették a vízfolyást, és túlpartján az aszfaltcsíkot. Az egymástól elválaszthatatlan két kaukázusi jó barát félkörívet húzott a két hegy legszéle előtt. Azon túl pedig szintén zöldbe öltözött meredek hegyív, melynek tetejében a Kaukázus legtiszteltebb kolostorépülete: a magasban nemzeti színű zászlót lengetett a szél. Mindezeken túl, mögötte négy zord orom tör az ég felé. Ha pedig kék az ég, akkor szikrázó a napsütés. Ehhez a naphoz annyit még, hogy az éjszakát a terasz acélsodronyos vaságyán töltöttem megelégedetten.

A mai napra a kolostor meglátogatását terveztük. Usguli felé kanyarodva, Khe faluba tartottunk. Negyed óra az út odáig. Nevezetessége a parányi Szent Borbála-kápolna. Benne 12. századi freskó. Körülötte temető, tizenöt fejfával. A terepjáró mellett harmincas pópa állt. Megszólítottuk. A faluhoz tartozó kolostor felől érdeklődtünk. Angolul adta tudomásunkra, zárva. Ennek ellenére elindultunk a hegy lábához. Felajánlottam a feleségemnek, menjen egyedül, úgy gyorsabb. Bár tisztában volt vele, hogy errefelé se négylábú medve, se négylábú farkas, de nem létező bátorsága ezúttal sem jött meg. Kilométernyi meredek következett. Felfelé törve két frissen telepített kényelmes pad szolgálta a megfáradt hívek hátsóját. A másodiknál kihelyeztek egy adományperselyt. Útközben nem találkoztunk egy fia lélekkel sem. A folyamatos hegymenet zihálásra késztette a tüdőnket. Odafent felemás sikerrel jártunk. Túljutva a hegytető alatt lévő teknőspáncélra emlékeztető szikla kitüremkedésen, a 10. században alapított kolostor kapuja előtt álltunk. Az épület udvarába nyíló fakapu madzaggal masnira volt bezárva. Az udvarba való bejutás a kapusfülkén keresztül vált volna lehetségessé. Igen, lehetségessé, mert bár a belépésre kitartóan unszoltam Katit, de ő ellent mondott. Alig lehetett belátni a kolostor területére, ahol néhány földszintes épület mutatkozott. Ellamentáltunk rajta, vajon milyen módon óvhatják az odabent lévő történelmi relikviákat.

Hazatérve ennyit sikerült megtudni róla:

„A 11. századi Kala Szent Cyricus- és Szent Julitta-templomok Svan Lagurkában, Mestia-Khe faluban találhatók. A település fölé tornyosuló hegy tengerszint feletti magassága 1870 méter. A templom csarnok kialakítású. A középkorban kolostori komplexumként szolgálta az urat. IV. Dávid király idejében. A Szent Ciricus- és Szent Julitta-templom ikonjait, 1112-ben Theodore királyi festőművész alkotta. A képek témái elsősorban Cyricus és Julitta arc és életképei.”

Mit volt mit tenni, sarkon fordultunk. Nagy méretű, tetővel lefedett kormos üst mellett haladtunk el, amely félig volt vízzel. Útelágazást követően tűzrakóhelyhez tévedtünk. Lefelé tartva nem találkoztunk senkivel sem – látszólag eredménytelenül távoztunk a hegyről.

Essen pár szó a szván vacsoráról. Az előzetes netes tájékozódás eredménye alapján nem sok jóra számítottunk ezen a téren. Ennek viszont éppen az ellenkezője igazolódott be, amiért végül kétszer ültünk asztalhoz estebédre a szálláson. A sárgaborsó krémleves mindkétszer verhetetlennek bizonyult: repetára is volt lehetőség. A másodiknak felszolgált főtt hús, majd sült csirke körettel is derekasan megállták a helyüket. A harmadik fogásnak elénk tett vegyesen összereszelt zöldség láttán felcsillant Kati szeme. Második nap egyegy pohár georgiai fehérbort kaptunk ajándékba. Valamiért annyira megkedvelhetett bennünket a háziasszony, hogy korai távozásunk ellenére kikelt az ágyból, és bár nem kértünk reggelit, mégis elénk tett némi harapnivalót.

Ha nem is kakasszóra léptünk ki az utcára, de a szvánok többsége ekkor még hortyogva húzta a lóbőrt. A völgybe nem sütött be a nap. Kissé fázósan összehúztuk magunkat. 33 kilométer várt ránk, és összességében mintegy 600 méter szint. A hullámzó aszfaltcsíkot követte a patak medre. Sűrű fenyves takarta a környezetet, ahol elmaradt, helyét legelő vette át. Egyre magasabbra hágott a nap, kezdett melegünk lenni. Az álmot szeméből nem kellett kidörzsölnie a feleségemnek, mert az úton velünk szemből előbb népes tehéncsorda érkezett, majd csődör kancájával és csikójával. Miután elmaradtak mögöttünk, megnyugodott Kati. Kerítéssel körbezárt kaszálók, épülő hidak. Az országút szélében kegyhely. A dobozkában fiatal férfi arcképe, mellette enni és innivaló. Szokása a szvánoknak, hogy elhunyt szeretteikhez kijárnak lakomázni, és maguk után valamit hátrahagynak neki. Az országút közelében szerelemtorony. A belépő 2 geld, de a vezetett turistacsoport tagjai a terepjárók mellől nézelődtek. Idegenvezetőjük kihangosítva mesélte az építmény legendáját:

„Egy szerelmét gyászoló nőnek állít emléket a szerelemtorony. A szebbik nem tagja szerelembe esett egy házas férfiba, aki viszonozta volna vonzalmát, de a házasság itt is egy életre szóló elkötelezettség, úgyhogy a férfi, hogy a vágyait elnyomja, állandóan hosszú vadászatokra indult. Egy ilyen alkalommal leesett a szikláról, és szörnyethalt. Ahol a testét megtalálta a szerelme, ott épült ez a torony, hogy a nő visszavonultan élhessen a haláláig.”

Usguli és Mestia között félúton fekszik Bogreshi. A harminc házból álló nagyobb településnek számító faluban emeletes szállás épül. A konténer market viszont végleg bezárt. A körzeti rendőrség épületétől kezdődik a hegymenet. A 491 méter szintet ránézésre nem kívánta egyikünk sem: hátizsákomban 4,5 liter víz, Katiéban kevesebb. Az erős napsütés elől árnyékba húzódva stoppoltunk. Szerencsénk volt. A lefékező puccos terepjáróban harmincas szván pár foglalt helyet. A hegytetőig kértük a fuvart. Mikor odaértünk, jelezte a sofőr, hogy innentől taxiként üzemel. Megköszöntük az ingyen fuvart, és elbúcsúztunk egymástól. Vidáman csorogtunk alá. Kétszemélyes miniplatós gépjármű érkezett. A középkorú pár férfi tagja jelezte, hogy pénz nélkül elfuvaroz bennünket Mestiába, és intett, pattanjunk fel a rakodótérbe. Megköszöntük, de nem éltünk a kedvező lehetőséggel. A két autóssztori ellentmondásosságán hangosan elgondolkodtunk.

Az útszéli skanzen előtt megálltunk. Nem a régi bútorokra voltunk kíváncsiak, hanem a jelképes áruda kínálatára: házi joghurt, kávé és sör. A favályúba tett italokat a közeli sziklából fakadó, a rajta keresztülfolyó vízzel hűtötte a mindenes férfi. A tárolót fenyőággal fedte a nap heve ellen. A hátizsákból előkerülő ebéd mellé elszopogattunk egy üveg sört. Ettünk-ittunk és már mentünk is a dolgunkra. Hegynek felfelé biciklivel túrázó fiatal pár közeledett. A másodiknak tekerő lányra szélesen rámosolyogtam, majd hanggal is jelezve taxinak leintettem – felnevetett. A síkra leérve az Enguri helyett már egy másik folyam szegődött mellénk. A növényzet lombjai belelógtak az árba. Több helyen is megfigyelhettük, hogy miként mossa alá az utat a hegyi folyó. Védekeztek ellene, hasztalan. Közben pénzért többen is fuvart ajánlottak. Piszkosul pörkölt a nap. Arcunkat a sildes sapkákkal rögzített pihekönnyű kendők védték. A véget nem érő trappolás, a nehéz hátizsák és a kora délutáni nap folyamatosan szívták az erőnket. Kezdett elegünk lenni az egészből. Vörös téglás, szépen kialakított buszmegálló árnyéka incselkedett velünk. Ember egy sem volt benne, csak a csordányi szarvasmarha hátrahagyott végterméke – ezúttal ez jutott nekünk.

Az országúttól a hegyoldalban lévő, és az azoknál is távolabb eső falvakat, meglepetésre, útszéli tábla jelezte. Az élő természetet mogyorófák és hollók gazdagították. Szemből terepkerékpáron kisiskolás fiúcska karikázott, autó követte szorosan, amelyből szülei figyelték. Távolban, a Mestia fölött lévő kilátót észrevette Kati. Fellélegeztünk. A flakonokból kis híján az összes vizet kiöntöttük, és összekaptuk magunkat. Órányi kutyagolást követően célt értünk. Miután elfoglaltuk a régiúj szállást, órákra leszakadt az ég, de nagyon.

Másnap elindultunk a Chaladi-gleccser felé, hogy a dróthuzalfelfüggesztésű hídnál búcsút intsünk a tavalyi emléknek. Az aszfaltot földút váltotta. A hegyek felől a patak felé eső utat teljes szélességében, hosszasan vízátfolyások áztatták. A tengerben kerestünk egy száraz dombocskát, és félórára lehuppantunk a magunk alá terített pelerinre. A Koruldi-tavaknak is pát intettünk.

A piros turistajelzésen az erdő széléig felballagtunk, és leültünk az árnyékba. Több fiatal is felfelé tartott. Nekünk meg van már – mondtuk elégedett megkönnyebbüléssel.