Természet népe – rézfán fütyülő (1973)

Manapság is akadhatnak csordások. Mindezt arra alapozom, hogy a Cserhátból az Alföld felé tartva egy száznál is nagyobb tehéncsordával találkoztunk. Idilli állapot uralkodott a marhák között: amíg a boci megdézsmálta anyja duzzadt tőgyét, addig pár méterrel távolabb épp tehenet hágott a bika. Most évtizedeket ugrom vissza az időben.

Napfénytől izzó levegő uralta a síkságot. A falu széli hatalmas legelőt számtalan tehén járta. Két csordásra voltak bízva, meg a négylábú terelőkre. Egyikük előző este teljesen elázott a piától. Reggel hét órára a csordát a falu túlsó végéből már kihajtották a legelőre. Az erősen másnapos ember ledőlt a gyepre. A nap egyre magasabbra kapaszkodott a horizonton, hét ágra sütött. A józan marhapásztor megpróbálkozott a kollégája talpra állításával eredménytelenül, így sorsára hagyta. Végül a falubeliek figyeltek fel a mozdulatlan emberre. A déli harangszó idején kiérkező mentő a távoli városi kórházba szállította – örülhetett, ha nem hibbant meg a tűző napon.

A falu végi, düledező, kerítés nélküli házba a csordások esténként bejártak szállást kérni. A házat egy fiatal hajadon nő lakta a gyermekeivel. A kéménybe a gólya egy újabb leányt is belepottyantott, aki kisiskolássá válva az én gyermeki szememben igazi királylánnyá lett. A soron akadt olyan asszony is, aki szerelemgyereknek nevezte őt. Ügyes teremtés vált belőle: egy 28-as férfibiciklin kerekezett el a kilométernyire lévő boltba és vissza. A bringát féloldalasan kissé megdöntötte, s az egyik lábát a váz alatt áttéve taposta a pedált. Gyakran megfigyelhettem őt, ahogy az artézi kúttól a házig a vízzel teli vödörrel bajlódott. Pár méterenként megállt pihenni, olyan nehéz volt a teher a vékonyka karjának. Később feleség lett, és három gyermek édesanyja a faluban; az anyjakorú asszonyok továbbra is ritka szépnek tartották.