Természet ölén – nyárom fű, télen rovar (Nepál)

Ha Gorkha városról esett szó, essen szó a várdombról. A szállásnál 300 méterrel magasabban lévő várig 1700 lépcsőfokot kellett venni. A három kilométer hosszú, 1,5 órás út során betekintést nyerhettünk a helyiek életkörülményeibe, szokásaiba. A hegyoldalban csak muzulmán hitűek laknak. Egyszerű házaik kerítés nélküliek, egymáshoz közel építve. Igazi nagy családot alkotva élik mindennapjaikat. A háztetőket nehezékekkel stabilizálják. A tehetősebbek háza előtt hűtőszekrény. Egy kőkádnál nők félmeztelenül mosakodnak: hátukon kendőféle. Csoportunk megjelenése nem okoz riadalmat közöttük, megszokhatták az ilyesmit. Haszonállatnak tyúkot tartanak, és hallottuk a naposcsibék csipogását is. Díszállatnak kalitkában papagáj, amely alig volt nagyobb a rabmadárnál. A dombvidék népe jellemzően ránk köszönt, amelyet természetesen viszonoztunk. Vallásukat tekintve nem tűntek bigottnak, erre öltözékük utalt. A pihenőkkel tarkított vonulásnak lett egy arcunkra mosolyt csaló momentuma is: az egyik faág legvégén kölyökmajom hintázott. A legidősebb utastársunk egy hetvenöt év körüli hölgy volt, akinek teljesítményéért utólag gratuláltam – ezúton az engem segítő feleségemnek is –, nekem pedig a harmincas nepáli idegenvezető. Ő a hivatalosan már eltörölt kasztrendszer egyik magasabb szintjén álló személy – a kasztrendszert az emberek zsigereiből emberöltők alatt az idő fogja véglegesen elfelejtetni. Széles körű ismerettel látott el bennünket az utazás ideje alatt. Volt rá lehetősége, mert négy nap telt el zötykölődős buszozással. De bőven volt mit látni az ablakon át.

A falvak nagyságrendileg ötven házból álltak. Elvétve fordult elő közöttük emeletes. Ezek díszesek voltak, látszott rajtuk a tulajdonos relatív jó léte. A többi lakóépület egyszintes. Középen ajtó, végig folyosó, a másik végén egy másik ajtó. A folyosóról jobbra és balra is szobák nyíltak – ilyet máshol nem láttunk még. Teljesen más ingatlankép várt ránk a széles határban. Kis alapterületű lakok, esetenként emelettel. Jellemzően közvetlenül az országút mellett húzták fel azokat. Lerítt róluk a szegénység. A dombtetőn és a hegyoldalban is feltűnt egyegy viskó – az országút és a magaslati pontok között széles árterű folyó hömpölygött. Az utóbbi ingatlanok körül gyakran került elénk a teraszos földművelés látványvilága: gazdálkodnak az életben maradásért és a jobblét reményében. A folyam felett olykor függő és kőhidak vezetnek át. Kutya kemény élet, de évszázadokon át megörökölve megszokhatták. Ebbe nőttek bele. A nem létező édenkert idilljét az egyesével, de akár ligetesen növő banánpálmák roskadozó termése jelentette: a táj telis-tele lombhullató és örökzöld erdővel. A reggel hűvösében az út szélében tüzet raknak az emberek. Köréje csoportosulva melegítik át elgémberedett tagjaikat beszélgetve, és így egy kicsit a lelküket is megolajozzák. A nepáliak mindennapjai a természet ölén telnek el: a kőkádnál hajat mosnak a nők, ugyanott a kisgyerekeket lecsutakolják, hosszasan tetvészkednek. A ház előtt széken vagy a földre leterített rongyon ülve beszélgetnek egymással. A munkában megfáradt ember dikóra dől. A kőkádban kimosott ruhákat a földre kiterítve szárítják, a terményeket földre terített vásznakra öntve – és aközben egyre imádkoznak a természeti katasztrófák elkerülése érdekében.

Lehetőségünk nyílt egy falu felkeresésére. A magar népcsoportnál vendégeskedtünk, akiknél a Buda név is szerepel valamiképpen. Aszfaltot követve földút vezetett be a húszháznyi településre. Kis alapterületű, emeletes ingatlanok jellemezték. A földszintről az emeletre a belső falhoz rögzített függőleges létra vezetett fel, ha fölötte volt még egy annál jóval kisebb zug is, akkor odáig. A földszinten konyhaszekrényféle, valamint megrakott, nagy űrtartalmú terményzsákok a földön. Az emeleti rész szolgálhatott készletraktározásra, értékesebb tárgyak, eszközök tárolására. Könnyen meglehet, hogy a szárnyas háziállatokat éjszakára az alsó szinten szállásolják el – szarvasmarhát és kecskét is tartottak a faluban, máshol sertést is láttunk. Az embereknek is megvolt a saját lócájuk. Az udvaron, szabadtéri tűzön főztek az asszonyok. Anyjuk példáját követve, a kisgyerekek is lábujjközös papucsban kerültek elénk. Másfél kilométerre állami iskola várja őket. Télen nincs se hó, se fagy. A megismert család két hektár termőföldet birtokolt. Ha nincs aki megművelje – mert például külföldön vállalt munkát a férfi –, bérbe vagy felesbe kiadják. Ebben a tartományban a traktort önerőből kell megvásárolnia a földtulajdonosnak, máshol a felét támogatásból megkapja. Még a család témakörhöz tartozik az a hivatalosan nem elismert, de eltűrt gyakorlat, amely egy kisebb nepáli népcsoport tagjaira vonatkozik. Egy férfinak lehet több felesége is és ez fordítva is igaz. Amennyiben elhalálozik a férj, annak szerepkörét átveszik a fiútestvérek. A lányért a fiús háznak fizetnie kell. Ritka a válás.

Mi történik a halottal? A válaszért a Bagmati folyó partjára érdemes elmenni (Katmandu), mégpedig a hindu Pashupatinath Shiva-templomhoz, ahonnét rálátás nyílik a krematórium udvarának történéseire. A halottakat nem temetik el, hanem vagy a belső szervek eltávolítását követően elégetik, vagy amennyiben a közelben folyó, netán tó lenne, a hamvakat vízbe szórják. A négy évnél nem idősebb gyerek holttestét vászonba göngyölik, majd vízre bocsájtják. A folyók és tavak halfajban gazdagok, de a temetkezési szokások miatt hazai halat nem fogyasztanak a nepáliak. Minden nagyobb településnek vagy kisebb településeknek közösen, megvan a maguk kollektív temetkezési helye. Erre a magasba nyúló fehérre mázolt létra utal.

Maradjunk továbbra is a fővárosban. 1382-ben Jayasthiti Malla lett a völgy ura. Ő alapította a Malla-dinasztiát. Három generációval később a korábbi országot egymás között megosztotta a három fivér és a húg, így Katmandu, Lalitpur, Banepa és Bhadgaon lett a négy főváros. Több pagodát és palotát építettek. A fővárosban található a világ legnagyobb sztúpája, és akad belőle egy kétezer éves is. Mégsem ezek váltak a legérdekesebb vallási épületté számomra. A világ egyetlen élő istennői a kumarik. Nepálban találhatók: szám szerint heten vannak. A kumari szó szerinti jelentése: szűz lány. Nepálban ezek az istennők olyan serdülőkor előtt álló lányok, akiket az isteni női energia földi megnyilvánulásainak tartanak. A kislányok kumari státusza a kiválasztástól az első menzeszig tart. Számos gyermeklány istennőt tisztelnek Nepál szerte, de a legjelentősebb a katmandui palotában, a Kumari Gharban élő Kumari Devi. Templomokban laknak. Ünnepek alkalmával ölben, trónszéken vagy szekéren viszik körbe őket a templom körül. Ilyen alkalmakkor hívek ezrei gyűlnek egybe. A kumarikat még csecsemőkorukban választják ki. Nem játszhatnak a szabadban, nem érintkezhetnek tisztátalan nőkkel. Helyben szolgáló papoktól kapnak oktatást. A legfelső zárt lakrészükben sétálhatnak is – lábuk elvben csak ott érintheti a talajt. A gonosz elleni védelmezőnek, valamint szerencsehozónak tartják őket. Az első menstruációt követően visszatérnek a hétköznapi életbe. A templom zsúfolásig tele turistával, a kumari megjelenésére várva. Éber felügyelők ügyelnek a „fényképezni tilos” rendszabály betartására. Még a kezemben lévő mikrofonokra is ferde szemet vetett egyikőjük. Az emeleti szinten 5-10 másodpercre láthatóvá váló – nekünk – kislányjelenség látványelemként maradt meg bennünk.