Tilos a piros

Amszterdam kirakatba tett kéje,

emberfertő, mámorító bűze s fénylő éje.

Titkon kukucskálni érte egyáltalán nem kell,

szemed elé tolják azt itt nappal és éjjel.

Küzdhetsz ellene bár magasztos erénnyel,

valamennyire mégis beléd merészelt.

Szemezel a hívogató, piros függönnyel,

szíved csordultig telik kéjsóvár reménnyel.

Táncra felkér most egy csábos, zöld szempár,

kígyóként ringatózik ott a léhaság.

Őt is édesanya szülte nagy vajúdva,

férfiaknak lett ő így a testi vérbúja.

Ártatlan arcán a mosoly csaliként van,

bejön az összes balek a csalafintaságban.

A kiválasztott percek így összegződnek,

sótlan pipihúsnak, múló emléknek.

Öreg fütyi álmodik most dicső múltat,

jelen valóját s a vágyat veti kútba.

Felsrófolta már a tétet,

le a gatyamadzag-fékkel!

Feltárul a kéjnek befogadó ékszere,

vár a hímtagoknak átjáró fészere.

Ne a szót lökd esztelenül,

gyorsan ég a gyertya, elül.

Lekésted az utolsó csatlakozást,

húzhatod a gatyád, s most már nyomás!

Nagy mellénnyel helyet foglalsz barátaid körében,

és a mesebeli sárkányfejek számát regéled.

Hiszik-e vagy sem, az már oly mindegy,

neked a terített betli utolsó reményed.

Válladat a társak hosszan lapogatják,

nevetgélve mondják: ugyan, hagyd már!

Erőtől duzzad a magabiztos legény,

kielemezve int a várható főnyeremény.

Hátulról oson be a kéjnek lakába,

az összes rejtett barlangot bejárja.

Forró magjával tölti az összes üreget,

a sikamlós járatok nem félik a küretet.

Diadalittasan nézi a megtiport nőstényt,

király lenne, ha nem az utca felé löknék.

Képességének eszméje felhők közé repíti a kéj lovagját,

kiégő erotikájával testamentumát írja a lány.

A büszkeségtől dagadó férfi mellkas behorpad,

szárnyaló, nagy önbizalma teljesen lelohad.

Lángra akarta lobbantani a kis szukát,

ő pedig színre vitte a mintaszerű hetérát.

Mit is tett ő voltaképpen?

Pénzmagot vetett a kútfenékbe.

Fehér bot koppan a sokat látott ablakon,

odabentről nagyot les az ismeretlen angyalom.

Bódító illatával beszippant kedvesen,

a helyi szokást elmondja rendesen.

Maga után az ágyba von: „Minek mennék utánad?

Ha szükségem lenne rá, gyári mását is választhatnám babának.

Csábos arcod, formás tested csak üres kirakat,

távol állok tőled, mint egykori tenmagad.

Önmagadat felemészted teljesen hasztalan,

szemétdombra kerülsz majd, mint egy rongybaba.

De te jóval többet érhetnél annál,

ha a lelkedet naponta így el nem adnád.

Tárva-nyitva szád, combod és végbeled,

lakatot teszek rájuk, s most még elmehetsz.”