Tiszán innen vagy túl – vagy éppen a Tiszán (2016)

Június végén harmadmagammal felkerekedtünk, és öt napra elszállásoltuk magunkat a régóta bevált sarudi panziók egyikében. Mit érdemes tudni a Tisza, a Tisza-tó és a Hortobágy tájegységéről?

Egykor vérbeli magyar folyónak számított a Tisza: országhatáron belül eredt, és ömlött a Dunába. Számtalan kanyarulat lassította folyását. Áradáskor tengerré változtatta a síkot. Veszélyessége évszázadoktól függetlenül másban is tetten érhető: „Ki a Tisza vizét issza, nem jön onnan többé vissza.”

A Tisza-tó mai területe az 1960-as évekig változatos képet mutatott: puhafás ligeterdők, galériaerdők váltakoztak üde fás legelőkkel és kaszálókkal, holtágakkal, morotvákkal, illetve nagy kiterjedésű gyümölcsösökkel, szántókkal. 1968-ban elkezdődtek a mesterséges tó munkálatai. Öt évvel később megindult a feltöltés első szakasza, hét évvel később pedig a második. Az 1990-es évekre elnyerte mai formáját: növény- és állatfajokban változatos és gazdag vízi világ alakult ki rajta. Tudni érdemes: az eredeti elképzelés szerint a tó vízmagassága a mainál másfél méterrel magasabbra volt tervezve, melynek megvalósulása esetén az összes sziget víz alá került volna. Kétségessé vált a gátak ilyen mértékű víznyomásbíró képessége.

A történelmi Tisza keleti partján ligetes sztyeppék jellemezték az Alföldet. A 19. század vízrendezésével – a folyók szabályozásával, a mocsarak lecsapolásával –, valamint a legeltető állattartással és az erdők kivágásával, felégetésével alakították ki a hortobágyi pusztát, melynek hangulata a keleti sztyeppéket idézi.

Számomra is az újdonság erejével hatott, hogy csak 1966 óta létezik az önálló Hortobágy település; előtte Debrecenhez, illetve Balmazújvároshoz tartozott közigazgatásilag. Tudni érdemes továbbá, hogy 1699-ben épült meg a „Hortobágyi csárda”, és 1833-ban adták át a „Hortobágyi Kilenclyukú hidat”, amely Közép-Európa leghosszabb közúti kőhídja.

Erős szél lengte be a tájat, ennek ellenére kenut béreltünk. Ügyeskedtünk, ahogy tőlünk telt. A vízi jármű orrával úgy fúrtuk be magunkat három méter mélyen a nádasba, hogy szemből támadhasson a szél. Ilyen ideális feltételek mellett kiváló nádsusogás- és szélben trillázó madárhang-felvétel rögzíthető. A kikötőtől mindössze 4–5 kilométerre távolodtunk el. Megfordulva leginkább a hátunkba támadó élénk szél hajtotta a kenut.

Másnap Tiszafüredről motorcsónakkal vágtunk neki a 130 centiméter átlagmélységű tónak, melynek legmélyebb pontja 17 méteren található. Nádasokkal határolt lagúnában csorogtunk a „szőke” folyam felé, de egy dalos kedvű madárka hangjának rögzítése érdekében leállítottuk a motort. Utunk azonban nem ért véget itt. Közel három kilométer hosszan haladtunk az Élő-Tiszán déli irányba, majd az egyik öblítőcsatornán bekanyarodtunk a Tisza-tó nyugati medencéjébe. Összesen 127 négyzetkilométer a vízfelület nagysága. Több kisebb-nagyobb szigeten is ott hagyhatjuk a lábnyomunkat. Az egyiken rátalálhatunk egy réges-régen elnéptelenedett falura, Óhalászira. Amikor első ízben jártam arra, ujjnyi vastagságú fakezdemények alig áthatolható dzsungelén áttörve kellett megtenni a víz szélétől a kopjafáig tartó, mintegy 300 méter hosszú utat. Most kényelmesen járható csapáson jutottunk el odáig, és a közelében magasodó kilátóig. Tíz éve lehet annak, hogy az addig mért második legnagyobb dunai vízállás idején kenutúrát szerveztem Bajától a Gemenci erdőn át vissza Bajáig. Két társam csak ámult és bámult a törzsükkel gyakran teljesen vízben álló famatuzsálemek láttán, de a turistapihenők sem úszták meg szárazon. A tó egyik szegletében erősen kísértett a szép emlékű múlt. Kocsánytalan tölgyes közepette haladhattunk, a vízből kiálló fatuskókon madarak gubbasztottak. A vízi romantika megérintette a páromat. Leállítottuk a halkan járó hajómotort, és evezőt ragadtunk.

„Valami van, de nem az igazi” – ez a szlogen járt a fejemben a Hortobágyi halastavak felé tartva. Kiszállva az autóból először a széllel találkoztunk. A keskeny nyomtávú Hortobágy-halastavi kisvasút mentén bő öt kilométer gyalogolás után érkeztünk meg a külső végállomáshoz. Útközben egy-két ide-oda igyekvő természetfotóson kívül másokkal nem találkoztunk. A tájnak nem emblematikus hangja az ajtónyikorgás, de érdekességnek mindenesetre kiváló. A kereszthuzat érdekében egy ablakot nyitva hagytunk a madármegfigyelő házban. A parti fecskék csivitelése mellett a nyári lúd gágogását is lehetett hallani. Egyre ritkábban találkozhatunk fecskékkel. Ennek elsődleges hazai oka a fészkelőhelyek drasztikus csökkenésében keresendő: megszűntek a termelőszövetkezetek nagyüzemi állattartó telepei, és a háztáji porták is többnyire a múlt emlékeivé váltak. A családi házak falához tapasztott fecskefészkeket pedig az aláhulló madárürülék miatt sokan leverik, vagy meg sem engedik építeni. Az egyik madármegfigyelő házból a hullámzó tavat szerettem volna rögzíteni, de közben egy parti fecske kétszer is fejjel nekirepült a bezárt ablaknak. Köszöni szépen, hamar túltette magát a légi baleseten.

Továbbálltunk, mégpedig a puszta irányába. Mátán a sorompó előtt parkíroztunk le. A széllel kapcsolatos eddigi helyzet mit sem változott, mi több, váratlanul elpityeregte magát a fejünk felett szétterülő felhő. Első utunk a kanalaskúthoz vezetett, mely éppen fél lábbal a sírgödör szélén álldogált véglegesnek látszó használhatatlansága miatt. Nem azért mondom, de mire fél óra múlva továbbálltunk a gémeskutak felé, újra régi, dicsőséges, hasznavehető fényében tündökölhetett a szekérút szélén. A megeredő eső ellenére is indulni kellett volna, mert vártak ránk a Hortobágyi Vadasparkban. A vadlovak miatt a Pentezugba vágytam előzetesen, de a vadasparkban találtuk magunkat. Nyihogásra nem voltak kaphatók a loboncos sörényű paripák, de legalább fűbe haraptak: pozitíven is ki lehet jönni az ilyesmiből.

A másik várva-várt esemény a hangfelvétel készítése volt az állatokról. A két autóból négyen szálltunk ki a pusztában. A távolból halk, közeledő kolompszó hallatszott. A tehenekből és borjaikból összetevődő magyar szürke szarvasmarha-gulyalétszám megközelítette a 400 egyedet. Évekkel ezelőtt, az előző hangtechnikával gyönyörű, de gyengébb minőségű felvételt készítettem róluk. Most pedig előttünk tíz méterrel, mint néma gyászmenet vonultak el.

Mindenképpen említésre méltó hely a puszta szélén álló Górés-tanya. A Hortobágyi Nemzeti Park kezelésében áll, és legalább 30 fő elszállásolására alkalmas. Számtalan háziállatot tart az itt élő, alkalmazotti státuszban lévő család. Madárkórházat is visznek: leginkább ragadozó madarakat figyelhetünk meg a rácsok mögött. Daruvonulás idején is kifogástalanul megállja a helyét ez a természeti környezet: itt készítettem az eddigi leghangulatosabb ilyen témájú felvételt. Közelében a magaslesről élénk és harsány vízi világ leshető meg: sárgalábú sirályok keringtek a magasban, és nyári lúd hangja is hallatszott.

Mielőtt elhagynánk a Hortobágyot, felkapaszkodunk egy meredek dombocskára, hogy a túloldalon az erdőfoltba aláereszkedhessünk. Fülest kaptunk, hogy ott kék vércsére találhatunk. Ha már olyan sokat jajveszékeltem a pechről az előzőekben, fellebbentem a fátylat róla, hogy a fák árnyékában mellém pártolt a szerencse. Nem egyszerű feladvány rovarról ablakba kitehető felvételt készíteni. Fortélya lehet ennek a mikrofonra felhúzott szélvédőszivacs. Erre szerencsés esetben rászáll az ízeltlábú, és így néhány centiméter távolságból ideális hangkép örökíthető meg róla.