Tisztánlátás

A házaspár már rég külön élt a lakáson belül, de a titkot jól őrizték: még a tíz év körüli nagyobb lányuk sem sejtett semmit. Teltek a hetek, múltak a hónapok. A repedező falú biztonság lassanként a család természetes létformájává vált. Legfeljebb a feszült, savanyú arcok árulkodtak a bajról, de hát ki sétál az utcán örökké fülig érő szájjal?

A nagyobbik lány közben lassan kamaszodni kezdett. Érzékeny volt, de azért legbelül még gyerek. Ha a késő délutáni főzésnél hiányzott valami a konyhából, anyja kérésére már csak dacból is elhúzta a száját:

– Szaladj már le egy tejfölért meg egy babérlevélért! Különben nem lesz belőle krumplifőzelék vacsorára.

– Muszáj most? Mindjárt elkezdődik a sorozatom… – durrogott a lány.

Végül mindig elment, ha pedig mégsem, valami ennivaló úgyis akadt otthon.

A családi hangulatot egy másik ügy is mérgezte: a szemüveg. A lánynak már nagyon kellett volna a suliban, hogy rendesen lássa a táblát, de valahányszor szóba hozták, azonnal összevesztek. A szülők nem tudták eldönteni, hogy a tiszta dac beszél belőle, vagy csak fél, hogy csúfolni fogják az osztálytársai. Aztán hirtelen fordult a kocka. A gyerek viselkedése teljesen megváltozott, és az anyja nem értette az okát. A kislány most már maga kérte, hogy írják fel neki papírra, mi hiányzik a konyhából. Önként ment az élelmiszer üzletbe, és halovány mosollyal az arcán tért vissza. Az anyának feltűnt, hogy a lánya olykor túl nehéz szatyorral állít be. A pedagógus apa is észrevette a változást, de ő inkább örült neki, és nem firtatta a dolgot. Úgy volt vele: ha lassan olvad a hó, és a föld beissza a vizet, legalább nem lesz sár.

A kislány lelkesen járt a sarki élelmiszerboltba. Kosarat kapott a kezébe, és rutinosan körbenézett a sorok között, mintha keresne valakit. Amikor meglátta a szemüveges alkalmazottat, felragyogott az arca:

– Szia! Segítenél összeszedni ezeket? – kérdezte kedvesen, és átnyújtotta a cetlit.

– Szia! Persze, nézzük, mi van a listádon – mosolygott vissza a férfi, akinek kedvére voltak ezek az üdítő pillanatok.

Lassan beszélgetni kezdtek. A férfi néha rákérdezett, miért vásárol be ilyen sokféle árut, de a lány mindig kitérő választ adott.

Otthon a szülők is fellélegeztek. Egy gonddal kevesebb, bár az ő kapcsolatuk ettől nem lett jobb. Feltűnt nekik, hogy a lányuk mintha nyitottabbá vált volna, bár ha olyan kedve volt, még mindig kiengedte a sündisznótüskéit. Ráfogták a kamaszkorra. Közben a bolti alkalmazottban is tudatosult a szerepe: rájött, hogy a kislány kitüntette a figyelmével, ő pedig szívesen volt a biztos pont, akihez a gyerek örömmel jár.

Egyik nap, alig fél órával a zárás előtt, a kislány az anyjával együtt lépett be az üzletbe. Pakolták a kosarat, amikor a férfi előjött a raktárból. A gyerek megpillantotta, és gyorsan odasúgott valamit az anyjának.

– Jó estét kívánok – szólalt meg az anyuka, amikor a férfi odalépett hozzájuk.

– Csókolom – köszönt a férfi, és üdvözölte az üdvöskéjét is.

A meginduló beszélgetés során többek között kiderült az is, a kislánynak szemüveget kellene hordania, de ha ezt firtatják otthon, sosem találja.

Az anya arca teljesen ismeretlen volt neki. Feltűnt, mennyire merev és feszült a nő, bár a beszélgetés alatt néha ő is elmosolyodott. A kislány barna szeme eközben valósággal tapadt a szemüveges férfira. Mohón itta minden szavát, az arca csak úgy ragyogott. Szóba került, hogy a gyerek gyűjti a kártyanaptárakat. A férfi kapott az alkalmon:

– Egykor én is híve voltam ennek a szenvedélynek! Van otthon egy több száz darabos gyűjteményem félretéve. Szívesen neked adom.

A kislány boldogan elnevette magát. A férfi ekkor látta rajta először ezt a felhőtlen jókedvet.

Úgy érezte, eljött az alkalom, hogy a javára legyen, ezért a saját szemüvegére mutatott:

– De van egy feltételem. Most már tudom, hogy neked is hordanod kellene a szemüveget. Ha megígéred, hogy holnaptól viseled, behozom neked a naptárakat.

A kislány arcáról eltűnt a mosoly. Megmerevedett, a szeme elhomályosult, és hirtelen haraggal, dacosan vágta rá:

– Akkor inkább nem kell!

A férfi egész éjszaka nem aludt a szégyentől. Úgy érezte, borzalmasan elszúrta, és visszaélt a bizalmával. Napokig rágódott a dolgon, mire rájött, hogyan hozhatná helyre a baklövését. Egy hét telt el, mire a gyerek újra megjelent a boltban, a szokásos cetlijével a kezében. A férfi mély levegőt vett, és odalépett hozzá.

– Szia! Szeretnék mondani neked valamit – kezdte kissé nehézkesen. – Bármikor bejöhetsz ide vásárolni, de engem többet ne keress. Ezzel sarkon fordult, és otthagyta. Még látta a kislány arcára kiülő döbbenetet és mérhetetlen szomorúságot.

Pár órával később, a délutáni csúcsforgalomban a férfi a csemegepultnál segített be. Épp a felvágottat mérte, amikor valamiért önkéntelenül felkapta a fejét, és a polcsorok felé nézett. A sor végén ott állt a kislány. Tetőtől talpig merő egy mosoly volt, és az orrán ott virított a szemüveg.

Leírhatatlan örömöt érzett ekkor. Egyszeriben felragyogott az ő arca is, és nem törődve a sorban álló vásárlókkal, odahívta magához a frissiben kinyílt virágszálat.

Nem jött, röpült! Olyan boldog volt, hogy nem egy madarat, de a világ összes madarát megfogta volna a kedvéért.

– Milyen jól áll a szemüveg! – mosolygott rá. – Sokkal szebb vagy vele, mint nélküle.