Trinidad népévé váltunk – csokis müzli (Spanyolország)

Két nap, két irányból a tengerparton. A malagai főpályaudvar közeléből 5-ös busszal a Campo de Golf strand legtávolabbi megállójáig tartunk. A centrumtól nyugati irányban vagyunk, túl a reptéren, Torremonilos közelében. A homokos partra levezető kemény burkolatú út mellett strandfelszerelési cikkek kölcsönözhetők. Felhőtlen az ég. Nyugati szellő hajtja a hullámokat. Közelben a nemzetközi légikikötő. Első emlék a fejünk felett ötpercenként elhúzó utasszállító gépek visszafogott menetzaja. Hullámokkal kombinálva kiváló hangfelvételeket készítettem róluk. Meglepetésre nudista szakasz következett. Milyen volt a felhozatal? Szavahihető informátorom szerint néhány fonnyadt hímtag. Tisztes távolságban fürdőruhás alakok. A partszakasz hangulatát élethű homokkrokodil fokozta. Igazi tavaszi strandhangulat. Nem újabb föveny következett, hanem a tengerbe tartó vízbefolyás körül kialakított természetvédelmi terület. A város felé u-alakban kerültük ki. Magas nádasok, belső tavakkal szabdalva. Néhány flamingó álldogál a sekély vízben. Madármegfigyelésre magas fapalánkba vájt ablakszemek szolgálnak rejtőzésre. A sűrű nádasba piros turistajelzés vezet. Kihagytuk. A pallón visszaérkeztünk a partra. Strand vendéglőkkel, majd egy újabb, ezúttal kiszáradt mederágy a tenger felé. Nehezen találtuk meg a gáton átvezető ösvényt. A túloldalon aláereszkedve kutyás eldorádó. Az eldobott labda után tízesével szaladtak a házi kedvencek. A helyben maradók ugatással jelezték tettrekészségüket. A többiek hasig a sós vízben. Balról feltűntek a tizenkét emelet magas lakóházak. Egyre gyakrabban követték egymást az éttermek. Lábakon álló, csónak alakú fémedény tele homokkal. Az izzó parázs fölött villákra helyezve, nyársra felhúzott halak – így készül a tányérra való. Túl az illatfelhőn, egészen a városközpontnál lévő személy- és teherhajó kikötőig, homokos partszakaszok váltják egymást. Egyre több a lakóház, egyre több a napimádó. Megfigyeltük, hogy a homokba gödröt ásnak a strandolók. Nagyobb kannában sangriát tesznek bele. Lefedik homokkal és folyamatosan tengervízzel locsolva próbálják hűsen tartani. Az edényből több színes szívószál lóg ki. Mindenkinek meg van a saját rácsatlakozási pontja. Okos. Mi viszont mást gondoltunk Katival. Az égető nap heve ellen a magas házak árnyékába menekülve sétáltunk tovább. A vendéglők terasza zsúfolásig hangoskodó fiatallal. Közel ötórányi lazulást követően visszaérkeztünk a centrumba.

Másnap irány a 3-as busz megállója. Cél a városközponttól keletre eső családi strand utolsó megállója. Többnyire magas lakóházak mellett gurultunk. Nemcsak az útközben látott környezet fogta a tekintetet, hanem a buszmegállótól a partig vezető térkövezett út látványa is. Az érdeklődő kérdésre bárki rávágná elsőre, hogy szívesen lakna itt. Az előző napinál jóval erőteljesebb hullámok rontottak a homokos partnak. A hajókikötőig tartó út ezúttal rövidebbnek bizonyult, mint előző nap, de annál jóval hangulatosabb. Számtalan pálmafa alkot kisebb-nagyobb zöld oázist. Szűrt árnyékukban fél futballpályányi területen tömör, pihe-puha pázsit csábít letelepedésre. Bőven van időnk, maradunk. Ez valóban az idill netovábbja: hátunk mögött a civilizáció nyújtotta biztonság, mi pedig a pálmafás zöld oázis kényelméből élvezhettük az elénk táruló homokos tengerpartot, és a végtelembe vesző kék víz romantikáját. Nehezen áll útra a lábunk. Köves partszakasz következett hosszasan. Rákényszerültünk a pálmafás sétányra. Balra a víz, jobbra a forgalmas közút, amelyen nem rég érkeztünk. Igazi nagyváros Malaga. Lüktető gépjárműforgalom, de kipufogógáz szaga csak egyszer-kétszer csapta meg az orromat. Az otthoninál jóval fiatalabb az autópark, emiatt a zajterhelés is alacsonyabb. A városi buszok mindegyike újszerű. Útba esett a tizennégyezer fő befogadására alkalmas bikaviadal aréna. 1876-ban került sor az első összecsapásra. Az épület zárva. Kár érte. Közelében nagyobb market. Előtte jól öltözött, középkorú fickó tartja a markát. A 32 Celsius fokos meleg hűsítőért kiált. Jégkrém lett belőle. A nálunk kapható, csontra ugyanolyan terméknél ízletesebb. Ráérősen időzünk a padon. Hátunk mögött egy vendéglő terasza. Jól öltözött nyugdíjas hölgyek beszélgetve söröznek. Eközben a kolduló férfit mindenki kikerülte. Pár buszmegállónyira a városközpont. A kikötő című fotó kedvéért leügyeskedtük magunkat a part közelébe. A kattintás előtt érkező, majd leparkírozó furgon teljesen kitakarta a fotótémát.

A 2-es busz külső végállomásától negyed óra az 1855-ben megalapított városi botanikus kert. A látogatást várakozás előzte meg részünkről. Némi hiányérzet maradt utána. Apró örömök azért adódtak. Megleltem egyik kedvenc fámat, az oldalágaiból a földbe gyökereket eresztő fajtát, melyet jobb híján, magamban „földeléses” fának neveztem el. Tenyeret betöltő termést hozó citromfa. Virágzó hibiszkuszfák. Régi emlékemet felújíthattam a papagájvirágról. Felfedezést jelentett az amerikai kontinensen őshonos elefántláb (buzogányfa). Magassága 4-10 méter. A föld felett szétterülő törzsének körmérete egy méter, ebben tárolja a vizet. De húsz centiméterrel feljebb már csak harmada, a végére kicsúcsosodik. A magasban szélrózsaként szétterülő levelei keskenyek és hosszúak, vízszintes állásúak. Csermely táplálta tavacska, egymástól pár tíz centiméterre növő fák sűrűje, valamint a kertet létrehozó tulajdonos háza a további látnivalók. Délután ellátogattunk a Malaga parkba. Itt dúsabb, és talán bujább is a flóra. A fák, a bokrok és a virágok előtt latin feliratú táblák. Pad, pad után. Igaz, a pálmafák gyér koronája a napsugarakat csak szűrni képesek. Kiszélesedik a tér. Középen kör alakú színpad. Hétvégén flamenco est, hirdeti a plakát, de hol leszünk akkor már. A rendre fegyveres parkőr vigyáz: a füvön csapatosan tanyázó hajléktalanok. Itt is, és a belvárosban is, rengeteg hullámos papagáj. Ahol erősebb a motorizációs zaj, ott felcsavarják a hangerőt. A pihenőpark két szélében egy-egy eltérő irányú forgalmat lebonyolító főútvonal. A városból kivezető a pálmafás tengerparti oázis felé tart.

Térjünk rá Malaga ízére-zamatára. Itt minden természetes, laza, magától értetődik, de mondhatnám úgy is, hogy emberarcú. A buszvezető, az információs pultnál dolgozó, és a pénztáros is úgy beszél a hozzáforduló személlyel, mintha a legjobb barátja lenne. A régi városrészektől eltekintve szélesek és jó minőségűek a járdák. Kissé zavaró, hogy a járófelület és az úttest magassága között alig van különbség. Emiatt a kevésbé figyelmes turista könnyen letéved a járdáról, bele a lámpa pirosába. Megfigyeltük, ha a közlekedési lámpa zöld jelzésére nem érkezik gyalogos, a járművezetők simán áthajtanak a piroson. Ez fordítva is igaz. A buszra várakozóknak le kell inteni a járatot, mert máskülönben lendületből továbbhalad: vajon hogyan tesznek ellene a nem látók? Mivel többször is buszra szálltunk, nyugodtan kijelenthetem, az utak minősége közelíti a tökéletest. Ebben bőven benne foglaltatik az éven át tartó fagymentes időszak minőségmegőrző hatása is. A sofőrök útközben váltják egymást pár perc baráti csevejt követően. Szemetet nem láttunk eldobva, igaz, gyakori az utcatakarító. Kevés park került utunkba. Tiszták voltak, parkőrrel a hátukban.

A tágabban értendő belvárosban szálltunk meg, a régebbi időket megidéző Trinidadban. Egyemeletes házak eldorádója. A földszinti lakások ajtói egysávos utcára nyílnak. Az épületek előtt padok. Naplementekor jön el az idejük. Ekkor az utca apraja-nagyja kitódul. Szól a zene, hangosak a felnőttek. A gyerekek mediterrán gyerekek, mediterrán szülőktől. A környezet szegényes. Az itt lakók aligha dúskálnak a javakban. De tiszták. Szállásunk utcájának végében kisebb templom, előtte pirinkó tér. Egyik este a napi kalandozásból hazajövet fúvósokat hallottunk onnan. Nem álltunk meg a szállásnál, mentünk tovább. Az ötvenfős zenekar középiskolásokból állt. Zöme lány volt. A nézőközönséget a szülők, barátok tették ki. Elvegyültünk közöttük, és végighallgattuk a számunkra meglepetéskoncertet — Trinidad népévé váltunk.

Ronda felé tartunk. Erre vezet a spanyol kerékpáros körverseny, a Vuelta legnehezebb hegyi szakasza is. Az utasok a szédítő mélységű szakadékok miatt inkább maguk elé merednek – így tett a feleségem is. A hosszan tartó szerpentin csak rátesz az egészre. A kanyarokban az út teljes szélességét kihasználja a sofőr. Felérve a gerincre megnyugodnak a kedélyek – innentől kezdve már csak a lejtmenetet kell túlélni. Feledhetetlen háromórányi élményt követően megérkeztünk. A buszterminálon összeverődött tömeg. Lehetetlen volt tájékozódni. Jobb híján követtük a vonuló népet, és amint rés nyílt közöttük, öles léptekkel előretörtünk. Ekkor még csak bizakodtunk, hogy a sétálóutca felé tartunk. Szusszantunk egyet a cél kapujában.

Két terv várt megvalósításra: a viadukt és a bikaviadal aréna. Kezdjük a női szem kíváncsiságával. Az 1700-as évek végén a régi híd közelében megépült az új, közúti áthaladást biztosítva a várost kettészelő mély kanyonban zúgó Guadalevín folyó felett. Több tonnányi kőpárkánya olyan magas, hogy felette átlátni jóformán csak a zsiráf lenne képes. Oka lehet a hídról vízbeugrás megakadályozása, vagy magas vízállás esetén a műtárgy stabilizálása. A völgyhíd túlsó végének közelében kilátó. Több ösvényen lehet lejjebb ereszkedni további kilátópontokig. Idáig mi is eljutottunk. A veszélyessé váló ereszkedést kiépített láncsor segíti. A mélyben, a most vékonyan, de egy zúgó miatt mégis hangosan csacsogó folyam partján két sárga láthatósági ruhát viselő férfi tartózkodik. Hivatalos emberek lehetnek. A vadregényes kanyon, a különleges kinézetű viadukt, és a komplex környezet összképével nem volt képes betelni Kati. Ritkán fordul elő vele, hogy valamit tökéletesnek tartson. Ez itt megtörtént.

Most tegyünk a férfiember kedvére – hátha bejön neki is. Ronda a szülőhelye az újkori spanyol bikaviadalnak. 1720 körül kezdődött a harci bikával szemtől szemben való gyalogos megküzdés időszaka. Ennek első képviselője Fran-cesco Romero volt. Legkiemelkedőbb alakjává unokája, Pedro vált, aki visszavonulásáig mintegy ötezerhatszáz harci bikát küldött a másvilágra. Nem sebesült meg egyszer sem. Ezt megelőzően a görögök, a perzsák, a rómaiak, a vizigótok és a mórok is, más-más módon, de űzték a bikával való megküzdést.

Térjünk vissza az Ibériai-félszigetre. 1785-ben Rondában épült fel az első bikaviadal aréna. Egyedül itt készült kőből a lelátó. Az ötezer fő befogadására alkalmas létesítmény kétszintes. Mindegyik ülőhely fedett. A viadalok jellemzően 18 órakor kezdődtek. Eső esetén elmaradt. Délkörül az arra kijelölt személyek hat harci bikát választottak ki. Három matador osztozott rajtuk. A harci bika gyorsan tanul. Ha ügyetlen a torreádor, akár tíz perc is elegendő lehet az állat számára, hogy felismerje, nem az előtte lengetett vörös posztó az igazi vörös posztó, hanem az ember. Ebben az esetben már őt támadja. Emiatt a viadalon kétszer nem vehet részt a bika. A négylábúnak maximum negyed óra van engedélyezve az életben maradásra. Legkésőbb ekkor megkapja a kegyelemdöfést.

Játékos kedvem támadt. Magamat előtérbe helyezve élem át a továbbiakat. Szépen süt a nap. Megállok az aréna közepén. A lelátóra odaképzelem a zsongó, éljenző publikumot. A bőszen fújtató és lábával porfelhőt kavaró bikát nem. Én már csak egy ilyen, nyugit kedvelő fehér botos matador vagyok. A kör alakú küzdőtér átmérője szokatlanul nagy, 66,5 méter. Vörös, kétujjnyi vastag körpalánk határolja. Magassága 130 centiméter – alacsonyságán meglepődök. A belső kör tartozéka még az a négy védőpalánk is, amely mögé utolsó reményében bemenekülhet a bika űzte néphős. Bejárata szűköcske. Oldalazva éppen csak, hogy beférek rajta. A 130 centiméter magas és kétujjnyi vastag fapalánk mögött hegyezem a fülemet. Már hallom is a bikaszarv öklelésétől döngő palánk rezonálását. A képzeletbeli veszély elmúltával nagy peckesen előmerészkedek. A körpalánk és a nézőtér között két méter széles árok fut körbe. A kitüntetett helyet a bikaviadalon segédkezők, fotósok és a jelentős városi személyiségek vehették igénybe. Igen, 160 centiméter magasan kezdődik a lelátó első emeletének ötsoros nézőtere. Első padjai előtt nincs korlát. Helyet foglalok az utolsó sor szélében. Látnoki szemmel nézem a város apraja-nagyja, és a legszebb tüzes szemű senorita előtt hajlongó önmagamat. A harci bika tetemét nem idézem meg, és a matador esti vacsoráját sem, a bikatökéből rittyentett falatozást. Ennek ellenére én is épp bőrrel távozok a városi szentélyből, mint ahogyan Pedro tehette anno.