Ugye te is velem tartasz – harmadosztályú vagon elsőosztályú hiúság (Litvánia)

Menjünk tovább. A városi egyetemet 1579-ben Báthory István erdélyi fejedelem alapította. Ez volt Közép-Európa első legnagyobb ilyen tanintézménye. Érdeklődésünket elsősorban a Foucault-inga keltette fel (Budapesten a Gellért-hegyen lévő Sánc utcában, az Uránia Csillagvizsgálóban is működik egy ilyen). Általa igazolták a Föld forgását. A toronyba a felfelé törekvő ember számára jelentős kényelmetlenséget okozó szűk csigalépcső vezet. Az egyik gerendán szárnyai vége közt könyvet nem tartó kőbagoly gubbaszt. Itt látható az inga. Aki elszántabb nálunk, és képes napi nyolc óránál többet egyfolytában várost nézni, annak javaslom a központi épület első emeletén lévő auditórium (a folklór élet szürreális freskói), és a Szent János-templom felkeresését (belső szerkezete állítólag elképesztő látványt nyújt).

A tágabb értelemben veendő dimbes-dombos óvárost a város sík területétől keskeny folyó választja el. Az Uzupis negyed szélében, a folyam felett átívelő híd közepénél egyedi installáció csalt mosolyt az arcunkra. A víz fölé padot lógattak be úgy, hogy a rajta helyet foglaló ember lábszára beleérjen a folyóba. Belváros felőli szélében sétaút veszik a végtelenbe. Vele párhuzamosan szemre kimondottan tetszetős házak nőttek ki a földből. Ahogy a minket útba igazító helyi erő nagyot sóhajtva mondta: sok-sok euró az ára. Már a közeli főtéren nézelődünk. Geminidas-torony. A nyolcszögletű torony neve a litvánok nagyfejedelmének nevére utal. Sikeres politikája révén nemcsak megvédte országa függetlenségét a német lovagrendek ellen, de területét a mai Ukrajnáig kitolta. Felvonóval is bevehető, de a folyó felől, előbb egy homlokizzasztó kaptatót követően, fából ácsolt deszkalépcsőkön jutottunk fel a torony tetejébe. Ami nem tetszett fent, hogy további két emelet magasába jutásért már fizetni kellett. Dob pereg a főtéren. Nosza, siessünk oda. Kissé lihegünk ugyan, de mire odaértünk, az általunk katonai főiskolásoknak tartott osztag még egy jottányit sem mozdult. Figyelembe véve a várható menetirányt, előresiettünk és beálltunk hangfelvételre. Vezényszóra indult a menet. Pergett a dob, ahogy kell, de a mikrofon előtt jobbra irányt vett a fiatal derékhad. Felkészültségükről adhattak számot a főparancsnok előtt. Igen ám, de közelben a székesegyház harangtornya, és hamarosan 14 óra. Lesz, ami lesz. Ismét beálltam hangfelvételre. Aki erre jár, mindenképpen jól jár, mert reggeltől estig minden órában megszólal a nagy harang. A sorból nem maradhatott ki a Bazilika sem. A jelentős kiterjedésű belső tér akusztikája kedvező lett a halk hangok, zörejek felerősítésére, visszhangoztatására. Odabent egy fiatal pár is tartózkodott. Talán fekete humorból, felém közeledve, fölöslegesnek gondolt zajongással hívták fel a figyelmet magukra. Ebbéli kópéságuknak megörültem, mert csak akkor lesz értékelhető a felvétel, amennyiben a hangerő nem halkabb mínusz 35 decibelnél. Így utólag is, köszönet érte.

A Hajnal kapu bevételére a szállásról indultunk. Mivel a kiindulópont helye nem képezte részét a turistatérképnek, ezért nincs mit veszteni alapon vágtunk neki. Ennek lett eredménye, hogy turisták által érintetlen lakóövezeteket ismerhettünk meg, a máskülönben fölöslegesen megtett két kilométer révén. Mivel szeretünk gyalogolni, oda se neki. A műtárgy érdektelen látványa csalódást okozott. Oldalában magyar vonatkozású és nyelvű emléktábla, melyet az 1956-os forradalmárok tiszteletére helyeztek el.

Három egymástól eltérő apróság színesítette a nap további részét. A Macska kávézó kirakatában macskakosárban unalmukban ásítozó molett cicák. A doromboló, terápiás célzattal kihelyezett jószágokat kedvükre simogathatták a feketéjüket szürcsölgető vendégek. Fekete alapon ragyogó aranyarcok plasztikával hívta fel a figyelmet magára a Dráma színház homlokzata. A harmadik: amint az áramszedős troli áthaladt az egymást keresztező felsővezetékek alatt. A soron következő látnivaló az ember embernek farkasa örök tétel sajnálatos jogosságát igazolta. A főtértől egy kilométer távolságban található a Népirtás múzeum, másnéven a KGB-múzeum. A rigaitól eltérően, itt a pénzéért már kap is valamit a látogató (mindkét balti országban a nem látó és kísérője ingyen kereshetik fel a kiállítást). Legbeszédesebb bemutatótere a pincelabirintus. Kezdődik az egy négyzetméter alapterületű magánzárkával. Keskeny deszkaléc szolgálta a látszólagos kényelmet. Aki ráült a padra, aligha dőlt háttal a falnak, mert percek alatt lefagyott volna a hidegtől. Ezt követte a hangszigetelt zárka – a fal és a műbőr között vastag tömítőanyag –, az erőfitogtatás tere. A többszemélyes zárkában a fekhelyek szélessége fél méter, aligha volt érdemes forgolódni rajta. Máshol telefonkészülékek, írógépek és a kor egyéb technikai csodái. Zárkaajtóban ételbeadó nyílás. Aki kíváncsiságból kinyitja a kis fémajtót és bekukkant rajta, saját magát láthatja meg a tükörben. A toalett nem más, mint a Balkánról ismert vödörlatrina. A folyosó falán hol elmosódott, hol élesebb fotók sora. Az egyiken törött emberkoponyák sziluettje. A járat vége felé jobbra egy terem. Vezetett csoport tagjai tartózkodnak odabent, a monitort nézik. A képernyőre rápillant Kati: két fogdmeglegény elítélt férfit fog közre, vele együtt belépnek egy szobába, az ajtó mögül a hátuk mögé lépő ítéletvégrehajtó a kezében lévő revolverrel fejbe lövi a szovjet népellenséget. A vérrel áztatott padlót a holttest eltávolítása után egy vödör vízzel felöntötték – ezt követően gyors távozásra biztatott a feleségem.

Maradjunk továbbra is a jelképes Szovjetunió történelmi idejében, de egy teljesen más pályára térünk át. Vilnius főpályaudvara mögött az ingyenesen látogatható szabadtéri Vasúti múzeum várja a kicsiket és a nagyokat. A fekete csodák közül az 1937-es robusztus szovjet gőzmozdony, és az 1942-es osztrák csühös említendő. Érdemes volt felkapaszkodni az elsőosztályú hálókocsiba. A négy fekvőhelyes kupékban az ágyak egymástól való távolsága fél méter. Csak kívülről volt megismerhető az a szemre tetszetős, kék színű, feltűnően keskeny ablakú személyvagon, amelynek hossza 20 méter. Nem hiányozhatott a gyermekvasút sem. A vagon belmagassága 170 centiméter. Érdekes, hogy ez a vasút a mérete alapján gyermekvasút, és nem úgy, mint például nálunk az Úttörő, illetve a Gyermekvasút. Külsejét szebbnél szebb gyermekfestmények díszítették. Feltűnően rozsdás mozdony vonzott magához végstádiumú állapotával, hátuljában sok-sok vagonnal. A felirat szerint MÁV-szerelvény. De mindezeket elhalványítják az elkövetkező történések. Volt egy régi vágyam, melyet eddig elérhetetlennek tartottam, és ez most kisebb részben beteljesült. A Szovjetunióban és a világ számos más országában is, a személyszállító vonatok harmadosztályú vagonokat is közlekedtettek. Ezek a szerelvény utolsó kocsijai voltak. Ide csak a kispénzű emberek váltottak jegyet, akik gyakran málhákat cipelve utaztak: ketrecben lábasjószág; zsákban malac; ládában törékeny apró áru; zsákban termény. Öszvérvagonról beszélhetünk, amely egyszerre alkalmas teher- és személyszállításra. A transzszibériai vasút kapcsán netes cikkben olvastam, hogy szerzőjének életre szóló, feledhetetlen élményt jelentett a távol-keleti utastársak világának testközelből való megélése. Ezek után már én is olthatatlan vágyat éreztem a harmadosztályon való utazásra. Nos, Vilniusban a Vasúti múzeumban ilyen öszvérvagonra talált a feleségem. Az ezzel kapcsolatos megfigyeléseimet részletesen fogom elmesélni, elsősorban azok kedvéért, akiket egyszer már megcsapott az a bizonyos mozdony füstje. Képzeljünk magunk elé egy 11 méter hosszú és 3,5 méter belmagasságú tehervagont. Középen bal oldalra eltolható ajtaja 135 × 220 centiméter. A fából készült jármű falvastagsága 13 centiméter. Ablak nem, csak szellőzőrácsok találhatók rajta, azok is jóval két méter felett. A vagon tetejéről nyolc petróleumlámpa lóg. Ha a vagon ajtajában befelé fordulva állunk, a balra és a jobbra eső berendezési tárgyak egymással aszinkronban vannak elhelyezve. A fából készült háttámlás fapadokon tápláltságuk függvényében három-négy ember férhetett el egymás mellett. Összesen mintegy negyvenen. Az oldalfalon különböző méretű polcok. A legbeszédesebb a vodkás üvegtartó: a fapolc felett két vastagabb drót van kifeszítve úgy, hogy a huzalok közé beleillik az üveg nyaka, így az még a legélesebb kanyarban sem eshet le. Az ajtótól jobbra eső sarok üres volt, de a felirat szerint ott üzemelhetett a korabeli, helyi utasellátó: kapadohány, lőre kávé, isten tudja milyen tea. A logika azt diktálta, hogy a málhákat a bejárattal szemben lévő hosszanti oldalfal mellett halmozták fel, tehát a középtől jobbra és balra álló padsorok átellenes oldalában. Annyira megérintett a vagonba beleképzelt valóság, hogy kétszer kerestük fel a vasúti relikviát. Aki csak abba gondol bele, hogy milyen szagvariáció állhatott össze odabent, annak a hátán máris feláll a szőr, igaz? Arrafelé van úgy – átböngészve a transzszibériai vasút állomáslistáját és menetrendjét –, hogy két állomás között ezer kilométernél is nagyobb a távolság. Nyáron 40 Celsius fok meleg, télen ugyanannyi mínuszban. Ehhez már csak a tajgán akadálytalanul vágtató szélvihar bömbölése, fütyülése licitálhat rá. Indulásra áll a lábam. Ugye te is velem tartasz a harmadosztályú vagonba?

Vilnius főpályaudvarának bejáratától jobbra két méter átmérőjű kerek kivetítőn figyeltük a környék forgalmát. Lépjünk be a csarnokba. A pénztár előtt várakozunk, hogy jegyet váltva visszautazhassunk Kaunasba, és repülőre szállhassunk. Kedves arcú, harmincas szőke hölgy ült odabent. Egyszerű orosz szavakkal kértem a menetjegyet – kezemben a fehér bot, jól láthatta. Némi csend után profi oroszsággal rázendített valamire, és csak nagy sokára fogtuk fel értelmét, hogy kedvezményes jegy jár nekem. A biztonság kedvéért valakinek telefonált. Félárú menetjeggyel utazhattam: a kaunasi pénztárosnak a kedvezmény nem jutott eszébe. Kedvességét udvariasan megköszöntem, majd kellő átgondolást követően hálám jeléül puszit dobtam. Nagyot kacagott. A kassza közelében pakoltunk, amikor fülig érő szájjal mellénk perdült. Felajánlotta a 4-es számú peron lifttel való megközelítését, de jeleztem, hogy az akadályt gyalog vesszük. Fürgén elindult a vágányok alá levezető lépcsősor felé. Utolértük Katival. Unszolására bal kezemmel a hölgy jobb felkarját érintőlegesen megfogtam. Így mentünk tovább. Kati jobb oldalt követett minket. Eközben rám talált a kisördög. Előbb mosolyogva ránéztem újdonsült partneremre, majd elsütöttem az ilyenkor kötelező „krászivájá gyévocská” (szép lány) kandúrszöveget, melyre léleküdvözítő, csengő kacagás lett a reakció. Kisvártatva emeltem a tétet, ismét ránéztem, és feltűnően morózusan a „krászivájá zsená” (szép asszony) következett, miközben fejemmel enyhén Kati felé böktem – ekkor már diadalittas nevetés tört ki belőle –, a feleségemmel együtt mi is jót nevettünk.