Unatkozás ellen – tömegközlekedve (2020)

Valljuk be őszintén, a mindennapos tömegközlekedés nem dobja fel a hangulatot. Tenni viszont lehet ellene, és én szoktam is. Mégpedig többféleképpen.

A Nyugati pályaudvar előtt a körúti villamosra várakoztunk a vakvezetővel. Beérkezett a Ganz-típusú szerelvény. Leszálltak az utasok, mi következtünk. Felszálláskor a vakvezető hámfogóját elengedi a gazdája, és csak a pórázt fogja. A járműre fürgén felugrott a németjuhász, én pedig ugyanazzal a lendülettel követtem az utastérbe. Az ajtó melletti kapaszkodórúdnál álló idős hölgy a váratlanul mellette termett Kicsitől kissé megijedve megszólalt:

– Jaj, Istenem!

Mire én kedélyesen:

– Csókolom, meg tetszett ismerni?!

A vakvezető és a fehér bot másféle mókára is lehetőséget nyújtott. A helyszín a metró. Felszálltunk a szerelvényre a kutyával, és a nem nyíló ajtónak háttal állva elhelyezkedtem: Kicsi lefeküdt, én meg bal kezemben a pórázzal, a jobban pedig a fehér bottal terpeszállásba vágtam magam. Többször és többen is megszólítottak, hogy a fejem fölött lévő fogantyúba vagy a fémrúdba fogódzkodjak. Először somolyogva rájuk mosolyogtam, majd kedélyesen megfeleltem:

– Köszönöm szépen, de én a fehér botba szoktam kapaszkodni.

Voltak, akik jót derültek rajta, mások meg némultak, mint a csuka.

Amikor belépek a metrószerelvénybe, gyakran felállnak az utasok, és felajánlják az ülőhelyüket. Az ilyen helyzetekre többféleképpen, fekete humorral szoktam reagálni:

– Köszönöm szépen, de csak jogerős bírói végzés ellenében vagyok hajlandó leülni! – ezt még úgy-ahogy tolerálja a feleségem.

Míg a másik:

– Köszönöm szépen, de a múlt héten szabadultam a börtönből! – ezt sosem hagyja szó nélkül.