Utolsó esély – ígéret (2005)

Az 1990-es évek közepe táján a Nyugati pályaudvar egyik külső vágányánál még találkozhattam a szénnel fűtött 424-es gőzmozdonnyal. Hétvégéken nosztalgiaszerelvényt továbbított a főváros és Szob között. Orromat megcsapta az imádott füstillat, fülembe belekúszott a gőz sistergő hangja – pontosan úgy éreztem magam, mint gyerekként a 60-as években a Keletiben, vonatra szállás előtt.

Az ezredforduló után szemüveges barátommal kiegészülve már mikrofonnal felszerelkezve indultunk a gőzös után. A váci szakasz egyik megállójának peronján várakoztunk. A távolban feltűnt a pöfékelő csoda, ám ahogy elhaladt előttünk, mesebeli hangjára nem ismerhettem rá, mert a kazánt pakurával fűtötték. Később ellátogattunk a Vasúttörténeti Parkba, ahol megtudtam: az utolsó két 424-es egyikét a gazdaságosság miatt átalakították pakurafűtésűre, a másik mozdonyt viszont meghagyták eredeti állapotában. Ez még rendjén is lett volna a részemről, csakhogy a kazán műszaki vizsgájára már nem volt fedezet. Azóta eltelt több mint tíz év, és az ország egyetlen szénfűtéses 424-es gőzmozdonya továbbra is tetszhalott állapotban van. Az egyik vasúttörténeti parkbeli látogatásom alkalmával az ott dolgozó, csupa szív fiatalembernek megígértem: amennyiben a lottón telitalálatom lesz, állom a kazánfelújítás számláját.

Nem ütöttem meg a főnyereményt azóta sem, de a szénfűtéses 424-est időközben mégis felújították!