Van benne valami – három az egyben (Malé)
Álomnyaralás csillagászati összegért vagy egy trópusi ország mindennapjainak megismerése töredékáron?
A Maldív Köztársaság fővárosa Malé, az egyenlítőtől 464
km-re északra található, Srí Lankától 650 km-re délnyugatra.
A magyar fapadossal először AbuDhabiba utaztunk kézipoggyásszal. A nagyobb úti
holmi teljesen felesleges, a feladott poggyászt az átszállás során újra fel
kell adni. A légikikötő könnyen áttekinthető, kényelmes. A magyar fapados
mindenhova az E1 terminálról indul (azóta megszűnt bázisrepülőtérnek). A két
járat között oda-vissza 8-9 óra volt a várakozási idő, amely tanulságos lehet
az úton lévők megfigyelésére. A fapados utazás hátránya, hogy járattörlés vagy
csatlakozás lekésése esetén új jegyet kell váltani. A légi út egyetlen
említésre méltó momentuma, hogy Budapest és Abu-Dhabi között, az erős
hátszélnek köszönhetően, a járat sebessége elérte az 1100 km/órát. Meglepett,
hogy átszállást követően a magyar fapadoson csak egy magyar családra leltünk.
Az utazás előtt hónapokkal megváltott odavissza repülőjegy ára a nemzeti légitársaságok árainak harmadába, esetünkben fejenként 300 euróba került. A repülőtéren érdemes pénzt váltani, mégpedig a helyi bank pultjánál.
A szigetországba való belépéshez nem szükséges vízum, viszont a magyar konzuli oldalról elérhető IMUGA (egészségügyi nyilatkozat) kitöltése, arcképes fotómelléklet csatolásával kötelező. A megérkezés előtt 96 órával lehet elektronikusan beküldeni, amelyre pár órán belül megérkezik a válasz. Az IMUGÁ-n kötelező megjelölni a listából kiválasztott regisztrált szállást. A lakóhely kiválasztásakor a minél későbbi fizetés lehetőségére érdemes odafigyelni, mert olcsóbb árajánlat esetében lehet váltani. Erkélyes szobát érdemes foglalni.
Az ország 1190 szigetből áll, ebből 192 lakott. A népesség
40 százaléka a fővárosban él (140 ezer). Malé három szigetből áll: Malé (6
km2), Hulhumalé (
A főváros ősmagja Malé. Erről a csurig beépítettsége árulkodik, meg az a néhány látnivalója, amely egyáltalán felkeltheti a turista figyelmét: Elnöki palota, Szultán park, valamint a korallból épített Péntek mecset. Ezeken túlmenően egy Art múzeum is várt volna ránk, de nem kerestük fel egyik nevezetességet sem. Lett helyettük más: szűk utcák, a járdákon tömegesen parkoló motorok és a szűnni nem akaró motorizációs forgalom. Érdekes a városkép, mégpedig az épített összevisszasága miatt: múltidéző iparosműhelyek, utcáról nyíló egyterű lakások, lakatlan vagy félig-meddig lakott házak, felújított épületek és az újonnan épülők. Feltűnően sok a félbemaradt építkezés. A 21. századot az öt-tíz emelet magas ingatlanok képviselik. Az viszont más tészta, hogy az utcán hol van járda hol meg nincs, de ha van, még akkor is kétesélyes, hogy érdemese közlekedni rajta.
Szépnek nem szép Malé, de van benne valami vonzó: a négyemeletes szerkezetkész, de félbehagyott lakóház emeletén, a betonfödémből növényzet szökken szárba. Egy másik ingatlan esetében az első két emeletet lakták, a harmadik szinten a födémből kilógtak a vasbetonelemek, várva az építkezés folytatását. Az utcák szűkek, még a szigeten átvezető főútvonal is csak kétszer egysávos. A közlekedési szabályokat az épp aktuális lehetőségek diktálják, emiatt a gyalogosnak körültekintőnek kell lennie. Rengeteg a kismotor, mert vele a nagyobb járműveknél jóval gyorsabban lehet haladni. Gyakran láttunk a hátsó ülésen iskolába tartó vagy onnan hazafelé szállított gyerekeket. Egy kivételtől eltekintve csak kisebb élelmiszerüzletekre találtunk. A halpiacon bokáig gázolhattunk volna a véres lében, helyette a zöldséges piacon forgolódtunk. A kóstolásra kínált mézédes man-gó íze felülmúlhatatlan, de nem maradt el tőle a szárított ananászszeletek íze sem. A városban bámészkodva lépten-nyomon szembeötlött az elhagyatott kapualjakban és a háztetőkön is (utcáról, hotel erkélyéről) tornyosuló szeméthalom. Oka elsősorban nem az emberi trehányságban keresendő, hanem a helyhiányban. Éjjel történik a szemét begyűjtése, nyitott rakodóterű kisebb teherautókkal vagy kerekeken gördülő kukás tartályokkal. Kutyát nem sétáltatott senki sem. A macskák nyúzottnak tűntek. A nagyobb testű denevérek sötétedés után kaptak szárnyra. 6 óra után kel a nap, és 19 óra előtt sötétedik. A közvilágítás fénye gyertyaláng.
A
Az Indiai-óceán vize teljesen átlátszó. A fehér homokot
középkék víz követi. A mederalj homokos, töredezett korallok borítják. Érdemes
vízi cipőt húzni. A strandolás határát hullámtörő jelöli. A főváros legmagasabb
természetes pontja két méterrel magasabb az óceán szintjénél. A mesterségesen
kialakított medencét az óceán felől átfolyóval frissítik. A strand pálmafás. A
fő gond a naplemente után állt elő. Nappal csutkára járattuk a légkondit, de
hazatérve, egy óra múlva friss levegőre vágytunk. Hiába volt erkélyes a szobánk
– ajtaját kinyitottuk –, mert éjjel
Sétáljunk egyet. A betonból öntött szennyvízcsatorna a járda vonalát követi. Az épületek külső fala mellett több helyen homokkal töltött zsákok. A felhőszakadás az utcákat erős vízfolyássá alakítja. A közterületről nyíló ajtók mindkét oldala mellett – de főként a vízfolyás felőli oldalán – a homokkal töltött zsákokat hosszantin elfektetik, és a falnak nyomják. Így terelik el az áradat útját a bejárattól. Más színfoltot jelent a motorkerékpárhoz kötözött arapapagáj, amelyet máskor a városi strandon reptetett a gazdája: a madár párja a karján ült, odaláncolva. A túlzsúfolt város kapcsán eszembe jutott, vajon hol dolgozhatnak a maléiak?
– Te, azon a szigeten csak férfiak lennének? — szólalt meg a feleségem.
A kérdés feltevésekor a Thilafushiba tartó kompra várakoztunk – ugyanabból a kikötőből indulnak a Villimaléba közlekedő járatok is. A ventilátorokkal behűtött váróban rajtunk kívül csak középkorú férfiak tartózkodtak. Lehettek vagy húszan. Szatyraik degeszre tömve élelemmel. Ennyien szálltunk fel a kompra, amely a menetrend szerint csak péntekvasárnap közlekedett, akkor viszont gyakran. Az egyik férfi szatyrában figyelemre méltó nagyságú hal, a farka kilógott belőle. Az utastérbe nem vihette be, a nyitott fedélzeten kellett hagynia. Az állami üzemeltetésű MTCC hajói nem mai darabok, mellyel motorjának erőteljes dübögésére kívántam utalni. 25 perces út állt előttünk. Az óceán vize a partközelben középkék, távolabb sötétebb. A messzeségben feltűnt egy zöld sziget, melléje érve ipari tevékenységre utaló jelek. Szerencsére lágyan hullámzott a víz – mindkettőnk megelégedettségére. Következett a második sziget, egyben a végállomás. Igen, egy trópusi ipartelepre érkeztünk meg. A velünk együtt leszálló férfiak nemcsak dolgoznak itt, hanem egy vagy több hétig itt is laknak. Ennek megfelelően jelen vannak a szolgáltatók is: valóban pazar kivitelű trópusi étkezde; élelmiszerüzletek (a lábbelit az ajtó előtt kint kell hagyni); borbélyüzlet. A műhelyek oldalfalai farostlemezből, a tetejük hullámlemezből. A kiszuperált járművek, rozsdásodó vasidomok és a különböző hulladékok romantikátlanságát a pazar vegetáció próbálta oldani – ez is újszerű látkép. A szárazdokkra került hajótestet munkás tisztogatta, hogy hamarosan kezdődhessen a festése. Távolabb hangos kopácsolás, és felzúgott egy körfűrész is. Néhány teherautó is elporolt mellettünk, mert azért a burkolatlan út igencsak poros volt, de az is meglehet, hogy csak szimplán homokos volt. Hiába reménykedtünk lakott területben. A főútról csupán a kerítésen belül lévő melósok bádogszállásaival ismerkedhettünk: az ajtó előtt lóca, közelében kötélen száradó ruhák, és az elmaradni nem bíró szeméthegyek.
Ránéztünk az órára, és kocogásra váltottunk a kikötő felé. Szemből – nem kis meglepetésünkre – fiatal, szemrevaló fehér nő érkezett gurulós bőrönddel. A kikötőben nem siette el a dolgát a pénztáros, pedig már-már indulófélben volt a komp. Felberregett a hajómotor, és a hátunk mögött szép lassan elmaradt a szürreális képet nyújtó trópusi sziget.