Végső hozadék

Emberfüggő, hogy kiben mikor tudatosul – az egymásra épülő életszakaszok hatására – a teljes életút valódi összetettsége, bonyolultsága, és ezáltal az értelme is. Ennek tükrében egyre tisztábban kikristályosodnak a múlt jóhiszemű tévedései, az elkövetett hibák, s elkezd letisztulva összegződni az élettapasztalat. Már kezdjük megérteni azokat az egykori, emlékezetes ki- és utóhatású, balfácán szituációkat, amelyek során fenemód égnek állt a hajunk, és a távolból visszatekintve felismerjük: nem biztos, hogy nekünk volt igazunk. Aki itt tart, pontosan tisztában van jelenlegi élethelyzetével, és már előre látja a hátralévő idő hozadékát is.

Megtalálni véltem azt a pofonegyszerű szemléltető módszert, amellyel életkortól függetlenül bárkivel könnyen megértethető az életútján elfoglalt aktuális pozíciója és felkészültsége, valamint a nála idősebb embertársak tiszteletének fontossága. Kiindulópontként egy százoldalas kötetet szoktam ajánlani, amelynek olvasása során mindenki éppen azon az oldalon tart, ahány éves. Ez persze nem jelenti azt, hogy a lapozgatásban előrébb járók tanácsát vakon meg kell fogadni, de arra jó, hogy ne utasítsuk el élből, hanem fontoljuk meg, mielőtt elhatározzuk magunkat. Mindenkinek magának kell döntenie a saját sorsáról (persze a képlet nem mindig ennyire vegytiszta), mert máskülönben – kortól függetlenül – nem szerez valódi élettapasztalatot.

Megkerülhetetlen, alapvető fontosságú kérdés szeretteink halálának megélése és sikeres feldolgozása. Ennek hiányában bárki könnyen belerokkanhat. Mindkét szükségszerű eseten túl vagyok már. Minden ember egyedi, így mindenkinek meg kell találnia a magára szabott módszert. Ám mivel az azonos kulturális környezetben élők nagyjából hasonló alapokra építkezve léteznek, hasznos lehet számukra egy-egy idevágó példa.

Kezdem szüleim elvesztésének történetével:

„Az idős házaspár túl volt már a gyémántlakodalmon. A tisztes kor elérése megcsendesíti az embert; a sors iránt egyre inkább belenyugvóvá válik. Számon vesz ezt is, azt is. Előre is néz, meg hátra is. Aztán magába réved.

Hat év elteltével a feleség újra súlyos beteg lett. Egész életében félt a haláltól, ám két nappal az áttét hírül vétele előtt megbékélt az elmúlással. Elengedte a vég nyomasztó lelki terhét. Úgy tűnt, neki áll a zászló – ezt ő is így gondolta, a családtagok és az ismerősök is. De nem így lett. A váratlanul érkező, reggeli gyászhír özveggyé tette.

Magába mélyedt, nem sírt. Órákon át mozdulatlanul ült az ágy szélén. Déltájban megérkezett a fia, aki nem sokkal azelőtt a komor hírt hozta.

– Már nem vagyok képes egyedül felállni! – mondta az anya.

A fiú lábra segítette édesanyját, aki rátámaszkodott a járókeretre. Hátulról a hóna alá nyúlt, így mentek ki a mosdóba. Az anya sóhajtott egyet, és tudomásul vette a helyzetet.

Naphosszat ült az ágy szélén. Éjjel-nappal szólt mellette a rádió. Továbbra is érdeklődött az ország dolgai iránt. Nem unatkozott, nem esett letargiába.

„Aki megszületik, az meg is hal” – szokta önmagát bátorítani. Éjszakánként többször is megkísértette egy ismétlődő látomás. Elhunyt férjének felsejlő alakja megállt a nappali ajtajában, két kezével a két ajtófélfát fogva. Sziluettje elmosódott, árnyszerű volt. Az özvegyben nem keltett félelmet ez az eddig ismeretlen jelenés; az emberi agy fura játékának tartotta. Úgy vélte, ez is belefér az élet végébe. Ha ilyenkor behunyta, majd kinyitotta a szemét, a vízió eltűnt. Közvetlenül a temetés előtti éjszakán jelent meg előtte utoljára a megboldogult férj. A végső tisztességadáson egészségi állapota miatt az édesanya már nem tudott részt venni.

Emlékezete mégis friss maradt, mint a tavaszi, hajnali harmat.

– Gyerekként soha nem hittem a falubeli öregasszonyok szavának – szokta mondani –, amikor azt mesélték, hogy halott férjük megjelent nekik. Amolyan se füle, se farka handabandának tartottam. Most meg tessék!

Az özvegynek később lett egy másik víziója is. Az ajtókeretbe immár a fia állt be úgy, mint annak előtte a férje. Az ő vizuális megjelenése azonban teljesen életszerű volt, olyannyira, hogy az éjszaka közepén minden teketória nélkül megszólította:

– Te vagy az, fiam?

A kérdés után a látomás egyszeriben szertefoszlott. Ezt is tudomásul vette.

Azután is ott ült az ágy szélén. Ereje fogytán fogyott. Néha elkeseredett a sorsa felett, ilyenkor elpityeredett. De a keserv nem tartott sokáig; nem akart gyengének mutatkozni, és nem akart további terhet róni a mellette álló, segítőkész fia vállára.

Amikor az édesanya állapota rosszabbodott, a fia először úgy döntött, mentőt hív, de hosszas vívódás után letett róla. Tudta, hogy a kórházból már nincs visszaút. Úgy érezte, mintha ennek az édesanyja is kissé megörült volna. Órák teltek el így, ám a kezelhetetlen állapot fokozódott. Rendkívül nehéz volt meghozni a visszavonhatatlan döntést.

Amikor mégis kórházba került, az édesanya a hírt a legtermészetesebb módon kezelte. Egy égig érő, tarka ruhás, deszkaalkatú ember jelent meg előtte többször is a kórteremben. Hogy ez álom volt-e vagy valóság, nem tudta megmondani. Az arctalan árnyat a férje és a fia közös keresztnevén szólította meg, mire az kámforrá vált. Ekkor már a rádiót sem hiányolta. Elvolt magában, de mindenkivel figyelmes maradt. Szellemi képességei éltek és virultak, teste viszont szemlátomást elfogyott.

Naponta kétszer látogatta meg a fia – a szemében ilyenkor fény gyúlt. Nyelve egyre lassuló, akadozó ritmusban tolmácsolta összefüggő, kerek és logikus gondolatait. Értette a humort, ilyenkor elnevette magát. Arca kiegyensúlyozottságról, megbékélésről árulkodott. Szeretetre intette a hátramaradókat. Kedvenc helye immár a kórházi ágy széle lett, a háta székkel megtámasztva. Az utolsó árnyjáték a combján megjelenő, elmosódott fia látképe volt. Lehelete gyengült. Egyre inkább áhította a végső megnyugvást...

Állapota miatt röntgenre, ultrahangra és CT-re került sor. A CT-vizsgálat előtt a fia „Jó utat!” kívánt neki, amit ő ekként fogadott:

– Remélem, meglesz!

Késő este egy másik kórházba szállították életmentő műtétre. A törékeny test, az áttétek sokasága állt szemben egy megfoghatatlan, konok erővel, amely még itt tartotta őt. Reggel lett. Arcán szájmaszk. A párás oxigéntől nyelve és szája már nem volt olyan száraz, mint amiről korábban szokta mondogatni:

„mint a csizmatalp”. Mélyen ülő, barna szeme már nem reagált az ágya előtt megrendülten álló fia látványára. Mozdulatlan kezét érző kéz simogatta, mindhiába. Ez a búcsú pillanata volt... – miközben egyvalamit biztosan nagyon sajnált: itt hagyni a szeretett fiát!”

Ezeket a sorokat megosztottam az egyik internetes platformon. Középiskolai tanárnőm, akivel negyvenöt évvel később a virtuális térben találtunk egymásra – s akinek egészségi állapota régóta nem felhőtlen, de kilencvenkét évesen is remek szellemi frissességnek örvend –, ennyit írt rá válaszul: „Köszönöm!”

Most pedig essen szó szeretteink halálának feldolgozásáról:

„Szüleim négy hónap leforgása alatt mentek el. Igen, mentek el. Ezt a megfogalmazást sokan kritizálják – finomkodónak, mellébeszélőnek tartják. Én viszont úgy gondolok rájuk, hogy mivel fizikai távozásuk után lényem részeként élnek tovább bennem, számomra nem meghaltak, hanem elmentek. Amennyiben érintőlegesen bevonjuk ide a mennyország megosztó témakörét, úgy bennem ők abba a jelképes mennyországba jutottak. Ez is fontos része a gyász feldolgozásának. De ez még csak a kezdet.

Édesapám halála váratlan volt, bár egészségi állapota folyamatosan romlott. Ezzel szemben édesanyám távozása előre borítékolható volt. Mivel édesapám halála után édesanyám négy hónapon át a tevőleges segítségemre szorult, a szüleim fizikai elvesztésének feldolgozása egyszerre szakadt a nyakamba. Hogy ki miként képes – vagy nem képes – egy ilyen tragédiát kezelni, az erősen egyénfüggő. Valamit nagyon elveszítünk magunkból, valami végleg meghal bennünk, és a helyén hatalmas űr tátong. A jelképes sebet mihamarabb be kell gyógyítani, mert aki nem képes rá, az lelkileg összeomolhat, s könnyen rámehet.

Szüleim halálának kezelését és a gyászfeldolgozást arra a technikára alapoztam, amelyet a második látásvesztésem után, az önrehabilitációm során alkalmaztam: ez a söprés. Nem könnyű. Más élethelyzetben ajánlottam már másoknak is, de nekik nem jött be. Lehet, hogy ez nem exporttermék, hiszen a módszert mindenkinek saját magára szabottan kell megtalálnia.

Szüleim elvesztésének ténye két létformában és kétféleképpen tört rám. Amíg a rám szakadó emlékek nem okoztak lelki fájdalmat vagy gyötrelmet, addig gondolati síkon kezeltem őket. Az álomtérben viszont teljesen kiszolgáltatott voltam. Ha sikerült belőle mihamarabb felébrednem, azzal rengeteg lelki gyötrődést takaríthattam meg. Ezzel megérkeztem a lényegi részhez, mert a tényleges rehabilitációs munkát csak éber állapotban végezhettem el. Amennyiben a mázsás súllyal rám nehezedő álomteher következtében felriadtam, olyan lélek- és agynyomorító állapotban találtam magam, amelyet azonnal kezelni kellett. Humoros vagy sem, de ilyenkor elnézést kértem anyukámtól: „Szeretlek, de bocsánat, most gyorsan kisöpörlek a fejemből” – és a helyére egy tetszőleges, régi, szép emléket telepítettem. Ilyen vészterhes szituációban nem szabad egyetlen másodpercet sem habozni: söpörni kell!

Szerencsére már a látásvesztésem feldolgozása során megértettem a söprésben rejlő gyógyító mechanizmust. Szeretteink emléke ránk törhet könnyen kezelhető, de alig elviselhető mértékben is. Az utóbbi a veszélyes, mert ha nem teszünk ellene azonnal és könyörtelenül, belerokkanhatunk. Amennyiben a nehéz pillanatokban mindig azonnal, hosszú távon pedig következetesen söprünk, az agy szép lassan megérti, hogy a tudatos énünknek a továbbiakban nincs szüksége ezekre a bénító tartalmakra, így elkerülendővé válnak. Igaz, lassan esik le a tantusz, lassan tanul az agy, mint a porceláncsirke, de tanul – és ez a lényeg. Ha mindezt sikerül tevékeny élettel megfejelni, az további segítségünkre lehet. Az erős emlékbetörések így szép komótosan elkezdtek enyhülni, majd idővel ritkulni. Nekem három évre volt szükségem a végleges feldolgozáshoz, a megnyugváshoz.”

Ma már inkább előre tekintek, mintsem hátra. Az élet rögös útját nem lehet megúszni, de az értelme éppen ez: a végső hozadék.