Vette az adást – megrajzolt pillanat (Argentína–Brazília)
pirossárga színű villám irányította Rio de Janeiro felé a pilótát. Talán nem véletlenül alakult így.
Emlékezetes marad a Copacabanától két utcával beljebb lévő hotelnél tapasztaltak. Miközben a busz csomagtartójából magunkhoz vettük a gurulós bőröndöt, aközben hangoskodó kéregetőhad vett körbe bennünket. A közeli italt árusító bolt előtt kiabáló, csoportosan ökölre menő férfiak díszletvilága, erős szürkületben. Megérkeztünk Rióba – könyvelhettük el.
Városkörnyezet szempontjából ideális helyen szálltunk meg,
csupán a nem nyitható szobaablakot hiányoltuk. Az Atlanti-óceán partján első
utunk a Megváltó Krisztus-szoborhoz vezetett. Már a buszból észleltük, hogy a
A madárpark növénycsodái után felfokozott érdeklődéssel vártuk a szubtrópusi vegetációt bemutató riói botanikus kertet. A Napóleon elől idemenekülő portugál király kezdeményezésére a világ számtalan délszaki területéről kerültek ide az örökzöldek – hallhattuk előzetesen. Mindenki előre dörzsölte a tenyerét. Ám a nagy beharangozás ellenére egy valamirevaló mediterrán városi közparknál többre nem volt képes. Egyetlen egy olyan fára találtunk, amelynek alakja és virágzatának édeskés illata, osztatlanul elnyerte mindkettőnk tetszését. Aki ennél többet szeretne kihozni belőle, a brazil tavasz idején keresse fel.
A következő látnivaló egy chilei ember munkájának eredménye. A brazil nép iránt érzett tisztelete jeléül készítette. Hosszan tartó munkával kicsempézett egy utcai lépcsősort és annak környezetét – ezt nézhettük meg. De többnyire mégsem erre fogunk visszaemlékezni, hanem arra a kézművestermékeket utcákon át árusító piacra, valamint a rajta hömpölygő tömegre, amely intett inkább óvatosságra bennünket, mintsem buzdított volna önfeledtségre. Nem facellában jártunk, akkor mi lehet ott? Ápolatlan, szutykos alakok, villanótekintetek. Többen rasztahajat viseltek. Egyikük fejéke a térdhajlatáig ért. A csoportból egyvalaki bátorkodott végigjárni a lépcsősort.
A városi katedrálisban ötezer ember képes egyszerre padra leülni. Teljes befogadóképessége húszezer fő. Ez a jelentős szám mégis nagyságrendileg eltörpül a legnagyobb mecsetek befogadóképessége mellett. De itt nem ez a lényeg, hanem az épület szokatlan formája. Ehhez mindössze egy klasszikus fagyi tölcsér fejjel lefordított alakját kell magunk elé képzelni úgy, hogy a beszűkülő csúcs egy helyen vízszintesen levágva.
Erre a napra utolsó közös programnak a Cukorsüveg-hegy maradt. Az öböl vizéből kiemelkedő szikla ezúttal nem sziporkázhatott a napfényben, de a szürke fellegek alól, a tetejéről akadálytalan körpanoráma tárult elénk: lakatlan szigeteken ormok csúcsosodtak; az öbölben kisebb hajók, jachtok ringatóztak; és a fodrot maguk után hagyó partra vetődő hullámok örökkévalósága. A házak tetőrengetege, a magaslatok sivár építményei, az öblöt átszelő híd, mind az emberi paradicsom lehetőségét jelezte. Csak rajtunk embereken múlik, hogy miként éljük közös életünket.
Másnap kora hajnalban ébredtem. Fény gyúlt a fejemben. Hamar megértettem a Megváltó Krisztus-szobor és a Cukorsüveg-hegy közös üzenetét. A Buenos Airesben földön ülve rajzoló kisfiú keze nyoma, akkor éppen az emberarcú megvilágosodásom pillanatát örökítette meg. Mivel nem mentem oda hozzá a rajzot megvásárolni, ezért az önmagából fakadóan motiválódó, ceruzájával életre keltett vonalak félkész teljessége nem válhatott az én, tehát a mi kettőnk közös pillanatává. Sima rajz maradt. Örökre elveszett számomra.
Ahogyan az argentin fővárosban tettük, így itt, Rióban is biztosítottunk magunknak egy teljes szabad napot. A Copacabana és a mögötte elterülő városrész nagyos megismerésére lett elegendő. Kezdjük a part menti lakóövezettel. A középmagas épületek nem maiak, de viszonylag jó állapotúak. Az utcákon nem csak természetes növényzet díszlik, hanem különböző formájú és nagyságú virágtartók, dézsák sokaságában is. Az utcák tiszták, ez is emeli a komfortérzetet. Néha orrfacsaró szagot éreztem például a zöldséges boltok mellett elhaladva, de másutt is, amelynek oka lehetett a fákról lehullott termés erjedő, rothadó szaga. Az elegáns pékség illata beszippantott bennünket – a számla kézhezvételekor megnyúlt Kati képe. Ásványvízért érdemes patikába menni. Sok a fekete brazil, régi motorosok lehetnek. Újonnan érkezőnek gondolt bevándorlókkal is találkoztunk, főleg egy közel húsz fős társasággal. Létszámukat kisbabák is gyarapították. Zárva lévő vendéglő fával burkolt teraszára telepedtek le. Amikor a várossal való ismerkedésből visszafelé tartottunk, már kinyitott a vendéglő. A békés társaságra egy másik utcában találtunk rá. A hajléktalanok között nem véletlenül népszerű stratégia árkád alá vonulni. Praktikus hely a kegyetlenül pörkölő nap ellen, és tökéletes a szinte naponkénti felhőszakadások megúszása miatt is. A köztér telibe kövezett frontján délidőben hanyatt fekvő középkorú utcalakó férfi. Itt sokkal jobb hajléktalannak lenni, mint nálunk – hallhattam. Az utcán italt árusító fiatal fekete hölgynek felkelthettem az érdeklődését, mert a távolból rám köszönt. Illedelmes ősz hajú, fél kopasz fiatalember lévén a magam megszokott módján viszonoztam: huhu. Ez vicces fordításban annyit tesz, hogy: két magyar – mármint Kati és én. A göndör hajú fekete csillag vette az adást és viszonzásul nevetve megismételte az üdvözlésemet: színes színfoltként fog megmaradni emléke.
Ahogy utcáról utcára bandukoltunk, kibukott a feleségemből: ez olyan, mint egy spanyol város, csak jóval zöldebb. Árnyékos padra telepedtünk az óceánra néző házak előtt. Piszkosul meleg volt. Kétkerekű kézikocsikon napernyőket és nyugágyakat szállítottak a strandra a culágerek. Figyelmünket nem kerülte el a gyakori rendőri jelenlét, és a csoportosan posztoló fegyveres katonák sem: a part menti sávban közlekedő városi buszokat, amelyeket többnyire külföldi turisták vesznek igénybe, évente többször is kirabolják a fegyveres útonállók. A turizmust nem szabad kockára tenni. Ettől függetlenül a szálloda ablakából látta Kati, ahogyan egy nő felelőtlenül háta mögé csapott válltáskájából a pénztárcát egy laza mozdulattal kihalászta a fehér brazil zsebmetsző: élt a felkínált lehetőséggel. A padon nézelődve olyan melegünk lett, hogy Rio ide vagy oda, visszamentünk a hotelbe hűsölni. A város kapcsán megfogalmazódott bennünk: a kiemelt látnivalókon és a februári karneválon túl, lényegében egy sima délamerikai nagyváros. A nap erejének csillapodásával egy időben elsétáltunk a strandra fürödni. Ekkor már felhők mögött rejtőzött a nappali csillag.
A homokföveny lejárók alól vízpermet spriccelt fel a forró homok enyhítésére. Reggeltől kora estig népes a part. Utca felőli szélében mozgalmas életű futópálya. Sokan vesznek igénybe napágyat napernyővel, de bőven akadnak homokra letelepedő strandolók is. A jól szituált cingár fekete férfi és a nála háromszor akkora debella felesége napernyők oltalma alatt strandoltak. Vízbe kívánkoztunk, ezért megkértük őket a földön hátrahagyott személyes holmink szemmel tartására.
Dívik a strandröplabda és a lábtenisz. Meglepetésre, egy kivételtől eltekintve, nem találkoztunk bármilyen zeneforrással, pedig nagyot lendíthetett volna a hangulaton. Nem akadtunk kitelepült büfére sem. Fiatalemberek vállukon mint egy válltáskát hordták a behűtött limonádét tartalmazó hordókat.
Fordítsunk hátat mindennek. Ha nem gömb alakú lenne a Föld, hanem lapos, és a szemünk több ezer kilométerre ellátna, keletre a Dél-Afrikai Köztársaság nyugati partját pillanthatnánk meg. Riótól Fokváros 6060 kilométerre fekszik: fokváros jelképe az Asztal-hegy a kontinensvándorlás kezdetekor a mai Rio környezetétől szakadt le.
Figyelmünket fordítsuk a partra dübörögve vetődő fehér tarajú hullámokra. A víz hőmérséklete 27 fok. A vízben comb-középig álló gyerekek azt játsszák, hogy megvárják az érkező hullámhegyet, majd hasassal rávetik magukat annak tetejére, és vele a partra kiszállíttatják magukat. Onnan pedig uzsgyi vissza. Olcsó játék, okos gyerekeknek. A kisebbek szülői felügyelet mellett teszik. Kati csak bokáig merészkedett a habokba, én alapos megfontolást követően térdig gázoltam bele. Az érkező tajtékoknak féloldalt álltam, de még így is egyik-másik hullám akkorát taszított rajtam csípőtájékon, hogy a stabilnak hitt terpeszállásban lévő lábaimat egymásutánban kétszer is kivetette: jól megtermett, arányosan masszív alak vagyok. Ezek a fodrok 60 centiméteresek lehettek. Nyugisabb pillanatokban leguggolva nyakig megmártóztam. Az addigiaknál is hangosabb hullámok érkeztek, előlük a biztonság kedvéért kijjebb mentem. Érdemes volt. Nemrégiben a felszálló repülőgép annyira elkezdett rázkódni, hogy kissé belém költözött a félsz. Hazaérve felhívtam pilóta ismerősömet, akitől a jelenség oka felől érdeklődtem. Légköri ellenirányú futóáramlásokról mesélt. Nos, ezt a szituációt itt a vízben állva megtapasztalhattam a gyakorlatban. A sekélyebb részben az érkező hullámoknak féloldalasan álltam. Az érkező tajték a csípő táján egyet lökött rajtam, majd röviddel utána a part felől, hegyi patak sebességével a meder aljában visszaáramlott. Néhányszori ismétlődést követően éreztem, amint az ellenirányú áramlások hatására lábaim erősen berezonálnak. Ereszkedett a szürkület, sétára indultunk.
A kisgyerekesek szedelőzködtek, alig ritkultak a felnőttek. A part menti utak lámpafényei bevilágították a fövenyt. Kilométer hosszan kószáltunk, ezzel búcsúztunk a strandtól és Riótól.
Az utolsó napon Petropoliszba utaztunk. Az egykori portugál származású brazil császár rezidenciáját, majd a katedrálist kerestük fel. Mindkét épület az ő nevéhez fűződik. Családjával együtt a bazilikába temették. Jobban járt volna a csoport, ha továbbra is Rióban időztünk volna. Kissé árnyaltabb képünk maradhatott volna róla. Útközben a pihenőhelyen akadt a talán jövőbetekintő élmény. Ekkor érett meg a gondolat bennem, hogy egy fatörzset kezemmel jó lenne megnézni. Érzetem, mintha egy finoman megmunkált bőrt simítottam volna. Erre bevillant Amazónia. Kati elkérte tőlem a fehér botomat, és levert a fáról vele egy körte alakú zöld gyümölcsöt – talán emlékeztetőnek.