Visszavezet

Jávorszarvas, sarki farkas, grizzlymedve zord hazája,

halászó-vadászó inuit jégbe fagyott világa.

Hómezők szakadt leple alatt foltokban szürke aszfalt,

hosszan nyújtózik, téli álmát vezekli.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Tó öblén megpattant jéghártya,

napsugár csókolja, tarajos fodra rázza.

Tundrán a szürke luc; mókus gyomra korog,

metszőfoga hasít: így élheti túl.

Északról süvítő szél futja be a tájat,

délre kimelegszik, a tavaszi virág tarkán köszönti.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Széltében-hosszában hullámzik a prérifű,

szelleme milliónyi ártatlan bölénynek.

Az országúton átvágtat egy musztáng,

jövője csupán a habzó, tajtékos száj.

Sufnirezervátumban vigvam helyett gúlába rakott ágak,

a fűzfán fütyülő rézindiánját – uff.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

A Halál-völgy bizarr iszapköve, perzselő szaunája,

a rózsaszín kaktuszvirág nyelvet ölt a tájra.

Széles deltájával öbölbe hasal a nagy folyó,

rabszolgapiac, gőzhajó, dzsessz: mind idevaló.

Foszlik a Colorado vájta kanyon időtlensége,

vize az óceánt el sem éri, az utolsó cseppig kiszipolyozták.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Trópusi párában ég felé törő folyondár-liánok,

felhők fölé magasodó csúcsok, belátható óceánok.

Füstjét ráérősen eregeti az óriáskráter,

gyomrában fortyog a kénköves tűztenger.

Az országúton óvatosan átkel egy jaguár,

álmos lajhár, bőgőmajom, kokát rágó indián legyint rá.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Isteneknek felajánlott vérrel piroslanak a hegyek,

a fényes múlt emléke bádogviskók nyomorába vezet.

A partszegélyt sós, vad hullám nyaldossa,

a szárazföldet újratemeti a trópusi vihar.

Sápadt napot leső, földönfutó indiánok,

mákgubót számláló, gőgös drogbárók.

Van, akinek egy nap az egész élet,

van, aki másnap már szitává lőve.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Őserdő végtelenbe vesző lombóceánja,

mélyén évezredek óta szűrt, zöld paradicsom.

Havas hegyek, inka gyermekáldozatok sziklába fagyva,

Juanita hármas üvegkoporsóban nyugodhat.

Magasztos idea romba dőlt kommunizmusa:

se kerék, se pénz, se arany – rossz istent választottak.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Keletnek néz, széttárt karral áll a kőszobor,

magukba zuhant emberek esdeklő tekintete keresi.

Édesszájúnak cukorsüveg, éhezőnek favela,

vízimádónak Copacabana, fülledt táncmizéria.

Vízesés párájára szivárványt fest a napsugár,

csupasz sziklák, apró növényszigetek, a zuhatag alján halálfélelem.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Szegény gyermekeknek könyvet s jövőt oszt Evita Perón,

sírjából kivetik, idegen földön temetik.

Lakótelepek tövében utcabútorra váltott élet,

matracon óvodás kislány, rajzlapon szebb jövőt álmodó báty.

Erodáló, tükröt szilánkokra zúzó, robajló gleccser,

a pampa végtelen síkjába porló sziklatorzó.

Vezet, vezet, vezet,

az országút tovavezet.

Tűzföld, Horn-fok, Déli-óceán,

isten háta mögötti hely, nem vitás.

Felcsapódó hullám, sós pára permetez:

Hova tartsak ezután?

Az országút tova nem vezet,

éles kanyart vesz, és visszavezet.